Ciprian Măceșaru rövidprózái




Bába István: Önarckép

 

Lecke

 

A tanítvány gondolataiba merülve követte mesterét. Kételyei voltak. Szíve szerint kényelmes lakosztályában töltötte volna idejét, mintsem a tűző napon gyalogolni ebben a pusztaságban. Sztyeppés vidéken, meredek, bozótos dombon araszoltak fel a középkori vár romjaihoz. Vizük elfogyott, kimerültek és éhesek voltak. A fiatal arcvonásai fokozott nyugtalanságról árulkodtak. A romok közé érve, egy fal árnyékában leültek a kövekre. A mester beszélni kezdett:

 

– Mi mást mondhatnék ma, mint azt, hogy fogalmam sincs, mit és hogyan kellene mondanunk ezen a földön? Szívesebben hallgatnék, végképp elhallgatnék. Nem a halálra gondolok, ne aggódj. A halál bármikor eljöhet. Amikor eljutsz oda, hogy már nem gondolsz erre a szar témára, a fekete és félelmetes halálra, azt jelenti, hogy túltetted magad rajta. Jöhet utánad futólépésben, és utol is érhet, ám egy közömbös egyénnel találja szemben magát. Mégis kénytelen vagyok a halálról beszélni, mert szeretném, hogy megértsd, mi történik velem, de ott áll közöttünk ő, meghökkenve. Egyszerűen először őt látod. Nem tudsz visszalépni a halál elől, nem is tudod megelőzni őt. A küszöbön átlépve hallgatni szeretnél, mert többé semmi, de abszolúte semmi sem tűnik fontosnak. Csak azért mondtam el ezeket, mert szükséged van rájuk.

 

A tanítvány bosszankodni kezd. A mester mosolyogva hunyja le szemét. Forró, száraz szél lengedez. A fekete szél. Kara-­yel, ahogy a törökök nevezik. A fiatal arra gondol, hogy mestere meghibbant.

 

– Akkor, most mit tegyünk?! – kérdezi.

 

A mester vállat von.

 

Én megyek – mondja a fiatal a helyzetbe beleunva, feláll, de néhány lépésnyire maga előtt egy szarvasviperát pillant meg. Mozdulatlanul lapult egy bokor alatt. Picit messzebb további két vipera.

 

– Itt viperafészek van.

 

– Tudom.

 

– Tudod?!

 

– Ezek a viperák nem bánthatnak minket – mondja a mester szemét kinyitva.

 

– No shit! – válaszolja a tanítvány, hirtelen minden udvariasságot félretéve.

 

– Mi vagyunk a mérgesek.

 

– Vagyunk?!

 

– Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy a sztyeppei füvek nem pusztulnak ki a növényevők környezetéből?

 

– Nem értem.

 

– A füvek vegyi háborút folytatnak, mérgezőkké vagy emészthetetlenekké válnak.

 

– Jól van, Pista bátyám, de mi köze ennek ahhoz, amire kértelek?!

 

– Tanulni akarsz, vagy sem?

 

– Akarok, hogyne akarnék?! Te vagy a legjobb. Te vagy a király. Mindenkit kizsebeltél!

 

– Hmmm, a pénzre gondolsz.

 

– Hogyne?! Te nem gondolsz a pénzre?!

 

– Alázatosnak kell lenned, mint a füvek. Alázatos és mérgező.

 

– Pista bátyám, megmarta a vipera a lábadat.

 

– Egy jó sakkjátékos (ostábla vagy triktrak játékos) nem ijed meg ennyitől. Hagynod kell ellenfeledet, higgye azt, hogy előnyben van.

 

Ezt mondta a mester, és egy gyors mozdulattal széttaposta a vipera fejét.

 

„Tessék! Sakk-matt!”

 

 

 

Lovak

 

 

Első nap megvertem egy gyereket, és megharaptam az óvónő kezét. Máskor bedobtam egy fajátékkal az ablakot, miszlikbe tört. De a legnagyobb csínyem az volt, hogy felgyújtottam az óvodát.

 

– Apám tűzoltó, eloltja a tüzet – mondtam az óvónőnek, amikor a gyufásdobozt kitépte kezemből.

 

Végül a szüleim úgy döntöttek, hogy nem visznek többé óvodába, nem vagyok elég érett a társasági élethez. Boldog voltam. Fenyőágakat helyeztem a szőnyegre, és nyugodtan kovbojos-indiánosdiztam közöttük. Nem tudtam dönteni, kit pártoljak, úgyhogy végül kovbojok és indiánok mind meghaltak. Csak a lovak nem. Megfogadták, hogy örök barátságban élnek a fenyőágak között.

