Bréda ikerkönyvei




 
 

Bréda könyvei könnyedén felfűzhetőek egyetlen szálra, „egyetlen, síkban fekvő láncsornak tetszenek” még akkor is, ha a szálon egymástól eltérő méretű tárgyakat találunk. E könyvek sorának szerves részeiként jelent meg 2017-ben négy Bréda által írt könyv, a francia nyelvű Genius Loci, a román nyelvű Cercetare în cer, és egy magyar nyelvű ikerkötet, a Bab és Babér (Theatrum Epicum) és a Levelek az utókornak (Theatrum Temporis). Ikerkötetről beszélhetünk, hiszen egymástól teljesen eltérő módon, de mindkettő az időről szól, az egyik, a Bab és Babér a tetten érhető időt hozza elénk, a Levelek az utókornak pediglen a pergamenfinomságúvá karcsúsodó jövőt. Mindkét kötet a dialógus hagyományos levélformáját követi, hiszen az igazi információk egy része általában írott, egy másik része általában elmondott, kinyilvánított formában hagyományozódik át, jut el egyik pontról a másikra, egyik szemtől a másikig.

 

Mert Bréda e két könyve továbbra is a látásról és annak hiábavalóságáról beszél, arról, hogy a való híjával találtatik, hiányzik belőle valami, önmagában még nem elegendő valóság, mert a valóság szemlélet, értelmezés nélkül fölösleges, tehát hiábavaló, és ami hiábavaló, az egyben láthatatlan is.

 

E két könyvet ikeríti az a tény is, hogy a barátságról, az eljövendők és múltbéliek, valamint a jelenben létezők közötti barátságról, annak hatásmechanizmusairól szólnak, és természetesen: magáról az Írásról és a szándékosan kis betűvel írt titok megtalálásának lehetőségeiről.

 

De ne fussunk a jövő elébe, vegyünk egy tetszőleges láncolatot, például azt, amelyről Raimundus Lullus ír Rhetorica című művében: „Az összhang láncolata a (létezők hierachiájának) csúcsától az alapjáig tart. A dolgok között ugyanis egyfajta egyetemes barátság van, amelyben minden dolog részesül”.

 

Bréda két könyve is ezt a térbeli és időbeli korlátokat áthidaló jelenségről beszél e két kötetben, miként már megcselekedte korábban, a Lali lakomái című könyvében is.

 

Egyébként, ha Bréda eddigi munkásságáról beszélünk, több momentumra, sajátosságra mindenképpen felhívnám a figyelmet: az egyik a mű eddigi egységes volta, hogy az első kötettől a legutóbbiakig ugyanazon az egyébként kellőképpen széles sávon, országúton halad a szerző, az adott könyv műfajától függetlenül; a második maga a szerkezet, hogy az egyes fejezetek és a teljes kötetek is igen megfontolt szerzői-szerkesztői munkáról tesznek tanúbizonyságot. A formának, a régi hagyományokhoz híven igen komoly üzenete is van. Az egyes művekben használt nyelvezetnek pedig különösképpen. A tanulmánykötetektől kezdve, itt A létezéstől a lehetőségig, illetve a Ființă și teatru kötetre kötetre célzok elsősorban, a prózaköteteken és versesköteteken át, eljutunk talán a leginkább kristályos és cizellált, Bréda számára teljesen kézen fekvő formához: a traktátus formájához.

 

Az első, a nyelvben létezés szikrázó égboltján helyezkedik el úgy, hogy időközben, az idők közötti térben, folyamatosan szemléli önmagát mint szöveget, mint szövegben utazó utazót. Bréda ugyanis a huszadik századi nyelvelméleteket is figyelembe véve indul el az égbolt belseje felé, ugyanazon égbolt felé, amelyet a szentség felé történő elmozdulás kapcsán tanulmányoz a Cercetare în cer kötetben. A Theatrum temporis tanulságos levelei szerint a szöveg és a szövet ugyanazon szálakból szövődik, amióta világ a világ, éppen ezért teljesen magától értedődő, hogy a szövetből szöveg, a szövegből szövet lesz, csupán elrugaszkodásra van szükség és erőre. A szövegek és szövetek régóta szövődő barátsága fűzi össze a Levelek az utókornak egyes darabjait, és a két kötetet is. A levelek sora a tudás fájának számtalan megközelítését rögzíti, az összes lehetséges elágazásra utal.

