Bolygó regényhősök. Beszélgetés a 70 éves Szávai Gézával




– Küsmöd patakától a Duna-partig, Etédtől Budapestig, regénypórázon lépdelve: mi változott benned – ha változott – azóta, hogy 1988-ban, nem a legideálisabb körülmények között elindultál Budapestre, és aztán a dolgok alakulása folytán nem is tértél vissza szülőföldedre? Elcserélnéd-e a sorsod valaki máséval?

 

– Ilyen „sorscseréken” én csak mérgemben vagy végső elkeseredéseimben fantáziáltam nagyon ritkán, fiatalabb koromban. Mivel amúgy is lehetetlen a sorsomat a másvalakiére cserélni, ezért egy ideje már játékos vagy dühös gondolatkísérletként sem foglalkoztat, mert idő- és energiaveszteség. A saját sorsomat azonban szívesen alakítgatnám – még egy ideig… Még csak hetvenéves fiatalember volnék!

 

– Megélt és megélhető időkről írsz – az egyvelegről, amelyet életnek, sorsnak nevezünk, és nem tudunk egészében uralni, gátolnak ebben a véletlenek, változatos katasztrófák, váratlan örömök, a számos történelmi pillanat, amelyeket átélni kényszerülünk, vagy emlékük „bélyegez meg”, vagy a geográfiai pont, ahová megszületünk. Műveid összessége regényfolyamnak tekinthető – elejétől fogva így képzelted ezt el, azaz tudatosan építetted ezt a „folyamot”?

 

– Elismerem, hogy öntörvényű, különc gyerek voltam, makacsságomon felháborodó anyám tehetetlen dühében „vankujt” és „mutujt” kiáltott, de ezzel semmit nem változtatott rajtam. Tizenhárom éves koromban egy életre megérintett az epikus művek (regények) igen kockázatos bűvölete, amit én – bűvölet ide vagy oda – nagyon racionálisan kezeltem. Legutóbbi regényem, a Cérnapóráz elejére (de „művön kívüli”) rövid szöveget illesztettem (Világ- /regény/ -térkép), amely majd odakerül minden, még életemben megjelenő regényem elé. Benne ez a nagyon korai, kamaszkori, „epikai racionalitás”, elképzelésem és életre szóló tervem az akkor még majdani (!) regényeimről. Ettől aztán már nem tértem el. Hogyisne ragaszkodtam volna ahhoz, ami logikus, és mint ilyen: érvényes?! Persze „életre szóló” elképzelései csak annak lehetnek, aki eléggé szerencsés ahhoz, hogy – „epikusan” – elégségesen hosszú élete legyen. Én hatvanöt éves koromig nem is beszéltem arról, ami írói életemet végig meghatározta. Ha fiatalon kezdek emlegetni életre szóló tervet, aztán „időközben” meghalok, akkor egy fantaszta emléke marad utánam. De most már látszanak a regények fölötti-közötti szálak keretei és koordinátái. Sajátságos közegükben mutatkoznak ezek a regények… És ha már „folyamot” emlegettél, joggal, hiszen ha több regény lazán „összeáll”, azt a teória „regényfolyamnak” nevezi. De kérdem én, ha már vízrajzi hasonlatnál vagyunk: ha van folyamregény, miért ne lehetne (ahová minden folyam ömlik!) tenger(elvű)regény?! Nem akarok elméletieskedni, csupán köznapi logikával kérdezni, és emlékeztetni, hogy emberek, jogunk a racionális kérdezés, még ha olykor groteszknek tűnik is. Irodalomelmélethez, az epika filozófiájához nem mindenki ért, na de aki él, az alanyi jogon „ért” az élethez, az életéhez. Ahhoz hozzászólhat, rákérdezhet, válaszolhat is! Mivel az epika, a regény az életről szól – hát közvetve mindenki „esztéta”, ne féljünk ezt az átlagemberi, olvasói „pozíciónkat” nyilvánvalóként rögzíteni. Engem a teóriáknál sokkal jobban foglalkoztat az élet megélésének, úgy is, mint a regények megélésének köznapi gyakorlata.

