Birtokviszonyok




(A slammer mint hús, a befogadó mint bűnbeesett vegetariánus)
 
 

„Színpadról úgyis könnyű pasizni, még jó, hogy slammelek. Slammelek, értsd: mindig mindenhol tényleg az emberek szájába tolom magam.” (Kemény Zsófi)

 

Kevés olyan állítást tudunk megfogalmazni a magyar slamről – úgy általában –, amit a slamközeg jó része vállal és az egyszeri befogadó felé képes igazolni. Olyasmi, ami a magától értetődő gyakorlati apróságokon (amelyek alapvetően nem segítenek a slam velejéhez való eljutásban, pl. eszközhasználat tilalma, 3 perc stb.) kívül esik, mégis tendenciaszerű, megegyezhetünk benne. Az egyik ilyen a sokszor hangsúlyozott „személyes műfaj” jelleg. Nem szükségszerű, találkozunk egyrészt kivételekkel (szerep-slamek), másrészt olyan előadásokkal, amelyeknél a magánéleti referenciának nincs feltétlenül és minden esetben túl nagy jelentősége (közéleti slamek). Nem kell hosszan magyarázni, hogy a személyesség, illetve a slammerek által sokat emlegetett „hitelesség” voltaképpen miért kényszerítődik ki. Ez adódik a slam poetry eseményjellegéből, a pillanatszerűségből, a megismételhetetlenségből, illetve abból is, hogy a slam poetry közösségként is működik, melynek különböző gócainak tagjai elég jól ismerik egymást, egymás magánéletét. Az egymás közötti brandépítés és a közönség felé közvetített önmítosz a slammer szempontjából hasznos lehet, ha ellentmondásoktól mentes. Tényező lehet talán az is, hogy a slam poetryvel sűrűn összevetésbe kerülő „fiatal líra” (értsd mondjuk: R25 és vidéke) szintén nem kizárólagosan, de jellemzően alanyi, legalábbis az alanyiság kérdésével valamit kezdeni akaró tendenciákat mutat. Ezzel a komponenssel pedig versenyre kelhet, sőt legyőzhetetlen a költészettel szemben a saját presztízsét kiépíteni kívánó slam, hiszen a slam-produkció közvetítő közege a slammer teste. Ez pedig olyan referenciapont, olyan zsarolási lehetőség, mellyel egy vers evidensen nem rendelkezik. Fontos tehát leszögezni, a slammer teste, külseje, öltözködése, túlsúlya, kancsalsága, nagy orra, elálló fülei, hosszú combjai a produkció részét képezik.

 

„Egy szó mint száz, a Kistehén nem rólam énekli, hogy jó csávó vagyok.” (Melecsky Kristóf)

 

Mi következik ebből? A slammer, ha nem is teszi feltétlenül egész szövegének koncepciójává azt a kérdést, hogy ő a közönség számára látható, akkor is sűrűn reflektál erre. Ez egyébként egy egyszerű párhuzammal értelmezhető: egy verses- vagy prózakötet, ha nem is feltétlenül törekszik arra, hogy a szövegegyüttes magyarázza a designt, a borítót, hogy a kettő egymásból következzen, akkor is általában olyan megoldást választ, hogy ez a két dolog ne tartson ellentétes irányokba. Ha pedig ez nem sikerül, akkor pedig joggal számíthat dorgálásra a kritikustól. Viszont ez azt is jelenti, hogy a kritikusnak erre a feszültségre reagálnia kell, vagyis VÉLEMÉNNYEL kell rendelkeznie a slammer kinézetét illetően. És rögtön bele is ütköztünk az első falba. A kritikai diskurzusnak bele kell-e mennie tehát abba a csapdába, hogy reflektáljon arra, amikor például Papp M. Bori és Purosz Leonidasz a túlsúlyáról beszél, Kemény Zsófi a kis melleiről, Bárány Bence pedig arról, hogy nem tudja voltaképpen eldönteni, hogy most „jó pasi”-e vagy sem?

 

„És nőként vagy szép vagyok, vagy okos. Ezzel meg vagyok lőve, de talán inkább okos lehetek, ugyanis nem vagyok szőke.” (Kemény Zsófi)

 