 

Aztán iskolás lettem és pionír. Talán kommunista is lettem volna, ki tudja? Most hiába hősködöm, nem olyan agyagból gyúrtak engem.

 

Egyszer aztán, március 8. közeledtével, a tanító néni kitervelte, hogy lepjük meg édesanyánkat.

 

– Mondjátok, hogy csintalankodtatok, és el kell jönnie szülői értekezletre.

 

Minden gyereknek meg kellett tanulnia egy verset az anyáról. Nekem egy Veronica Porumbacu-vers jutott:

 

 

„Kigyúltak az éjszakai csillagok,

Hozzájuk, oh, mily közel vagyok!

 

 

Ha kinyújtom a karomat,

Egy a tenyeremhez tapad.

 

Napodra, anya, szeretnéd,

hogy egy csillagot tegyek eléd?”

 

 

Pionír-egyenruhába kell öltözni, figyelmeztetett a tanító néni, kötelező, úgyhogy azon a reggelen titokban keresni kezdtem az ingemet és a nyakkendőmet. A nyakkendő megvolt, de az ing nyomtalanul eltűnt. Végül eszembe jutott, hogy a szennyeskosárba is belenézzek. Ott hevert, koszosan, gyűrötten. Begyúrtam a táskámba, és elindultam.

 

Az iskolába érve bementem az illemhelyre, átöltöztem, néhányszor végighúztam vizes tenyeremet ingemen, de hiába próbáltam kisimítani. Nem akaródzott neki másként kinézni, olyan volt, mint az elefánt kapcája.

 

Tizenegykor beengedték az anyákat a tanterembe. A tanító néni két sorban a tábla elé állított, fölötte lógott Nicolae Ceaușescu elvtárs portréja. A hátsó sorba, a pódiumra kerültek az alacsonyabb termetűek. Közöttük voltam én is.

 

Édesanyám, aki azt hitte, azért jön, hogy megtudja, mit vétettem (határozottan elutasítottam megmondani, mit „műveltem”), közönséges fekete nadrágot és sötét meggyszínű, kopott esőkabátot viselt, fején fekete csipkesállal, spanyol özvegyasszony módjára. Az összes többi nő ragyogott, tarkák és vidámak voltak. Osztálytársaimnak eljárt a szájuk. Csak én fogadtam szót a tanító néninek. De nem érdekelt. Tekintetem édesanyámon csüngött, alig vártam, hogy szavalhassak neki.

 

Sorra kerülve nagy lendülettel, hangosan és jól artikulálva ejtettem ki a szavakat, a végén a szemem is könnybe lábadt. Örömömben és a végtelen szeretettől.

 

– Te barom! – förmedt rám anyám az úton. – Minden nyomorult elegáns volt, csak én néztem ki úgy, mint egy madárijesztő. És te?! Mintha tehén bendőjéből húztak volna ki. Mér’ nem mondtad te, miért?!

 

A tó mellett jártunk, anyám kiabált, én nem akartam hallani őt. Szerettem volna meghalni. Soha azelőtt – és soha azután – nem volt olyan rossz. Próbáltam megérteni őt, végül megbocsátottam neki, mert én, én, a gyűrött pionír kényszerítettem őt a spanyol özvegyasszonyi státuszra.

 

Hazaérve bezárkóztam a szobámba, és a csempekályha ajtóján át egyenként tűzbe dobigáltam a lovaimat. Néztem, hogy miként olvadoznak és válnak azonosíthatatlanná. A konyhából kirángatott és becsapott fiókok, tányérok, evőeszközök és székek zaja hallatszott.

 

– Moss kezet, és gyere enni! – kiáltotta anyám.

 

– Azonnal – válaszoltam.

 

Becsuktam a csempekályha ajtaját, és bementem a fürdőszobába kezet mosni.

 

– Mi az ördög bűzlik így?! – hallottam apámat a szobájából.

 

Lábujjhegyre álltam, és megnéztem magam a kagyló fölötti tükörben.

 

– A lovak – válaszoltam, és eltekertem a csapot.

 

 

BARA HAJNAL fordításai

 

 

 

 

Ciprian Măceşaru: költő, író, 1976-ban született. Számos verseskötet és két kisregény szerzője. A bukaresti Accente folyóirat alapítója. Legutóbbi kötete, az Alergătorul invizibil (A láthatatlan futó), 2019-ben jelent meg.