 

 

 

Szóval, én az életem folyamán írt regényeimet nem szívesen nevezném regényfolyamnak. Sem például regénytengernek. A vízrajzi fogalomminták helyett használhatnék másfajta párhuzamokra támaszkodó metaforákat, de itt most csupán a köznapi logika jogállásáról és az átlagos regényolvasó mindig érvényesülő jogairól ejtettem pár szót. És az olvasó TALÁLATI esélyeiről szeretnék még beszélni. Amivel az írónak feltétlenül számolnia kell. Egy regény titokzatosan szerves szerkezet. Több regény egymás mellett még inkább az! Ha az olvasó megmozgatott tudatában az olvasott regények szinte újabb regényeket teremnek, akkor neki a világregény világához való viszonya sokkal termékenyebb. Anélkül, hogy ezt ráerőltetném… Legújabb regényem, a Cérnapóráz dr. Kupper Vilmos „katonai pszichológus” (lásd: „katonaorvos”) Totya nevű kutyájáról szól. Önmagában kerek történet. A Múlt évezred Marienbadban című regényem a matematikus csodagyerek Vincze Flórián élete köré épül és szervül, akinek barátai – gyermekotthonban nevelkedő kamaszok – úgy megverik az idős pszichológus Kupper Vilmost, hogy belehal. Itt, egy mellékszálon fejeződik be a szereplő „személyes” regénye. Lekerekített, sodró regények virtuális regényeket is görgetnek magukkal, magukban… Ilyen az élet, ilyen a világ. Önmagukon túlmutató regényekben is.

 

– A világ közepének holléte meglátásod szerint egyéni nézőpont kérdése, a kérdés inkább az – mondod –, hogy rólunk, akik az Erdély nevű középpontjában létezünk a Földnek, mit tud a nagyvilág. Székely Jeruzsálem című köteted – alcíme szerint Esszéregény az identitásról – talán a legismertebb, korántsem csak a mára teljesen kihalt „székely zsidózók” identitástörténete, hanem mindannyiunké. Hogyan kezdődött a Székely Jeruzsálem története számodra – jellemző-e rád úgy általában is az, hogy rendkívül aprólékosan dokumentálódj egy-egy adott témáról?

 

– Belekapaszkodnék a mindannyiunk szóba. Csupán azért térek vissza mindig „mindannyiunkhoz” és a „köznapihoz”, mert emelt szintű teóriák ide vagy oda, így behatárolt érzékelés-világunkat „érzéketlenül” (!) nem haladhatja meg az epika, a regény. Vannak a pontosságigényünket nagyon megmozgató, érzékeny témák. Mindent szeretnénk tudni a lángolóan szeretett lényről, mondjuk a menyasszonyunkról és így tovább. Engem gyerekkoromban kisebbségi kiszolgáltatottság miatt méltatlankodó miértjeim sorozatában az Isten népéhez tartozás hihetetlen és mégis logikus története – Székely Jeruzsálem – pontosságra, kimerítő, szenvedélyes dokumentálódásra késztetett. Mindig is pontos tájékozódásra törekedtem, de ez a matematikus csodagyerek Vincze Flóriánról írt regényemben a szinte mániákus pontosság kényszerűségével tér vissza. Mi kinézünk az ablakon az őszi tájra, gyönyörködünk a sárga falevelekben, de ő a választási plakátokat is meglátja, a tévék hírözöne, amire már nem is figyelünk, őt is körülveszi, de őt minden foglalkoztatja, hiszen amit lát-hall, az számára mind „egyenértékűen” létezik. Regényes történetének hátterében (az ablakon túl) így Magyarország 2003–2009 közötti története olyan hitelesen van jelen, hogy azt akár történészek is felhasználhatják… Itt, a Múlt évezred Marienbadban című regényben pontosságra kötelezett az esztétikai hitelesség kényszere, Vincze Flórián alkata, másutt – Székely Jeruzsálem – az írói etika, hogy nem szabad felületesnek lennem.