Fontos kitérni arra, hogy több slammer­hez már kevéssé férhetünk hozzá a magánéleti referenciákkal, hiszen olyan márkává/intézménnyé alakultak, ahol a reflexió már nem feltétlenül pl. Kemény Zsófira, hanem #keményzsófi-ra vonatkozik, hiszen van egy befogadói és egy belső közegi konszenzus a márkáról, nevezetesen, hogy Kemény Zsófi jó nő, és mielőtt bármit tudna valóban saját jogon, saját magáról állítani, először meg kell cáfolnia/meg kell erősítenie/iróniával és kritikával kell fogadnia a konszenzust. Ez pedig oda vezet, hogy a még „márkaként” nem értelmezhető, elsősorban egyébként női előadók, mielőtt bármi vesztenivalójuk lenne az esetből, koncepciót, programot csinálnak saját testi hibáikból, gyakorlatilag előre elnézést kérve, előre szabadkozva. Furcsa tapasztalat volt például, hogy a legutóbbi Országos Slam Poetry Bajnokság döntőjében a második fordulóba két lány jutott be, Gyenge Veroni és Papp M. Bori, akik mindketten az egyik szövegük TELJES koncepciójává tették túlsúlyukat, mintegy kikerülve azt a szituációt, hogyha ezt a témát „elsumákolják”, akkor majd a közeg és a befogadók hoznak ezügyben ítéletet.

„Hogyan fogyjak tizenöt kilót 2 óra alatt? Teszi fel a kérdést a tükör előtt álló lírai én.” (Papp M. Bori)

 

Ha pedig ezeket a tapasztalatokat összevetjük azzal, ami a „hitelességet” illeti, akkor odajutunk, hogy befogadóként saját szexuális preferenciánkat, ízlésünket egyrészt össze kell egyeztetnünk a konszenzuális véleménnyel az előadó külsejét és a konkrét slamprodukciót illetően. És ha disszonanciát vélünk felfedezni, akkor úgy ítélünk, hogy a slammer nem ment át a hitelességi vizsgán, nem „működik” a szövege, de persze a téma tabuvolta miatt nem indokoljuk meg, hogy itt voltaképpen az a probléma, hogy X megjelenése ilyen vagy olyan, hiszen az az (egyébként jogos) érzésünk, hogy 1) nem méltó szempont a diskurzust tekintve, 2) nincsen saját testét tekintve senkinek elszámolnivalója másokkal szemben.

 

„Dik’ a kövér lány, beáll a színpadra és még az Amoebát is kitakarja. Úgy, szerinted is?” (Gyenge Veroni)

 

A probléma elhallgatásával, figyelembe nem vételével azonban tovább mélyítjük a helyzetet. Befogadóként kötelességemnek érzem, hogy elutasítsam a slammernek (általában önhibáján kívüli, a slam intézményéből következő) a mindenkori befogadó felé irányuló testi kiszolgáltatását, öntárgyiasítását. De ha még a slam intézményrendszere sem engedi a szempont figyelmen kívül hagyását, akkor egy olyan helyzettel állunk szemben, amelyben az esztétikai megközelítésünk nézőpontját meghatározza, hogy milyenek az előadó testi adottságai, egyébként mit állít erről, és mi mint egy rögtön ítélő bíróság, hogyan látjuk e kettő összefüggéseit. Az intézményrendszer determináló hatását illetően gondolhatunk pl. (amit több női slammer és a saját tapasztalataim is igazoltak) a felkonfokra; „most egy nagyon csinos lány következik”.

 

„Kétféleképpen tudok tükörbe nézni. Az egyik, mikor nem tudom felfogni, hogyan lehetek ilyen pofátlanul jóképű. A másik, mikor nem tudom felfogni, hogy egy nő szabad akaratából hogy engedheti nekem, hogy az ajkai közé dugjam a nyelvem.” (Bárány Bence)

 

Mi a teendő? A kritikai diskurzusban és befogadóként talán annyi, hogy tudatosítjuk ennek a szempontnak a jelenvalóságát, reflektálunk rá, problematizáljuk, nem hagyjuk figyelmen kívül. Slammerként nagyjából ugyanez a lehetőségünk, kiemelném ismét Kemény Zsófit, aki az idei OB-s szövegében is erősen reflektált a kérdésre és cikke is jelent meg a wmn.hu-n, – bár nem kifjezetetten a slamre vonatkoztatva: „És akkor ez csak a rám alapból vonatkozó sztereotípiákból kialakítható kép. Egy szinte minden szempontból átlagoshoz közelítő lányról. De mi van azzal, aki nem ilyen szerencsés? Aki valamilyen szempontból tényleg kilóg? Én kényelmesen elironizálgathatok a rólam kialakított röhejes előítéleteken, de vannak, akik ezek miatt azt hiszik, hogy tényleg valami baj van velük.”

 

„Én még olyan nőknek sem vagyok az ideálja, akiknek teljesen mindegy.” (Melecsky Kristóf)

 

 

 

Vida Kamilla 1997-ben született Pécsett. Jelenleg Budapesten él, az ELTE magyar szakos hallgatója. Verseket, esszéket ír és pénztárosként dolgozik egy barkácsáruházban.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter