Bontás




(Közelítések a slamhez. Vagy -hoz. Oszlatás és oszcillálás1)

 

„Homérosz nem biztos, hogy élt, de az biztos, hogy vak volt.”2

 
 

Médium

 

Részemről Homérosz volna az első slammer. Az egyik. Mert a nyelv ritmus, a történet pedig mi magunk vagyunk. A téma mindörökre aktuális marad, a rigmus megteremti a mítoszt, és alá is ássa azt. Egyéni és általános vonatkozásban is: egyszerre homályos, idegen, komikus, és mégis, zavarbaejtően ismerős az egész. A politika, a háború, a szerelem, a szex, a család, a csalás, a bolyongás, a sors, a hit kérdései idegesítően aktuálisak maradtak, bárhova menekülnénk előlük. Ami egy térség ősi nyelvébe beleég, az az új nyelvekben is ott kísért, és alakít.

 

Vagy Szapphó: mert ritmus, alanyi költészet, szerelem, fájdalom, fájdalomszerelem, szexuális orientáció. Édesanyám, nem perdül a rokka. Slam.

 

Szókratész. Mert a nyelv nem vicc. És mert az. Mert a nyelvnek hatalma van, amire rá kell járni, fel kell forgatni, újra és újra ki kell hozni komfortzónájából, hogy közelebb kerülhessünk az igazsághoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz és önmagunkhoz. Lebontani, hogy megmutatkozzék meztelensége. A védőbeszéd is lehet alanyi költészet, és ha utána lehajtjuk a mérget, az már színtiszta performansz.

 

Mózes, mert nem tudott beszélni, de beszélnie kellett. Baja volt a nyelvvel, ahogy saját magával is, az identitásával, valami nagyon nem volt éppen rendben, közeledett a változás, ezért kellett neki beszélni.

 

Aztán vannak még sokan. Akikre rányomta bélyegét a nyelv, a kor, a hely(zet). Gyúrták fáradhatatlanul, nyesték, húzták, rakosgatták, menekültek a nyelv elől, megnémultak, majd újrakezdték, míg végre összeállt szó, forma, tartalom, hangsúly és dallam, és akinek volt füle, meghallotta, akinek volt szeme, látta. Így is fel lehetne fogni. A slam azóta van, amióta a nyelv médium. Akárcsak az irodalom.

 

 

Jó is, rossz is

 

Ha az irodalom határait bárminemű szakmai, esztétikai, minőségi kritériumok alapján húzzuk meg, az rendben is van, tájékozódnunk kell valamiképpen, és tudjuk, hogy a tehetség édeskevés, kell a tanulás, kell a munka, meg kell értenünk mindazt, ami többek közt saját, egyéni nyelvünket is alakította, akár tudomásul vesszük, akár nem. De ha nem engedjük ezeket a határokat lebontani, akkor nem látom semmi értelmét az írott szónak (se a slamnek).

 

A rossz művek meg se közelítik a határokat. A jó művek minimum megkérdőjelezik azokat. Vitába szállnak, mert az idők változnak, velük együtt a jelentéstartalmak, kontextusok is bővülnek, elmozdulnak, távolodnak, újraértelmeződnek. A rossz művek meg akarnak tanítani élni. A jó művek tudják, hogy senki nem tudja, hogyan kell élni, ezért nem félnek vitába szállni velünk, rámutatni dédelgetett hazugságainkra. A rossz művek nem bíznak bennünk, féltenek saját magunktól, csak üres cirkuszként tudnak funkcionálni a kenyér mellé, simogatnak, hogy megnyugodjunk, a kedvünkbe járnak, és igyekeznek felmenteni a gondolkodás terhe alól. Szinten tartanak, mint a metadon, nehogy kárt tegyünk magunkban vagy másban. A jó művek bíznak bennünk, nem félnek kibillenteni komfort-zónánkból, és utána magunkra hagyni, hogy egyedül kelljen megküzdenünk az elvonás démonaival.
 
 

 
A slam nem az új irodalom, a kutya se állít ilyesmit (a macska se, hogy pontosabbak legyünk). De az irodalom sose volt tökéletes, nem is kell annak lennie. Vannak rettenetesen silány, önkényes, unalmas szövegek is, amiket egyesek irodalomnak tartanak, például a Fanni hagyományai – nincs az az Isten, aki rá tudna venni, hogy azt a förmedvényt újraolvassam. Azt még érteni vélem, és elnézem, hogy egy tehetségtelen szerző, akinek nincs türelme fejlődni, és emiatt nem is szégyelli magát, korának egyik nagy művét majmolva létrehozza annak lebutított, nyáltól csöpögő változatát, de hogy hogy lehet egy ilyen szörnyűséget tanítani, az sehogy sem fér a fejembe. Mindenesetre beletörődöm, legyen, irodalom. Viszont ebből is látszik, hogy az irodalmat nem kell félteni. Csokonai, Petőfi, Arany attól még nem veszít zsenialitásából, hogy volt egy Kármán József nevű balesetünk.

