Cannes-i fesztiválnapló 2019. Mikor mossa már el a műfajok lábnyomát a tenger?




Nyitófilmként szerepelni a nagy fesztiválokon olyan, mint a mesebeli lány ajándéka: hoztam is, meg nem is. Marketing szempontjából egyértelműen kiemelt a pozíció, ugyanakkor évek óta egyfajta íratlan szabályként a nyitófilm státusz egyfajta könyöradományként értendő: a filmed nem igazán jó, de szeretünk, tisztelünk annyira, hogy az első premiert tarthatod. Jim Jarmusch minden beszámoló és kritika szerint felejthető munkája a verseny észrevétlenül maradt, jelentéktelen részeként szerepelt. Ráadásul a filmről az időzítés miatt lemaradtam, ugyanis a közvetlen Pest–Nizza járat beindítása óta a magyar újságírók zöme számára a Cannes-i fesztivál kezdetét nem a szervezők, hanem a Wizzair menetrendkészítői határozzák meg. Hiába hozták tavaly egy nappal előre az egész rendezvényt, ami így hivatalosan keddtől a következő szombatig tart, ha a lilafarkú gép szerdán repül, akkor kezdünk mi is.

 

Egy alig négy hónapos kislány friss apjaként amúgy is sokkal nehezebb volt az elindulás, de szerencsére már szerda koraeste sikerült egyből átéreznem, hogy Cannes-ban vagyok. A 2010-es abszurd horrorparódia, a Rubber óta Quentin Dupieux kisebbfajta kultstátusszal bír: ennek köszönhetően filmjének vetítéséről a hosszas sorbanállás ellenére lemaradtam. A filmnézés hiányát a sajtóteraszon elfogyasztott fehérborral kárpótoltuk az esti vetítésig, és elkészült Bujdosó Borival a szokásos welcome-­selfie is.

 

Három évvel ezelőtt lelkendeztem a brazil Kleber Mendonca Filho gyönyörű opuszáról, a Sonia Bragának jutalomjátékot nyújtó Aquariusról – idén írótársával kiegészülve rendezett egy ugyancsak komplex, sok jelentésű, az emberek közti viszonyok rétegzettségén alapuló, az előzőtől mégis radikálisan különböző mozit. A Bacurau – ami a filmben látható világvégi, illetve pontosabban őserdőközepi falu neve – olyan, mintha a mai brazil politikai valósággal és sci-fivel oltották volna be A hét szamurájt. A film nem választ ki egyetlen főszereplőt, hanem a bizonyos mértékű önellátásra és -védelemre berendezkedett falu lakóit követi felváltva, amint egy Udo Kier által vezetett amerikai kalandturista csoport ellen védekezik, akik korszerű fegyverekkel felszerelkezve számítógépes játékokhoz hasonlóan pontokért vadásszák a helyieket. Minden percében magával ragadó ez a film, hol a karakterek reakcióit, egymáshoz való, helyenként bizarr viszonyait figyelhetjük, hol az aktuális társadalmi-politikai felhangokat bogarászhatjuk, hol meg a végig feszes narratíva alakulását követjük.

 

A csütörtök volt a legerősebb nap, francia versenyfilm utolsó ismétlésével indítottam, bár csak egy apró, megkerülős csel segítségével jutottam be a vetítésre. A nyomorultak kortárs külvárosi rendőrmozi Párizs hírhedt cité-inek egyikében, abban, amelyikben Hugo azonos című regényét írta. Kemény zsarufilm ez, a jólismert dörzsölt-tapasztalt vs. tiszta-újonc felállásban, amely hitelesen mutatja be a környék nyomorát, illetve a helyzetbe kódolt, bármikor robbanni képes feszültséget, ám itt el nem árult befejezésével sajnos elmulasztja az esélyt az igazán botrányszerű, felkavaró, ellentmondásos hatásra. Ezt a nyitvahagyós-elkenős végkifejletet látva jutott eszembe, hogy ha mondjuk Gaspar Noé van a kormányrúd mellett, mennyivel tökösebb lett volna a film – persze lehet, akkor meg annyira, hogy be se mutatják.

 

Ezzel végezve a Rendezők Két Hete szekciónak adtam egy esélyt (nem kellett volna), majd a témához és helyzethez egyáltalán nem illő módon a következő, közeli vetítésig az időt a fesztivált szponzoráló, ama Clooney-val nyomuló kapszulás kávéscég, újságírók számára ingyenesen igénybe vehető szenzációs tengerparti teraszán töltöttem. A talpad alatt sercegő finom homoknál, a napszemüvegben is vakító napsütésnél és az azúrkék Földközi-tengernél kontrasztosabbat el sem lehet képzelni, ha az ember egy borús, a gyászfeldolgozást köddel ábrázoló izlandi filmre ül be rögtön utána. Az áthangolódás mégis jól sikerült, a fesztivál egyik legjobb filmjét láthattam, az izlandi Hlynur Pálmason olyan mély, az emberi pszichét, a természeti környezetet, valamint az álmokat és vágyakat egyetlen egységben kezelő mozgóképet alkotott, ami végső soron az élet és halál közötti határ átjárhatóságára hegyezett ki mindent. A hatvan közeli főhős két éve autóbalesetben vesztette el feleségét, és idejét most háza újjáépítésével, illetve tíz év körüli unokájával tölti, mikor véletlenül gyanakodni kezd, hogy imádott felesége annak idején megcsalta. Az A White, White Day címe a szürkésfehér tenger, havas táj és felhős ég egybeolvadására utal, és ennek megfelelően a történet jelzés nélkül lép át időbeli, illetve mentális határokat, mindezt kevés szöveggel, ám annál beszédesebb, lenyűgözően plasztikus és részletgazdag, a hideg színek árnyalatainak elképzelhetetlen gazdagságát és változékonyságát felmutató 35 mm-es filmre forgatott képekkel megjelenítve.

 

 

A koreai Bong Joon-ho az Aranypálmával és Catherine Deneuve-vel

 

Szokatlanul magas és csontos alkatú fiatal lány ápolóként próbál fiával együtt túlélni a második világháború utáni, sokat szenvedett Leningrádban. Ez az alaphelyzete a Beanpole (Nyakigláb) című filmnek, amit az a Kantemir Balagov rendezett, akit két évvel ezelőtt ugyanezen a fesztiválon fedeztünk fel lelkendezve. Már akkor is egyértelmű volt a női sorsok és a nők által hozott döntések iránti érdeklődés, ami itt talán még hangsúlyosabbá vált, hiszen a nagy nemzetvédő háborúban részt vevő, ám e részvételért nem sok elismerést kapó nők életútjába enged bepillantást egy, a kegyetlenségében meseszerűvé fikcionalizált, és mégis történelmileg tűpontos filmben. Lehet, hogy a Beanpole nem teljesen kiforrott film, de szerzőjének filmes kifejezőkészsége olyan magas szintű, hogy órákig tudnék tőle bármit nézni.

 

E helyett azonban Ken Loach-csal kellett beérnem a késő esti folytatásban – ez már aznap az ötödik film volt –, aki az angolszász kritika szerint élete legjobb művét forgatta. Ebben lehet némi igazság, hiszen az angol munkásosztály kapitalizmus általi szétforgácsolásának következetes dalnoka ezúttal olyan kegyetlen következetességgel viszi végig az alaphelyzet által indukált gondolatmenetet, ami feloldozásnak, az egyén lelki nagyságában vagy bármi másban gyökerező magasztosságnak fikarcnyi helyet sem hagy. Ugyanakkor az életmű legjobbja megjelölés abszolút értelemben nem jelent sokat, mert a filmművészeti élmény művei esetében számomra mindig erősen korlátozott.

 

Balra az időjárástól és a felhőktől függően kéklő tenger, jobbra az úton túl a sziklás part, az ún. „tengeri Alpok” – a cannes-i fesztiválprogram tervezésénél fontos szempont, hogy egy-két korareggeli tengerparti futás beleférjen. Pénteken ezzel és némi cikkírással kezdtem, így csak koradélután jutottam el egy versenyfilmre, melyet jelentéktelensége miatt most fedjen jótékony homály. Utána viszont Almodóvar önéletrajzi ihletésű vallomása következett, ami a fesztivál nagy dilemmája számomra. A Fájdalom és dicsőséget egyöntetű kritikai siker fogadta, mindenki méltatta a rendező őszinteségét, a film élveboncolását, amivel nyilvánvalóvá tette azoknak, akik újabb munkáinak életerős radikalitását hiányolják, hogy ennek oka az ő fájdalommal teli, erejét vesztett öregsége. Sok elemzés elolvasása után sem tudom azonban belátni, mi ebben az oly nagyszerű, hiszen az őszinteség egy magára valamit adó szerzői filmesnél olyan alapkövetelmény, mint a kamera. Ez a film Banderas valóban kiemelkedő alakításán kívül banális, freudista ihletésű toposzokról (anyával kapcsolatos emlékek, egy gyönyörű férfitest gyerekkori látványának ájulásig megrázó hatása), a függőséggel való öntetszelgő küzdelemről, de legfőképp a magába forduló, önző önsajnálatról szól.

