Beszélgetések. VIII. Értekezés




Lőrincz Gyula: Portré

 
 

Kell-e ábrázolni az isteneket érzékelhető emblémák által

 
 

(részletek)

 

 

I.

 

Az istenekre mindig úgy tekintettek, mint az embereket megtartó, gyámolító őrökre; eredetileg valamennyi istenre azonképpen, mint valamennyi ember őreire, később pedig némely isten sajátságos megnevezése szerint úgy, mint némely ember sajátságos őrére. Az istenek iránt az emberek ünnepélyes tisztelettel viseltettek, tárgyakat szenteltek amazoknak avégett, hogy megjelenítsék őket azon jótétemények függvényében, amelyeket az emberek a saját, különféle érdekeik szempontjából az istenektől elnyertek. […] A pásztorok azonmód tisztelték Pán Istent, hogy egy-egy sudár fenyőt avagy egy-egy mély gödröt szenteltek emennek. A földművesek Dionüszoszt úgy tisztelték, hogy egy-egy tövet ültettek a kertjükbe abból a fafajtából, amely őáltala érkezett hozzájuk, vagyis egyfajta mezei embléma segítségével. Az emberek Démétérnek szentelték a friss vizű kutakat, az erdőkkel borított dombokat, a völgyeket meg a mezőket, ahol a vadászok kedvük szerint tanyázhattak. Zeusz is ilyen természetű ajándékokat kapott az első halandók részéről: a hegyek legmagasabb csúcsait, az Olimposz és az Ida hegyét s valamennyi olyan hegycsúcsot, amely a legközelebb volt az éghez, Zeusznak szentelték. Ami a folyókat illeti, ezek sem maradtak tisztelet híján abban az esetben, ha hasznosak voltak, miként az egyiptomi Nílus, vagy akkor, ha megejtő látványt mutattak, mint a thesszáliai Pénéosz, avagy akkor, ha a folyók önnön fönségességükkel nyűgözték le a szemlélődőket, miként a Duna a szkítákat […] A folyók vizének a köznapi használata képezte továbbá a másik forrását ama tiszteletnek, amellyel az emberek a folyókat kitüntették. A művészetek esetében is minden művészetnek megvolt az a sajátságos istene, akinek az egyes emlékműveket szentelték. És azon emberek részéről, akik nem a tengereken avagy vidéken élnek szétszórtan, hanem egy városban gyűltek össze, s kölcsönös kapcsolatban vannak egymással ugyanegyazon kormányzat alatt, az istenek nem nyernek majd el semmilyen hódolatot? Avagy ezek az emberek csupán szájjal tisztelik majd az isteneket, s azt fogják gondolni egyébiránt, hogy az isteneknek semmiféle szükségük sincs olyan oltárokra avagy emblémákra, amelyek őket megjelenítsék? Hisz az emblémák és az oltárok nem tűnnek szükségesebbeknek az istenek számára, mint a nagy emberek képmásai a jóérzésű ember számára.

 

 

II.

 
Ami pedig a beszédet és a nyelvet illeti, véleményem szerint ugyanezenmód semmiféle szükségünk sincs arra, hogy a beszéd és a nyelv föníciai, jón, attikai, asszír avagy egyiptomi betűkben tárgyiasuljon. Mindeme jeleket az emberi gyöngeség találta föl, mint az ész tökéletlenségének a kiegészítő pótlékát, s mintegy segélyforrásként az emlékezet számára. Ugyanezenképpen az isteneknek kétségtelenül semmi szükségük sincs sem emblémákra, sem oltárokra. De túlzott gyöngeségükben és az istenektől olyannyira eltávolodván, miként a föld az égtől, az emberek efféle jeleket képzeltek el, amelyekre ráerőltették az istenek neveit, amelyekhez hozzákapcsolták mindazt, amit ők mondtak az istenekről. Azok viszont, akiknek erőteljes az értelmük, s akik tehát képesek arra, hogy a lelküket egyenesen az égbe emelkedtethessék, azok tehát, akik az égbe érkezvén az istenekkel kapcsolatba léphetnek, azok talán eltekinthetnek az emblémáktól. De az ilyen esetek száma kevés az emberek között és lehetetlenség találni egy olyan teljes nemzetet, amely számára egy ilyen segély nem lenne szükséges.

[…]

 

 

X.
 

Mivel ő egy Isten, atyja és teremtője mindannak, ami létezik, korábbi, mint a Nap, korábbi, mint az égboltozat, korábbi, mint az idők s a korok, s korábbi, mint a keletkezés, amely mindezekből kisugárzódott […] Abban a tehetetlenségi állapotunkban, amelyben képtelenek vagyunk fogalmat alkotni Isten természetéről, támaszt keresünk a szavakban, az elnevezésekben, az állatokban, az aranyból, ezüstből, az elefántcsontból készült ábrázolásokban, a növényekben, a folyókban, a hegyek magaslataiban és a kutakban. Sóvárgunk megismerni Istent, de értelmünk gyöngesége arra utal bennünket, hogy a számunkra való szépség emblémájában jelenítsük meg őt számunkra. Ugyanúgy van ez mint, amit akkor érzünk, amikor szerelmesek vagyunk. Arra tekintünk a legnagyobb kellemmel, ami annak a képmása, akit szeretünk. Tetszik nekünk, ha arra a lantra esik a tekintetünk, amelyből szerelmesünk oly elbűvölő hangokat volt képes előcsalogatni, arra a lándzsára nézni, amivel oly kecsesen fegyverezte volt föl magát, azt a széket szemlélni, ahol megpihene, arra a környezetre pillantani, ahol kedvesünk sétált; egyszóval mindarra, ami fölidézheti az általunk szeretett személy emlékét. Mire szolgálhatna az, hogy tovább mennénk, és fölcsapnánk törvényhozóknak e tárgyban? Elegendő az, ha az emberi megértésnek legyen fogalma Istenről. Egyébiránt az, hogy a görökök Pheidiasz vésőjét használták föl arra, hogy Isten emlékét fölidézzék, hogy Egyiptomban az állatok tisztelete ugyanezt a szerepet tölti be, hogy némely népek esetében egy folyót imádnak, mások pedig a tüzet, számíthat mint különbség? Engem mindez nem lep meg. Számomra elégséges az a tény, hogy a nemzetek tudják: léteznek istenek. Számomra elégséges az, hogy az isteneket tisztelik. Elégséges az, hogy tisztelik az emlékük.

 

 

 

Bréda Ferenc fordítása