 

A jó slam gazdagít, mint Hölderlin. A rossz slamet eltűrjük. Nem árt. Megveregetjük a vállát, és olyanokat mondunk neki, hogy semmi baj, lesz még alkalom… Kármán Józsefnek sajnos nem fog már összejönni. De egy kezdő slammer, ha komolyan fejlődni akar, fejlődni is fog, láttunk már rá példát eleget. E sorok írója is így járt. Az élő nyelv megkívánja, hogy magunkévá tegyük, és továbbadjuk. Nem hagy nyugodni. A figyelem ösztönzi az alázatot, az alázat az önvizsgálatot. Az önvizsgálat rámutat saját szavainkra.

 

 

Káosz

 

Arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha megpróbálom még jobban összezavarni az amúgy is zavaros vizeket. Makacs vagyok, és mindig mindent kicsit másképp látok – dacból vagy fétisből, de nem gondolom, hogy ne volnék hasznos ilyen szempontból. Minél kevésbé vagyok érthető, annál inkább úgy érzem, szükség van rám. Persze mindenkire, és véleményem szerint mindenki kicsit másképp látja, csak sokan inkább azt ismételgetik, amit mások látnak, nehogy kitörjön a káosz. Igaz itt, igaz ott, nagyon szép lehet az igaz innen is, onnan is, de hiába, ha nem látjuk be, hogy innen is, onnan is: hiba itt, hiba ott – akkor csak bénulunk, miközben vigyorog a fenevad, érzi, hogy közeleg az ő ideje. Az elnyomott káosz rombol, a belátott káosz segít építeni. Ezt a punkból tanultam.3
 

Számomra az az igazán jó slam, ami az igazán jó mű is: beengedi ezt az építő káoszt, nem fél bízni benne, bennünk, hibáinkkal együtt. Úgy mutat rá dolgokra, hogy azt mondom: jé, így még nem is gondoltam erre, eddig ez fel se tűnt, eszembe se jutott, hogy lehet így is nézni, gondolkodni, élni, közelíteni. Emlékeztet rá, hogy a mítoszok is a mindennapokból születtek, és a mindennapok is kisebb-nagyobb akciók és reakciók időtlen szövődményei, folyamatos itt és most, és folyamatos sehol és sosem.

 

Azt gondolom, minél többet foglalkozunk a rossz művekkel, annál több érvényt szerzünk nekik. Igencsak kicsinyesnek és frusztráltnak (és kicsit irigynek) kell lennünk, ha azt hisszük, a minőségi irodalmat veszélyeztetik a rossz slamek, vagy a slam népszerűsége. És nagyon szűklátókörűnek és butának, ha azt, hogy a jó slam nem segíthet az irodalomnak, nem tud közelebb hozni hozzá. Egy rossz slam eltávolíthat az irodalomtól, de egyrészt a jó műveket nem lehet csakúgy eltörölni, és előbb-utóbb felszínre törnek, másrészt pedig, ha a Fanni hagyományai lett volna az első könyv, amit elolvasok (és nem A dzsungel könyve), akkor az biztosan eltávolított volna az irodalomtól (akár egy jó szöveg rosszul előadva), de nem hiszem, hogy örökre. Az irodalom számomra nem az írott szóval kezdődik és nem is ott ér véget. A nyelv nagyon is élő, és ha egy (jó) íróban van elég alázat és türelem ahhoz, hogy legyőzve szorongását, megtanuljon jól felolvasni (ami egy fáradtságos és hosszú folyamat, de nem hiszem, hogy aki ne akarná, nem tudná megtanulni – persze ha nem tanulja meg, attól nem lesz kevésbé jó író), azzal mindenki csak jól jár – az író is közelebb kerül önmagához, nyelvéhez, közönségéhez, és fordítva.

 

A slam az élő nyelv művészete, vagyis irodalom. A slamben nehezebb elrejteni és árnyalni a nyelv jelentéstartalmait, mert rövid idő áll rendelkezésre, ebben segít a testi jelenlét, a hang, a kép, és annak jelentéstartalmai. Az írott szóban nehezebb hangsúlyozni, kapcsolatot teremteni a nyelv által, mert a rendelkezésre álló kódrendszer kétdimenziós, ezen segít a szerkezet, a felépítés, a variáció. A slam színházművészet, a slam performanszművészet, a slam képzőművészet is, egyértelmű okokból. Mert a műfaj halott, és lassan minden lépésünk reprezentatív lépésnek minősül, akarjuk vagy nem, ilyen időket élünk. Ha egyáltalán vannak még idők. Mindenesetre a jó slam ugyanannyira aktuális és kikerülhetetlen marad mindig, mint Homérosz, vak volt vagy nem. Ha van olyan, hogy mindig.

 

 

 

Jegyzetek

1 Ezt a szót most már beleírom mindenbe. Csak hogy még több köd legyen.

2 Nagyapám egyik diákjának dolgozatát javítva találta a fenti, tökéletesen igaz mondatot, amit rögtön le is jegyzett.

3 The Exploited: Chaos is my life
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter
  • http://fuggesfobia.tumblr.com/ Buchbinder

    Bravo!