Beszélgetések az otthonról (egy kitelepítési központban)




Anca Bodea munkája.

 

(Teaching my mother how to give birth)

 

 

Szóval azt hiszem, kiköpött az otthonom az áramszünetekkel és a kijárási tilalmakkal együtt, ahogy a nyelv támaszkodik a kilazult fognak. Isten, tudod-e, mennyire nehéz arról beszélni, amikor a hajadnál ráncigál végig a saját váro­sod a régi börtön mellett, az iskolakapuk mellett, az égő torzók mellett, melyeket rudakra húztak, akár a zászlókat? Amikor hozzám hasonlókkal találkozok, felismerem arcukon a vágyakozást, az elveszettséget, a hamu lenyomatát. Senki nem hagyja el az otthonát, hacsak az otthon nem cápaszáj. Olyan régóta cipelem az elnyűtt himnuszt a számban, hogy nincs is már benne hely más dal, más nyelve, más nyelv számára. Ismerek olyasfajta szégyent, ami elfátyoloz, beborít teljesen. Összetéptem és megettem a saját útlevelem egy reptéri hotelben. Felpuffadtam a nyelvtől, amit nem felejthetek el.

 

*

Azt kérdezik, hogy jutottál ide? Hát nem látjátok a testemen? A migránsok porhüvelyétől vörös líbiai sivatagot, a duzzadt Ádeni-öblöt, a kabátjától megfosztott Róma városát. Merem remélni, hogy az utazás többet jelent a mérföldeknél, mert mindegyik gyermekem vízben van. Azt gondoltam, a tenger biztonságosabb, mint a föld. Szeretkezni szeretnék, de a hajam háború és futás és menekülés szagát árasztja. Szeretnék elfeküdni, de ezek az országok olyanok, mint a nagybácsik, akik fiatal korodban és álmodban nyúlnak hozzád. Nézzetek ezekre a határokra, megtört és elkeseredett testekkel habzanak a szájban. Az arcomat perzselő nap színe vagyok, anyám maradványait soha nem temették el. Nappalokat és éjszakákat töltöttem a teherautó gyomrában, más formában jöttem ki belőle. Néha olyan érzésem támad, mintha valaki más viselné a bőrömet.

 

*

Kevés dologról van tudásom, hogy őszinte legyek. Nem tudom, merre megyek, köddé válik, ahonnan jövök, nem látnak szívesen és a szépségem egyáltalán nem szépség errefele. Testem a sehova tartozás szégyenétől ég, testem a hovatartozás. A bűn emlékezete és az emlékezet hiánya vagyok. A híreket nézem, és a szám vérrel telt lefolyóvá változik. A sorok, az űrlapok, az asztaloknál ülő emberek, a belépőkártyák, a bevándorlási hivatalnok, az utcán elkapott pillantások, a csontomig hatoló hideg, az éjszakai angolórák, az otthonomtól elválasztó távolság. De Alhamdulillah, ez még mind jobb, mint egy egész valójában lángoló nő szaga, vagy egy teherautónyi férfi, akik úgy néznek ki, mint a fogamat és körmömet kitépő apám, vagy tizennégy férfi a lábaimnál, vagy egy fegyver, vagy egy ígéret, vagy egy hazugság, vagy a neve, vagy a férfiassága a számban.

 

*

Hallom, azt mondják, menj haza, hallom, azt mondják, kibaszott migránsok, kibaszott menekültek. Tényleg ennyire gőgösek? Hát nem tudják, hogy a biztonság egyik pillanatban olyan, mint a testen időző, figyelmes szájú szerető, a másikban pedig törmelékkel telt remegés vagy a padlón; és az elavult fizetőeszköz visszatérésre vár. Csak azt tudom mondani: valaha én is olyan voltam, mint ti, az apátia, a lesajnálás, a hálátlan beskatulyázás; és most egy cápa szája az otthonom, egy fegyver nyele az otthonom. Találkozunk a másik oldalon.

 
 

 

BORDA RÉKA fordítása

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter