Beszélnek a színészek. Zavarba ejtő…




 

Nem közhely az, hogy néha a pofonegyszerű dolgok tudnak annyira képen vágni, hogy csak üldögélünk és számolgatjuk az előítéleteinket, amint hullnak az ölünkbe (kicsit sem képletesen), mintha a fogsorunk hagyta volna el hirtelen az ínyünket. Nos, én pontosan így jártam a Tamási Áron Színház A műsor című online előadásának első részével, ami tulajdonképpen nem műsor (de lesz folytatása), nem is annyira online (mert műsorfelvétel ugyan, de moziszerűen meg lehet nézni vásznon, a színházban), és nem is előadás (hanem színészportrésorozat, amelynek mégis van egy kitapintható dramaturgiája). Úgyhogy én most ünnepélyesen elnevezem hatásos színházi jelenségnek, amely egészen nyilvánvalóan ennek a kulturálisan is bizonytalan járványhelyzetnek a „vadhajtása”, és amely erőteljesen felzárkózik ahhoz – az egyébként művelői által is osztott – krédóhoz, miszerint „az online nem színház, mást kell kezdeni ezzel a drámai helyzettel, amely kinyomja a szuszt is a kultúrából”.

 

És bár magam is tökéletesen megértem (bizonyos vonatkozásokban osztom is) ezt az elvet, az első dolog, ami zavarba hoz – miközben nézem ezt a műsort, amelyben Kónya-Ütő Bence, Mátray László és Gajzágó Zsuzsa beszél viselt dolgairól, válaszol Korodi Janka kérdéseire: vajon tényleg egyértelműen rossz az, hogy kialakult ez a helyzet? Ezt azért kérdezem, mert A műsor úgy hoz be igazán fontos színházi-társadalmi kérdéseket, felvetéseket a látószögünkbe, hogy közben tudjuk: ha a „normális” életünk pörögne, talán soha nem kerítenénk sort ezekre. Mert persze, hogy békeidőben olvasgatunk színészekkel készült portréinterjúkat, nézünk az életükről és pályafutásukról készült tévériportokat, azonban ez idáig én ilyen mérvű hitelességet csupán a színházi büfében lefolytatott, teljesen belterjes beszélgetésekben tapasztaltam, amikor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban dolgoztam, közel kilenc évvel ezelőtt.

 

Nos, ugyanez a marosvásárhelyi „büfés tête-à-tête” köszönt vissza a sepsiszentgyörgyi A műsor hangulatában, annyi különbséggel, hogy most szerkesztett formában kaptam meg tulajdonképpen a saját tapasztalatomat, amitől azért esett le az állam (egyáltalán nem képletesen), mert rá kellett jönnöm, hogy színházban dolgozó napszámosi gyakorlattal rendelkező avatott nézőként némiképp előítéletes vagyok. Olyan fakó, fenntarthatatlan és alá nem támasztható társadalmi címkék és előítéletek égtek bele a retinámba és torzítják az optikámat akkor, amikor a színészről, mint „theatrical animal”-ről kerül szó, hogy még én magam is meglepődöm ezeken. Mert igaz ugyan, hogy A műsor egy szerkesztett színházi termék, azonban zavarba ejtő hitelességgel ábrázol egy olyan gondolkodásmódot, amelyet nekem eddig még nem sikerült ennyire pontosan összeraknom, mint ahogy itt láttam, holott benne éltem.

 

Az adásszerű előadás helyzete, kerete adott és ismert: van egy riporter-műsorvezető (az első műsoré Korodi Janka színész), aki üdvözli, kérdezi, moderálja a „sztárvendégeit” (az első műsorban Kónya-Ütő Bencét, Mátray Lászlót és Gajzágó Zsuzsát), a téma pedig nem más, mint az interjúalanyok magánélete, amelyről kisvártatva megtudjuk – ez már a második beszélgetésben egyértelművé válik –, hogy nem más, mint a szakmai életük. Mondjuk, ezt korábbról is tudtam, hogy a színész életére az jellemző, hogy sehogy sem tud annyira privát lenni, hogy a szakma egyfeszt ne lógjon bele. Bármennyire az lenne a társadalmi rendelés, hogy „amikor lelép a színpadról, legyen magánember, az orvos sem viszi haza a munkát”. Hát épp ez az, hogy kivitelezhetetlen elvárás, mert a színpadra trénelt psziché képtelen arra, hogy a „munkahelyet” nyolcórás műszakban képzelje el. És akkor itt jön be az a büfés beszélgetés, ami tulajdonképpen a szakmai élet folytatása, de más formában.

 

A Kónya-Ütő Bencével készült első „interjú” témáiból is körülbelül ez körvonalazódik. Na meg az, hogy egy zenész-színésznek micsoda kínszenvedés volt a karantén. De előbb, még a beszélgetés kezdetekor Nemes Levente, a Tamási Áron Színház rangidős művészének hangja mennydörög egy filmes bejátszásról, amolyan Zeuszként elmondja, hogyan vélekedik az ifjabb kollégájáról (ugyanezt teszi a további két beszélgetés elején is). És kezdődhet is a stúdióbeszélgetés nagyon sok poénnal, amelyről nem tudni, mi az előre kőbe vésett, melyik improvizációs termék. Mindenesetre mindkettő üdén hat és élvezhető.

 

A Mátray Lászlóval készült, második beszélgetésben – mindamellett, hogy sok mindent megtudunk a budapesti vendégszerepléseiről, és arról, hogyan fér meg ez a sepsiszentgyörgyi élete mellett – ugyanaz a folyamatos alkotói útkeresés köszön vissza, de egy másik formában, mint az első purparléból. És ettől érdekfeszítőek ezek az oda-visszák Korodi Janka és „sztárvendégei” között, hogy némiképp a befejezetlenség és folyamatos újrakezdhetőség benyomását keltik.

 

Nem kivétel ez alól a Gajzágó Zsuzsával készült beszélgetés sem, amelyből sajátos életpálya, bűbájosan előadott „rossz szokások” és plasztikus szakmai „tépelődés” körvonalazódik – ezekből aztán a néző összerakhat magának egy olyan képet, amilyet éppen akar az „színházigazgató-feleségről” (hiszen egy kisvárosban ez a címke foroghat leginkább közszájon). Mindeközben Gajzágó Zsuzsa rengeteg nagyon színes színpadi szerep megformálója, és ez a képünk körvonalazottabb róla, mint a „dirifeleség” társadalmilag „lefigyelt” szerepköre.

 

A műsor végén még vicces, mulatságos dalt is előad Gajzágó Zsuzsa és Kónya-Ütő Bence, amolyan fricska ez a beszélgetőshow műfajának, amelyben ez a momentum kihagyhatatlan elem.

 

No de ehhez, a „járványszínházi” jelenséghez, ami itt szemügyre vehető, a magam teljesen személyre szabott karanténtapasztalatát is hozzá tudom tenni (hiszen itt ennyire személyesre vehető a fazon): éppen ezt a játékos „inkonzisztenciát” találtam meg élhető életformaként, amit itt a Tamási Áron Színház három művésze bemutatott. Ha úgy tetszik, pontosan ennek a „színészi” gondolkodásnak a jótékony hatásaira és hasznavehetőségére jutottam el hosszas – szinte négy hónapig tartó, intenzív – gondolkodás után (fekete napszemüveges emotikon). Pontosabban arra, hogy az általános bizonytalanság közepette soha ne vegyem magam annyira komolyan, hogy a meggyőződéseim homlokegyenest ellenkezője, illetve a folyamatos változásra való fogékonyság ne férne bele, ha a helyzet éppen ezt követeli meg. Ezt a szemléletmódot rengeteg előítélet ostorozza, azt is szokás rá mondani, hogy „gerinctelenség”. Nos, ez a járványhelyzet rámutatott: igazából, ha ép ésszel szeretnénk ezt az egészet megúszni, akkor jobb, ha mindannyian „színészekké”, módfelett játékosakká válunk.

 

A műsor első része ezért is élvezetes szakmai-személyes kaland volt számomra, és következik majd a többi rész is, ami által akár új trendet is lehetne teremteni mind a színészportrék, mind pedig a bulvár tévéműsorok műfajában.

 

 

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. A műsor. Színházi bemutató időpontja: 2021. január 18., online bemutató időpontja: 2021. február 3. Szereplők: Gajzágó Zsuzsa, Kónya-Ütő Bence, Korodi Janka, Mátray László, Nemes Levente. Zenészek: Jazzpar Trió + Perkucigó: Fekete Lovas Zsolt, Gáspár Álmos, Gáspár Csaba, Vitályos Lehel. Filmes stáb: Rendező: Bán József, Fő operatőr: Lőrincz Loránd, Operatőr: Erős László, Miklós Albert, Molnár Ferenc, Toma Sorin. Csapó: Kósa Méda. Alkotó: Kónya-Ütő Bence.