 

– Kisregények és nagyregények, keresztmetszet- és hosszmetszet-regények kerültek ki „a kezed alól” pályád kezdete óta. Kísérletező szerzőnek tartod-e magad, melyik könyvedről gondolod, hogy kielégíti a világregény- kategóriát?

 

– Előbb a kísérletezésről: ahogyan Weöres Sándor gondolta és írta a „jobb gyereket” (csinálni) akaró szülők nézőpontjából: „(…) Hun házasodunk hun meg elválunk/ különb féle jerekekkel kísérletezünk.” És igen, én is – folyton – újabb és újabb kisregényekkel és nagyregényekkel kísérletezek. Megjegyzem, a „különb féle” gyerekek testvéreknek születnek. De különböznek egymástól (még az ikrek is!), egyediek és egyszeriek. És korrekt, „jóérzésű” szülők (bármit is érezzenek!), akik jó testvéreket nevelnek fel maguk helyett a világnak, hogyan mondanák valamelyik gyerekükről, hogy ő a kedvenc, ő a legszeretettebb, hogy ő a „szülői kísérlet legsikerültebbje”?! A gyerektelen, ezért „gyerekkísérletek” ügyében eleve illetéktelen Weöres könyörtelenül kegyetlen dolgot kotyogott ki. Érzéketlen? De milyen érzékletesen pontos! Regényekkel irgalmatlanul kockázatosan kísérletező íróként ezt a Weöres-példázatot adhatnám válaszkísérletként (ha már úgyis kísérletezünk!)… És megkísérelve a választ arra a kérdésre, hogy szerintem melyik regényem elégíti az egyébként magam teremtette világregény-kategóriát, mindenekelőtt azt mondanám, hogy ebben a szerkezetben úgy élnek a regények, mint a fenti gondolatkísérletben született testvérek. Ők mind testvérek, mégis nagyon különbözőek, egyéniségek, nincs közöttük „testvérebb”. Van szebb, magasabb, kisebb, nagyobb stb., de közülük már az olvasó választ és dönt. Sőt, kérdezheti is – jogosan! – a szerzőt. Én pedig válaszolok, annak függvényében, hogy ki, hol, mikor, miért kérdezi. Ha gyerek tenné fel a kérdést, azt mondanám: a Háry János és az okos szamár az éppen neked való „világregényem”. Jeromos a Buridán szamarának csikója, vele kalandozza be, és tapasztalja meg a világot az itt még csikókorú, gyerek Háry Janika. Rövid kis regény, de elvezethet majd a többihez, a „testvéreihez”. Fontos, hogy tudjad: nem egymagában „regénykedik”!

 

Ha szomorú, de nagyon intelligens szerkesztőnő kérdezné, azt mondanám neki: feltétlenül az Aletta bárkája az a világregényem, amely megszólíthat. Miközben kimeríti önmagát, feltárja az egymás mellé, közös térbe, szerelembe, apaságba, anyaságba zárt emberek olykor csodálatos, olykor iszonyatos világát.

 

Ha a szomorú, de nagyon intelligens szerkesztőnő lapjának olvasóira gondolnék, akiknek nevében – elvileg – kérdez, akkor azt mondanám, hogy a Székely Jeruzsálem az a világregény, amely a földkerekség bármelyik emberét képes meggyőzni arról, hogy ő sem „csak” szerény, sok mindent elviselő „egyed”, netán kuriózum, hanem ő is a nagyvilág (egyik) középpontja. Ha magyar minisztériumi főosztályvezető kérdezne, neki is ezt mondanám, hozzátéve: „a Székely Jeruzsálemet bizony már régen be kellett volna tennetek a nemzeti alaptantervbe”. Szóval így válaszolgatnék, hely, idő és kérdező függvényében regénycímeket mondanék, de mindig, mindegyikkel – ahogyan maguk a regények is teszik – a többire, az együttesükre mutatnék, amelyet nem szükséges a maga teljességében ismerni, de tudni kell, hogy a „háttérben” létezik, és ez a mű is „onnan jön”.

