Brubeck, a százéves




Korniss Péter: A táncházban

 

Nagy év volt az 1959-es a jazz történetében. Kind of Blue címmel ekkor kezdték árusítani Miles Davis ikonikus albumát, megjelent Charles Mingus Mingus Ah Um című lemeze, Ornette Coleman is kirukkolt egy fontos, ma már referenciális értékű koronggal (The Shape Of The Jazz to Come), a Columbia Records pedig szintúgy ’59-ben dobta piacra Dave Brubeck tizennegyedik albumát, a Time Outot. Ez utóbbit nem csupán szakmai újításai folytán tartják mérföldkőnek a zenetörténetben. A Time Out kereskedelmi szenzáció is volt: elsőként lépte túl „jazzlemez kategóriában” az egymillió eladott példányt, s ma is változatlanul keresett relikvia-felvétel. Valahogy képtelen megöregedni.

 

A Dave Brubeck Quartet előzménye egy trió volt (1949), amely a szaxofonos Paul Desmonddal kiegészülve a modern jazztörténet egyik legjelentősebb csapatát alapozta meg. Brubeck és Desmond mellett Eugene Wright (bőgő) és Joe Morello (ütősök) képviselte a ritmusszekciót. A kvartett 1967-ig, Desmond kiválásáig működött.

 

Brubeck karrierje szempontjából is kétségkívül ez a lemez a legjelentősebb. Botorság volna persze azt feltételeznünk, hogy első pillanatától folyamatos dicsmenet lett volna a Time Out recepciója. Mint minden szokatlannak, ennek a lemeznek is a meghökkentséggel kellett szembenéznie. Miközben Brubeckék a klasszikus zene és a jazz között kerestek átjárást – óhatatlan következményként pedig „kihívóan viselkedtek” a klasszikus jazz ortodox 4/4-es ritmusbabonájával –, rá kellett jönniük, hogy zenészi előéletükből is olyan csomagokat hurcolnak magukkal, amelyeknek hasznosítása a vérátömlesztés jótékony hatását ígéri a jazznyelvre nézve. De mi volt ez az előélet?

 

A világháború utáni amerikai kultúrpolitika egyik legismertebb rutinfunkciója a művészetdiplomáciának az a titkolatlan törekvése volt, hogy „kulturális nagykövetei” révén Washington jószerével belesulykolja Európába (főleg a kelet-európai csatlósállamokba) és Ázsiába azt a szabadságüzenetet, amely elsősorban kommunistaellenes volt és cáfolni hivatott az USA-t számtalanszor ért rasszizmusvádat. Számos sikerzenész ment kormányköltségen nagykövetkedni az amerikai jazz jegyében. Az egyre elismertebb Brubeck olyan zenészekkel utazott Lengyelországba, Indiába, Törökországba, Srí Lankára, Afganisztánba, Pakisztánba, Iránba és Irakba, mint Benny Goodman, Louis Armstrong vagy Dizzy Gillespie. Vitték az evangéliumot a vasfüggönyön túlra, hátha bárki is elhiszi, hogy Armstrongot épp annyira szeretik az Államokban, mintha fehér lenne.

 

Az ilyen utazásokból Brubeck is rengeteget profitált – zeneileg. Bár 1959-ben a jazzszakma még nem lelkendezett különösebben sem a Dave Brubeck Quartet klasszikus játékstílusáért, sem pedig a páratlan ütemmutatójú vagy aszimmetrikus ritmusú szerzeményeikért, nyílt titoknak számított Bach, Beethoven és Chopin (meg persze Duke Ellington, Art Tatum és Errol Garner) inspiráló hatása, mint ahogy az is, hogy a közel-keleti népzenék ritmusai valósággal megbabonázták Brubecket, Desmondot és Morellót. A Time Out első száma a 9/8-os és 4/4-es ütemséma kombinálásával született Blue Rondo a la Turk, egy török dallam ihlette remekmű, amelynek alapmotívumát Brubeck történetesen egy utcazenésztől hallotta első európai turnéja alkalmával. Legnagyobb sikerük azonban mégis Desmond szerzeménye lett, a Take Five című számtalanszor feldolgozott standard, amelynek 5/4-es ütemsémája – persze a sodró, elfelejthetetlen dallammal együtt – a poplisták élére juttatta a szaxofo­nista kompozícióját. (S hogy ne unatkozzunk, a lemezen hallható Kathy’s Waltz a népszerű, ¾-es keringőritmusra épül.)

 

Pályafutása során Brubeck nyomós bizonyítékait szolgáltatta zenészsége széles spektrumának. A jazznyelveken írt/játszott művein túl oratóriumot, kantátákat, tévé- és filmzenét, balettzenét, kamarazenét, nagyzenekari műveket is komponált, The Real Ambassadors című musicalét Louis Armstrongnak ajánlotta, sőt még egy miniopera is kikerült a keze alól (Steinbeck-novellára alapozott librettóval). Nemcsak ismert volt, de elismert is. A mai napig méltán dédelgetik emlékét – nem csupán Amerikában. 1996-ban Grammy-életműdíjjal tisztelték meg, a hollywoodi sétányon rézcsillag emlékeztet rá, 2010-ben dokumentumfilm született az életéről – ennek egyik producere a jazzért élő-haló Clint Eastwood volt –, sőt aszteroidát is elneveztek róla.

 

1920 decemberében született, 2012 decemberében halt meg.