 

Mert e könyv kétségtelenül egy lombkorona hatását kelti, bonyolult szerkezete azonban egységes egész. Arra hívja fel a figyelmet, hogy csupán annak van esélye rácsodálkozni a rácsok mögötti világra, aki sikeresen átjut az idők közötti rém egyszerű résen. E résen való behatolás az egyik lehetséges út, veszedelmektől korántsem mentes, hiszen minden labirintus: könyv, zárt egésszé formált jelrendszer, és minden könyv labirintus, különösen, ha avatatlan kezekbe kerül. Ugyanis a labirintust és a könyvet is ugyanaz az erő hozza létre, amelyet, ha nem tartunk ellenőrzés alatt, mint erre Democritus Junior is figyelmeztet híres Anatómiájában, nem csupán arra képes, hogy ide-oda dobáljon bennünket, de akár szerveinket is uralma alá hajtja. Az erő neve: fantázia, képzelet, imagináció.

 

Theatrum temporis ezt az erőt mutatja fel, természetesen kellő elővigyázatossággal, a mostani, de különösen az eljövendő olvasót védelmezve. Az időutazást is lehetővé tevő fantázia, bár általában barlangok mélyén világít már-már földöntúli fénnyel, miként ez az Orlando Furiosóból is kiolvasható, felszínre kerülve könnyedén átveheti az uralmat az éretlen elmén. A szöveg lendületesen szikrázó szótagjait, látszólag, de csak látszólag aforizma jellegű mondatait úgy illeszti egymás mellé Bréda, hogy a szövegtest boldog bordázatába kapaszkodva mi is eljuthassunk eljövendő helyünkre: a múltba. Mert e könyv címe a jövőre, tematikája a múltra utal. Azért szól a szerző vissza a jövőből, hogy belássuk, mi mind a múlthoz tartozunk, és itt az ideje, kellő erejű átváltozás kamaszos kabaréja után visszatérni a jövőbe, a mélyebb éj szent héja alá.

 

Amíg a Levelek az utókornak folyamatosan változó és egymást űrhajós-sebességgel követő videoklipek sorozata, addig a Bab és Babér, igazi „pitagobrechtiánus”, mindentől egyaránt eltávolító történet, amelyben minden olyan mozdulatlan, ahogy azt a könyörtelen Apolló nyilai az áldozattól mindig is elvárták.

 

Bab és Babérban ugyanis minden mozdulatlan, nem történik semmi, nincs benne semmi különös, a mozgás önnön mélyebb, tehát mozdulatlan arcát mutatja nekünk. A szándékoltan hosszúra nyújtott mondatok eseménytelensége ugyanazt az utat mutatja meg, mint a Theatrum Temporis, csak sokkal egyszerűbb és hétköznapibb eszközökkel. Nem beszél az űrről, a semmiről és a jövőről, CSAK és CSUPÁN megmutatja azt, teszi mindezt a dantei pokol-purgatórium-paradicsom megszokott útvonalán, és – a gondok gőzébe rejtett grádics korlátjába kapaszkodva jut el odatúlig. A mindent látó szerzői szem ezúttal önmagát is figyeli, tehát a Theatrum Temporistól eltérően az égbolt közepéről nem felfele, de lefele néz. Elsőre nem látni a földön semmi különöset, hiába hajolunk a könyv lapjai fölé, csak nehezen fedezzük fel az igazság nyomait. Mert Bréda a Bab és Babérban éppen az elrejtés, az elfedés, az eltartás brechti epikus előadását mutatja meg nekünk. Ám ha jól figyelünk, ilyen nyomokra bukkanhatunk: „itt van nem messze, csak ti nem látjátok, mert nem ismeritek a terepet, és azt hiszitek, hogy messze van”, rájöhetünk, ki a Hal és Ki a Halász, legvégül talán arra is, hogy csak saját barbárságunkon átlépve válhatunk baráttá, és ismét csak arra, hogy a világ néha egyetlen világban rejlik. A mi világunk biztosan.

 

 

 

(Elhangzott 2017. november 22-én, a kolozsvári Hüpátia Szellemtörténeti Műhely keretében, a Bulgakov Kávéházban megrendezett kettős könyvbemutató bevezetőjeként.)