 

– Az Aletta bárkájánál maradva, a regény mottója ez: „Fiatalon – Amerikában – elhunyt dédnagyanyám, Török Dánielné szül. Simazaki Juko (1887–1915) emlékének”. Terveztem régebben, hogy megkérdezem tőled, kinek a dédanyja volt Simazaki Juko, létezett-e valójában, vagy esetében inkább az a cél, hogy az általad épített karakterek, hősök hitelesek, hihetőek legyenek?

 

– Ezt már japánok is kérdezték tőlem. Makámaszútra című regényem harmadik könyvét megelőző „vezér-szútra” címe: Bolygó kislány. A nagyanyjáért rajongó gyerek bejelentkezésével kezdődik a fejezet, így: „Farkas Géza első nagy – maradandó – felfedezése a Földnek nevezett égitesten az, hogy az öregasszonyok is voltak kislányok.” Ez a gyerek nagyon szereti árván felnőtt nagymamáját. „Amikor Farkas Géza a világtérképre néz, a kilenc éves nagymama nagy utazásának színterét látja. Olyan a térképbe kiterített földgömb, mint egy csendes óvoda-udvar, de közelebbről belenézve a kislány bő hónapig tartó útjába, süvíteni kezd a vad óceán Kelemen Juditka katonaládái alatt.” A kilencéves Juditkát két katonaládával, ismerősök gondjára bízva tette hajóra az édesapja 1913-ban, hogy majd ők, a szülei is jönnek utána, amint összegyűl a még hiányzó pénz a birtokvásárlásra. Farkas Géza nagymamája kilencévesen átszelte az óceánt, megérkezett a székelyföldi rokonokhoz, közben kitört a világháború, a szülők és Juditka féltestvére Amerikában ragadt. A háború után már Romániába kellett volna „hazatérniük”, de 1915-ben meghalt Juditka édesanyja, az apa Amerikában szerzett második felesége, a törékeny, csenevész Simazaki Jukó, férje után Kelemen Jukó. Azaz Judith, az egyházi papír szerint, mert pap előtt is megesküdött az özveggyé lett férfi az „éppen adódó” japán lánnyal. „Ha kettesben voltak, Yuko és Juditka japánul beszéltek, nagyon halkan, mert hiszen titkos nyelven. ’A memória hatalmas kincs’, figyelmeztette Farkas Gézát a nagymama. ’Hiszen azt is meg tudod jegyezni – memorizálni, ezt szokta mondani –, amit nem értesz. De egyszer megértheted.”

Ez van. Igaza van a nagymamának, néha hirtelen sok minden felvillan, formát ölt, meglátjuk, megértjük. Ez van az életben, miért lenne másképpen egy regényvilágban. Anélkül, hogy a „felvillanásokat” íróilag erőltetnénk. Rátalál az olvasó, rátalálásait a maga regényének érzi, hiszen ez egy „plusz”, és így működnek a szerves világok eresztékei, részei, illesztései. „Egyszer megértheted.” De enélkül is – egyenként, egymagukban is – élnek a rejtett titkokkal dúsított, „életszerűsített” egyes regények… Úgy érzem, hogy itt, e pár sorban is életesen villanhat a nagymama és a japán dédmama regénye. Ami pedig engem illet, Farkas Géza története után ugyan kit érdekelne már Szávai Géza „egészen konkrét” dédnagymamája? Hiszen a regény adott egy választ!

