Két vacsora




Caravaggio: Emmausi vacsora

 

Egész nap szemerkélt az eső vagy zuhogott, otthonosan szürkék voltak a sugárutak és a szűk sikátorok. A gyakran beiktatott kávészünetek ellenére is beázott a cipőnk, már a fesztiválok alatt kifejlesztett nejlonzacskót a zoknira cselt is muszáj volt bevetni. Késő délután vacogva álldogáltunk egy csalókán rövidnek tűnő sorban. A milánói Brera-képtárba próbáltunk bejutni, éppen öt hónappal ezelőtt. Nem sejtettük, hogy pár hónappal később nem egy újabb kirándulást tervezünk, hanem erről nosztalgiázunk, azt pedig végképp nem, hogy a Milánóhoz közeli Bergamóban, ahol egy szintén fázós, de napfényes délelőttöt töltöttünk, másféle sorok lesznek majd láthatók, a holttesteket szállító katonai konvojoké.

 

Mondom, csalóka volt a sor, kívülről rövidnek tűnt, a belső udvar árkádjai alatt viszont még hosszan kanyargott, bő másfél óra múlva, teljesen átfázva jutottunk be a képtárba. Persze megérte a várakozást, a Brera több remekműnek is otthont ad. Számomra a legmaradandóbb élményt Caravaggio Emmausi vacsorája jelentette. Meg egy másik, a képtár kávézójában függő festmény, amely egy Viorica Dăncilă-hasonmást ábrázol, aminek láttán az egyik reakció az volt: na, máris múzeumi tárgy lett belőle?

 

De vissza Caravaggiohoz. A feltámadott Krisztus megjelenik a két Emmausba tartó tanítványnak, akik nem ismerik őt fel, egyszerű utazónak hiszik, s csak a fogadóban, vacsora közben, mikor Jézus megáldja a kenyeret, jönnek rá, ki van közöttük. Caravaggio festményén a felismerés pillanatát örökíti meg, Jézust a két tanítvány, a fogadós és egy szolgáló társaságában ábrázolja. Krisztus arcán halvány mosoly, olyan sejtelmes, hogy Mona Lisa is megirigyelné, a kép tele van feszültséggel és titokkal. Hosszú percekig nem tudtam elmozdulni előle.

 

Létezik viszont egy másik Emmausi vacsora is, Caravaggio öt évvel korábban festette. Abban az időszakában születnek már remekművek, de azt nem sorolnám közéjük. Szinte szappanoperába illők a felismerés eltúlzott gesztusai, hiányzik róla a későbbi festmény bensőségessége, sejtelmessége. És van még egy hiányzó, az idős szolgáló. Pedig azt hiszem, vele válik teljessé a kép.

 

Ők négyen egy rendkívüli pillanatnak lehetnek tanúi. Jobban mondva lehetnének, valójában csak a két tanítvány részesül benne. A fogadós zsebre vágott kézzel, laza önteltséggel, és az ebből adódó érdektelenséggel figyeli az eseményeket, látja, mi történik, mégsem fog fel belőle semmit. Az öreg szolgáló robotolás közben észre sem veszi, az ő vaksága a fásultságból ered.

 

Európának ebben a szegletében harminc éve demokrácia van, igaz, kicsit zöld és savanyú, de ennyi ideje nem kellett háborúval, diktatúrával szembenéznünk, ahogy arra az előző generációk kényszerültek, és ahogy kényszerülnek rá emberek most is sok helyütt. Persze megvannak a saját vívódásaink, szorongásaink, amelyeket butaság lenne egy legyintéssel elintézni. Mégis megkockáztatom, ez az időszak talán lehetőség is, hogy lefaragjunk valamicskét az arroganciánkból vagy az időnként előtörő kiábrándultságunkból, hogy mikor véget ér a szükségállapot, rácsodálkozhassunk, milyen rendkívüli kiváltság a magától értetődő, normális életünk.