 

A pénteket záró jelentéktelen, feledhető osztrák versenyfilm után a szombat reggel sem sikerült jobban, koraestig kellett valami érdemlegesre várni: a fesztiválvégi díjazás egyik legnagyobb hibája volt, hogy a lenyűgöző kínai neo-noirt még csak nem is említették. A Vadlibák tava a rossz műfajújrajátszásokkal ellentétben – nemsokára olyanról is lesz szó – a noir mitikus lényegéből, az önálló, erős és ezáltal megszerezhetetlenül vonzó nő után szaladó férfi alaphelyzetéből indul ki. Diao Yinan ezt olyan lezüllött, félvilági, szinte törvény nélküli környezetbe helyezi, ahol emberek tízezrei élnek végtelen szegénységben, kiszolgáltatottságban és ideiglenességben. Ezáltal a rendkívül bonyolult thriller szociális realizmussal itatódik át, s mindezt káprázatos vizuális megoldások, valamint cselekményt lassító, szemlélődő jellegű, meditatív jelenetek emelik elvontabb szintre, s teszik ezáltal feledhetetlen élménnyé a filmet.

 

Bonjour, ça va encore?! – ismer fel lelkesen kedvenc szendvicsezőm tulaja, majd miközben a „club mozza” fantázianevű szendóra várok, gyorsan átbeszéljük az idei fesztiválprogram és a tengerparti szendvicsbódék rossz időben alacsony forgalmának problémáit. Nem csinálok titkot belőle, hogy számomra Porumboiu – még Puiut is megelőzve – a román újhullám legnagyobb alkotója, éppen ezért fáj, hogy a La Gomera egy, a nemzetközi produkciós körülmények és lehetőségek által rossz irányba befolyásolt, felületes, némiképp szórakoztató fércmű. Az ő munkáira jellemző kommunikáció iránti érdeklődés itt csak inkább díszítőelemként fedezhető fel egy füttynyelv formájában, a hangsúly szájbarágós filmtörténeti idézeteken (a Psycho felelevenítése egyenesen kínos), valamint az ő korábbi remekművének, a Nyelvészet, rendészetnek a beillesztésén van. A harsány színekben pompázó film viszont mind rövidsége (hol vannak azok a pazar, könyörtelenül hosszú snittek), mind akciódússága révén a legfogyaszthatóbb Porumboiu-mű lett.

 

Vasárnap korareggel, mikor első vetítésére könnyedén bejutottam, még nem sejtettem, hogy a fesztivál legnagyobb szenzációjával lesz dolgom, és hogy nagyjából az egyetlen esélyt ragadtam meg a Rendezők Két Hete szekcióban versenyző film megnézésére. A Robert Pattinson és Willem Dafoe önfelszámolóan parádés játékával fűszerezett The Lighthouse-nak pillanatok alatt olyan híre lett, hogy a következő vetítésekre kollégák másfél órás sorbanállással sem jutottak be. Világvégi világítótoronyba érkezik két hősünk négy hetes, ám a rossz időjárás miatt végtelenül hosszúra nyúló szolgálatra, amely a hiedelmek, maguk által kreált mítoszok és az összeférhetetlen karakterek révén – ezek Robert Eggers hasonlóan zseniális előző filmjének, a The Witch-nek is alapmotívumai voltak – egymás és önmaguk módszeres felszámolásává válik. A fekete-fehér színvilág és a 4:3-as formátum tökéletesnek bizonyul a hosszú éjszakák és a felhős-viharos, szürke nappalok klausztrofób hatásának és kilátástalanságának érzékeltetésére, így általa a tematika komplexitásához vizualitásában is felérő remek film jött létre.

 

Ebédelni a sarki libanoni kifőzdébe mentem shawarmáért, ahol a Budapest és Szeged szavakat elcsípve szóba elegyedtem az éppen a nagy bárányhústömböt terelgető szakáccsal – a 15 évig Magyarországon élő, magyarul remekül beszélő srác a találkozásnak megörülve csodás szír süteményes dobozzal toldotta meg rendelésemet. Így aztán helyreállított cukorszinttel érkezhettem meg a versenyprogram talán legkiválóbb darabjának a vetítésére – amit, és ez a másik nagy zsűrihiba – ugyancsak elfelejtettek még említeni is a díjkiosztón. Terrence Malick második alkotói korszaka az előző nagyon ritkán jelentkező csúcsteljesítményeivel ellentétben igen termékenynek bizonyul: míg a 2011-ig tartó, szinte negyven évben négy filmet forgatott, az azóta eltelt kilencben ez a hetedik. Az A Hidden Life a második világháború előtti Ausztria távoli hegyvidékeire kalauzol, ahol egy kis faluban éli boldog és szerény családi életét Franz, míg a náci ideológia azt a környéket is megfertőzi. A történet a látszólag értelmetlen (hiszen valós, társadalmi méretű változást nem eredményezhet), személyes életet teljesen felforgató ellenállásról szól, amelynek támaszt a hitben gyökerező, jó és rossz mély meggyőződéssel átitatott megkülönböztetését biztosító morális bizonyosság szolgáltat. Malick állandóan mozgó, sodródó, halszemoptikával felvett képek segítségével pillanatokból, töredékekből építkezik, és elsősorban nem történetet, hanem egy szellemi-lelki állapotot mesél ellenállhatatlanul magával ragadó, kegyetlensége ellenére páratlan szépségű, felejthetetlen moziélmény megteremtése révén.

 

Minden, ami ez után következett, nálam iszonyú hendikeppel indult, hiszen Malick pont arra emlékeztetett, hogy még mindig lehet mozgóképben beszélni, hogy ez a médium megfelelő kezekben még mindig alkalmas az érzéki és a szellemi tapasztalás szerves összeolvadásán alapuló kifejezésre. Így jelentéktelennek és érdektelennek láttam a francia film új üdvöskéjének, Céline Sciammának az önéletrajzi utalásoktól terhes leszbikus történetét, vagy a belga Dardenne fivérek felszínes, átgondolatlan rutinmunkáját, Az ifjú Ahmedet.

 

A kedd a Tarantino körüli hajcihőről marad emlékezetes, a sajtótájékoztatóra hisztérikusan tolakodó újságírók között az egyik biztonsági őr felhördült: viselkedjenek már felnőttek módjára! A film körüli izgalmakat a Brad Pitt és Leonardo DiCaprio által fémjelzett sztárparádén túl az is fokozta, hogy a 70 mm-es vetítési követelmény miatt nem lehetett minden teremben játszani, így az elvárhatónál is sokkal nagyobb tülekedés uralkodott kora délutántól a fesztiválpalota környékén. A Volt egyszer egy… Hollywood viszont minden tekintetben alulmúlja az ikonikus rendező korábbi munkáit: a középponti történet (Polanski terhes feleségének, Sharon Tate-nek a brutális meggyilkolása »69-ben) mintha csak ürügy lenne egy, a kor film- és tévékultúrája előtti tisztelgésnek, a két réteget sehogy nem sikerült összevarrni, ráadásul a végső fordulat is egy már ismert tarantinói csavar felmelegítése. Az elhasználódott fiktív tévésztár és kaszkadőre botladozásai Hollywood dombjai körül, a hosszas westernforgatások, a kor populáris kultúrájának megannyi aprólékosan kidolgozott vetülete vontatott, egyenetlen, és a néhány vicces pillanat ellenére nem hordozza azt a mélyben meghúzódó ironikus humort, valamint komplexitást, amit a rendezőtől megszoktunk.

 

Bár hisztériakeltésben alulmaradt, végül a dél-koreai Bong Joon-ho vitte el az Arany Pálmát. gyönyörűen ötvözte és újította meg korábbi munkáinak alapvető hangvételét a briliáns, ellentmondásos érzéseket keltő, egyszerre megrázó és szórakoztató Élősködőkben. Alagsori zugban nyomorgó család véletlen szerencsének köszönhetően be tud furakodni egy sztárpítész által tervezett házban lakó dúsgazdag família mindennapjaiba, ám a jópofa játék során sok éves, horrorba forduló titkok bukkannak fel a mélyből. Többet a rendező kifejezett kérésére nem árulhatunk el a történetből, de a parodisztikus humor, a zavarbaejtő szereplők, valamint a társadalomkritikai felhangot sem nélkülöző szituációk komplex, nagyszabású filmet eredményeztek.

 

A már említett friss apaság miatt rövidebbre szabott cannes-i tartózkodás szerdán véget ért, de reggel még kis trükkel sikerült bejutnom Xavier Dolan kevésbé sikerült, kissé öntetszelgő filmjének elővetítésére: a Matthias és Maxime újabb bizonyíték a zseniális fenegyerek teljesítményének hullámzó mivoltára. Megfelelő zárása volt ez ennek a fesztiválnak, ami számomra érthetetlen módon a lejárt és elhasznált műfaji újrajátszásokra fektette a hangsúlyt: azt gondolom, mind a fesztiválválogatóknak, mind a filmeseknek rá kellene már jönniük, hogy az inspirációt nem lehet zsánerekkel pótolni.