 

– Megszámoltad-e valaha, hogy a regényfolyamodban hány új embert teremtettél? Zaklatják-e a szerzőt a regény szereplői?

 

– Nem számoltam, olyan rengetegen vannak. Egy kérdéssel azért zaklatnak. A gyorsuló, táguló világ összeszűkült, amolyan világfalu lettünk a minket elárasztó napi publicisztikák és illékony doktori disszertációk szerint. Most pedig gondolja el az Olvasó – kérik regényeim szereplői –, hogyan sétálna végig egy falu főutcáján? Mindenki mindenkit ismer, ha nem, akkor rákérdez. Otthonos közérzet, mint a „régi szép” regényekben. És miként sétál végig az Olvasó egy nagyváros (világváros) utcáin? Körülötte millió ember, nem zavarja, hogy nem mindenkit ismer, sőt alig valakit. A többiek zavartalanul eltűnnek az Olvasó tudata alatt. Vajon kicsoda, hogyan, mikor tűnik fel ismét, az utcán vagy a tudatban… A valóságban sem kell elhinni a publicisztikáknak, hogy a világ: világfalu. A regény pedig nem publicisztika, hanem sokkal több annál… Valami effélét üzennének világregényeim szereplői, de hát sok időbe telne nekem ezt kifejteni. Azalatt el lehet olvasni valamelyik regényt… Mondjuk a Csodálatos országokba hoztalak címűt.

 

– A PONT Kiadó és CONFLUX hajóját irányítod, regényíró és kiadóvezető vagy, időnként szerkesztő, titkár, tisztafej, grafikus, reklámszakember, rendezvényszervező – vállvetve teszed mindezt Szávai Ilonával. Mi az a titkos összetevő, afrodiziákum, ami évtizedek óta arra sarkall titeket, hogy a legnehezebb időkben se adjátok fel, és folytassátok kiadói tevékenységeteket?

 

– Lélegzünk, mert ezt és így szoktuk meg. Természetes. „Szuszogunk”, amíg csak van oxigén a levegőben. Én sarkallom Ilonát, Ilona sarkall engem. Egyszerű „sarkallatos törvények” mozgatnak. Számomra – aki, ha lehet, „regényben lélegzem” – a kiadó a regényírás meghosszabított terepe. Még csak nem is új gondolat. Balzac „meghosszabbításként” nyomdát működtetett, adósságból. Így megy ez. Vagy, hogy a hajóhasonlattal térjek vissza ismét a „vizeinkre”: Navigare necesse est. Szuszogj, Ilona! Szuszogj, Géza! Talán megússzuk… valameddig. Jut eszembe: számomra Transzilvánia – ahogyan a Székely Jeruzsálemben bővebben kifejtettem – a mellérendeléses Európa történelmi előképe, előzménye. Európával újabban már gyűlnek a gondjaim, miközben még mindig tervezek esszékötetet Erdélyről – talán lesz rá időm –, címe: Transilvare necesse est!

 

MÁRTON EVELIN

 

 

Szávai Géza 1950. december 4-én született a székelyföldi Küsmödön. Egyetem után erdélyi lapok szerkesztőségeiben dolgozott. 1988 óta Budapesten él. 1993-ban alapította barátaival a PONT kiadót, mely nemzetközi CONFLUX programja keretében több nyelven van jelen az európai könyvpiacon (és kultúrában). Szávai Géza regényei több nyelven, folyamatosan jelennek meg. Két évtizede publikált Székely Jeruzsálem című esszéregénye visszhangos nemzetközi érdeklődés középpontjában állt, magyar nyelven hat kiadása jelent meg. Szávai Géza meseregények, esszékötetek szerzője is. Díjai: Új Forrás-díj (1990), Déry-díj (2001), Fondation Genevoise pro Transylvania Bilingua, Svájc (2014), Arany János-díj (2019), Illyés Gyula-díj (2020).