Borcsa János irodalmi látlelete*




 

Hosszú évek óta makacs következetességgel írja kritikáit, tanulmányait Borcsa János az erdélyi (és nem csupán) kortárs irodalmi jelenségekről. Ennek a munkának újabb eredménye az Írói üzenetek nyomában című kötet. Első látásra úgy tűnik, Borcsa János az erdélyi irodalom élő „nagyágyúit”, kortárs klasszikusait kutatja a leglelkiismeretesebben és legalaposabban (a kötetben többek között Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György könyveit recenzálja), de saját nemzedéke (pl. Markó Béla), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Tompa Andrea, László Noémi), és a (leg)fiatalabbak (pl. Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak a kötetben, vagyis az érdeklődés tág, mondhatni: teljes keresztmetszetű. Látszik, Borcsa János rendszerben gondolkodik, az erdélyi irodalom jelenségeit a maguk összetettségében, generációs és esztétikai rétegzettségük mentén kívánja feltárni. Erre utalnak az egymás után sorjázó kritikák, ezt teszik nyilvánvalóvá a nagyobb lélegzetű, teoretikusabb tanulmányok, ennek műhelytitkait fejtik meg a szubjektívebb hangvételű jegyzetek.

 

A kritikaírás ars poetikáját is megfogalmazza Borcsa, melynek kulcsmondata talán ez: „A kritika nagy magyar művelői mondhatni művészi igénnyel és alázattal közelítettek anyanyelvünkhöz, s így erről az igényről magunk sem mondhatunk le. Az olvasót felnőttnek kell tekintened, hozzá nem leereszkedni szokás, együgyűségeket beszélve. Nyilván, a követendő út nem is az olvasó elriasztása, azáltal például, hogy egy nehézkes, követhetetlen, hadd mondjam ki: »portugál« nyelven beszélünk hozzá, sokkal inkább úgy kell megszólalnunk, hogy érezze meg az olvasó: fölemelni akarjuk őt, igazi partnerré akarjuk tenni egy élő, eleven folyamatban, a kultúrában, s így éppen azt tehetjük, ami a hivatásunk, vagyis az irodalmi műveltséget szolgáljuk. Szerepet vállalunk abban, hogy valóban létrejöjjön írott művek közvetítésével ama szellemi viszony írók és olvasók között, ami nem más, mint maga az irodalom” (Kritikát portugálul). A hitvallás áttételes módon is megjelenik, például amikor Elek Tibor kritikus-irodalomtörténész tanulmánykötetéről ír, és erényeként emeli ki a szókimondást (a kötet legizgalmasabb, legtöbb rétegű írása épp ez).

 

Borcsa stílusa elegáns, sosem vagdalkozó, inkább visszafogott. Megállapításai tárgyilagosak, de jóindulatúak – kritikája építő jellegű, máskor féltő gondú. Ugyanakkor nem hallgatja el a hiányosságokat sem, például a Bogdán László kötetéről írt méltatás utóirataként a következőt jegyzi meg: „Nem bírálatot, könyvismertetőt írt a recenzens, viszont nem hagyhatja megjegyzés nélkül azt a rengeteg (!) sajtóhibát, amellyel ebben a szép könyvben találkozott”.

 

Borcsa János írásaiban a primer műelemzésektől eljut az általánosításokig, az adott kötetet elhelyezi egy tágabb kontextusba, illetve az egyes szerzők életművein belül is kijelöli helyét, ilyen szempontból meglátásai, kritikai kijelentései iránytűként, kanonizációs gesztusokként is értékelhetők.

 

A legértőbben talán Markó Béla költői munkásságát tanulmányozza Borcsa János, már-már monografikus igénnyel és mélységgel, kiemelve a tehetséget, azt, hogy Markó bármilyen témában és műfajban tud kiemelkedőt alkotni. (Ilyen értelemben a kötet anyaga eklektikus: a rövidebb, napilapos, inkább népszerűsítő jellegű könyvismertetőktől a mélyebb, átfogóbb elemzésekig, tanulmányokig többféle műfajban és manírban szólal meg Borcsa).

 

A tanulmányok sorából a Mi legyen, ki költő? címűt emelném ki, melyben Borcsa azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a haza és magyarság kérdése az erdélyi szerzők műveiben, a „kezdetektől” (1920-as évek), napjainkig: Dsida Jenőtől Markó Béláig. Megállapítja, hogy az Erdély-gond, a nyelvhaza gondolata végig jelen van minden alkotónál – csak vérmérséklettől függően direktebb, patetikusabb vagy éppen visszafogottabb, (ön)ironikus módon.

 

A kötet közepén – talán nem véletlenül – a Legyen kritika közöttünk c. írás található, amely számba veszi az erdélyi irodalomkritika (nem létező) műhelyeit, intézményi és humán erőforrásait. Az írásban Borcsa megállapítja, hogy az erdélyi irodalomkritika esetleges, pár megszállott ember műveli csupán, és ez részint annak tudható be, hogy nincs e műfajnak megfelelő támogatottsága. Megjegyzi, hogy mindegyik irodalmi lapnak van kritikarovata, de ezek a megnövekedett könyvmennyiség közepette lemaradásban vannak, ugyanakkor a napi- és hetilapok jószerével nem közölnek kritikát, még könyvismertetőt se nagyon. A könyvkiadók sem jeleskednek ezen a területen: Borcsa fájón említi meg, hogy a Kriterion kismonográfia-sorozata például megszűnt, más hasonló kezdeményezés azóta sincs, csak olykor egy-egy esetleges megjelenés, pedig a hosszú távú kiadói tervek, a sorozatok tehetnék kiszámíthatóbbá, átláthatóbbá, tehát reprezentatívvá az erdélyi irodalomkritikát. Ebben az írásban ismét tételesen megjelenik a szerző ars criticája: „Én magam nem ragaszkodom valamilyen előre kigondolt, magától a műtől idegen és merev konstrukcióhoz a művek értelmezése és értékelése során, de tulajdonképpen azt az elvet tartom szem előtt, amit később Németh Lászlónál találtam frappánsan megfogalmazva, hogy ti. »nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkodni magyar alkotásokon, amely sok idegen műkön is gondolkodott«”.

 

A kötet harmadik ciklusát alkotó jegyzetek egy része alkalmi írás, különféle irodalmi-kulturális eseményekhez kapcsolódó (pl. nekrológ Cs. Gyimesi Éva, Görömbei András, Magyari Lajos halálára, születésnapi üdvözlő írás Fekete Vincének, irodalmi évfordulók stb.), mások szintén könyvekre, művekre reflektálnak (Tamási Áron, Olosz Lajos, Kertész Imre, Szabó Gyula, Páskándi Géza stb.), csak szabadabb, közvetettebb módon, mint a kritikák.

 

Ezen írások mind megjelentek különböző napi- vagy hetilapokban, illetve folyóiratokban (Bárka, Forrás, Háromszék, Helikon, Hitel, Kortárs, Korunk, Népújság, Székelyföld, Székely Hírmondó), de így, kötetbe rendezve látható, milyen átfogó munkát végez Borcsa: rendületlenül „tudósít” az erdélyi irodalom fontosabb könyves történéseiről, értékel egyéni teljesítményeket és irodalmi jelenségeket. Ha úgy vesszük, sziszüphoszi munka ez, de Borcsa János alázattal és elhivatottsággal végzi. Az irodalomtörténész-kritikus mindig is háttérember, akinek nagy teherbírásúnak kell lennie, aki folyamatos látleletet készít, aki egyszerre végez kultúrmissziót és szelekciót, támogat és visszavágja a vadhajtásokat. Borcsa János maradéktalanul eleget tesz mindezeknek a kötelezettségeknek, írásaival e kötet megjelenése óta is folyamatosan jelen van újságokban-folyóiratokban.

 

 

 

* E szöveg megírásakor a szerző NKA Schöpflin Aladár-ösztöndíjas.

 

 

 

Borcsa János: Írói üzenetek nyomában. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek. Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2016.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter