Csak az idegenség




 

Lőrincz P. Gabriella negyedik kötetét az idegenségérzet jellemzi. A versbeszélő rácsodálkozik a világ szimmetriájára, a sablonosságra, ami eluralkodott a növényeken és színeken: „Itt megszabták a színeket/A zöld egyhangú unott […] Tökéletes és szimmetrikus bokorban/Idomított vadak játszanak” (Másutt). A jólnevelt vadállatok megjelenítése által az urbanitásreprezentáció egy új válfaját tárja az olvasó elé a szerző. A nagyváros mint a bűn melegágya toposz már a XIX. század második felében is népszerű volt. Lőrincz P. azonban más perspektívából közelíti meg a városi környezetben tenyésző gonoszság témakörét. A szimmetrikus bokorban a tökéletesnek álcázott és hitt városkép metaforája fedezhető fel. Az említett metafora mentén a vadak is kizárólag idomítottak lehetnek, azaz a destruktív energiák csak a civilizáció színfalai mögött szabadulhatnak fel, a potenciális megfigyelőktől távol. A Másutt versbeszélője csalódott. Nem tud mit kezdeni a másik világ egyhangúságával: „Itt más mint otthon/Nincsenek csillagok/Lehullani sincs minek […] Itt meghalnak akik élhetnének […] Itt minden út egy irányba visz […] Itt semmi sincs”.

 

„Én nem tudom hogyan kell/jól élni/sosem értettem az egyenleteket” – állítja Matematika című versében a szerző. Az említett mű az idegenség egy másik alfaját járja körül. Azt, amikor az egyén jelleme eltér a megszokottól. A Lőrincz P. versében felbukkanó különbség nem az individuum hatalmasságában nyilvánul meg, hanem éppen abban, hogy a versbeszélő gyengébb, mint a másik világ átlagembere: „vannak akik ismerik a számokat […] a mindenség matematikája/a bőrük alá van róva […] mindent megoldanak/ők nem szaggatnak fölöslegesen sebeket” (Matematika). A különlegességgel járó bonyodalmakról vall az Üveggolyó is. A vers címe mintegy előrevetíti az alkotás témáját, azt, hogy az emberek közti kapcsolat a létezés legtörékenyebb aspektusainak egyike. „Néha ügyetlen vagyok/Nem tartalak eléggé és elejtelek/Mint az üveggolyót” (Üveggolyó). Hangsúlyos a részletek kidolgozottsága: az üveggolyóként elkallódó partner például a bútorok mögé gurul, vagy éppen a padló repedésében bújik meg, ahol új szeretőkkel kéjeleg. A szituáció, miszerint az elveszett kedves új párra talál, tovább fokozza a versbeszélő idegenségét, aki nem ismerve a másik világ menetét, folyamatosan keresi az elveszett kincset: „Én hetekig kereslek […] Meg kellene értened/Hogy mindig megkereslek/Várj csak idő kell míg lehajolok” (Üveggolyó). A versbeszélő arra is képes, hogy megszépítse az emberek közti távolságokat, önmagától független médiummá formálva az időt: „néha tudom hogy szeretlek/de túl messze mentél/nem baj/én sosem törődtem az idővel/sem gátammá/sem segítőmmé nem emeltem” (külön). Az idézett irodalmi mű ismét a részletek kidolgozottságának vizsgálatára késztet. Az Üveggolyóval ellentétben itt nem a lakás, hanem az erdő válik búvóhellyé, barangolások helyszínévé: „ott reszketsz valamelyik kő alatt a sárban/én hulló levelek között/a gombaillatú avarban lépkedek” (külön).

 

A kötetben szereplő versek egyik jellemzője a felsorolás. A módszer néhol igen nagy jelentőséggel bír, mert fokozódó feszültséget csempész az alkotásokba: „És ott van az/Öngyilkos kezében/Az áruló szájban,/A hazug szerelemben,/A rákos tüdőben” (Istentelenül). A kötetbe foglalt versek között feltűnik azonban olyan is, amely esetében a felsorolás túlterheltté teszi a vers mondanivalóját. Ez a túlterheltség úgy jön létre, hogy egy-egy állítás relevanciája nem elég erőteljes ahhoz, hogy a költemény egészében megállja a helyét. Ez a probléma üti fel a fejét a Karrier című versben is. Bár az alkotásba olvasztott ellentét az eszmei és kézzel fogható között bámulatos, a felsorolás a vers végére vontatottá válik: „De megszokod a penészt a falon/A rozsdás csaptelepet/Az almában a férget a pókon a keresztet/A kutyán a bolhát” (Karrier). A penész, a féreg és a rozsdás csaptelep beleillik a költemény hangulatába. A kutyán élősködő bolhát viszont fölöslegesnek és tragikomikusságánál fogva a vers egészétől elütőnek tartom.

 

Érdekes kettősség jellemzi a versbeszélő Istenről alkotott képét. Az Úr egyszer mindenhatóként nyilvánul meg, aki tudja, kire milyen jövő vár: „Fejekben a mondat/Körbejár mert Te tudod/Hogy mi vár…/Rák vagy törés vagy ágytál…” (Körmondat). Máskor azonban átitatja az emberi tehetetlenség és szoborrá kövül: „Az Isten is/hallgatag szobor/minden meg van/írva/de olvasni már/nincs tovább/erő” (szobor). A vers zárógondolata arra is utal, hogy az idegenségérzet hatására Isten eltörpülhet a félelem és tanácstalanság mellett. A világ, amit a versbeszélő körbejár és megtapasztal, nélkülözi a Megváltót, a gyógyulás csodáit: „A leprások leprások maradtak, /a vakok pedig vakok. […] Mária elvetélt. /Azt mondják, sokat stresszelt, /pedig szedte a terhesvitamint […] Nem született meg Immánuel” (Álom havában). Te című versben a szerző annak ad hangot, hogy az ember sokszor képtelen az útmutatás szerint tisztelni Istent. A költemény elején megjelenő fokozás azt szimbolizálja, ahogy a versbeszélő igyekszik kipréselni magából a Teremtő iránti alázatot, mégis egyszerű beismeréssé válik annak tudatosulása, hogy Isten mindenben ott van: „Írom a porba, homokba, /Vésem a márványba, kőbe […] Hogy Te! /Mert Te vagy a céda, a lator, /A teremtő és eltörlő.” (Te). Az Isten–ember viszonyt jellemző kettősség könnyedén okozhatna törést a ciklus egészében. Bár verseiben ugyanakkora intenzitással éli meg az istenközeliséget, mint a hitetlenség hullámvölgyeit, mégsem érzem azt, hogy a szerző ellentmondana saját magának. Az új világ a kötet egészében domináló hűvössége elfedi a törés lehetőségeit.

 

Tárgyak 2 azon versek közé tartozik, amelyekben a versbeszélő összeolvad a tárgyakkal: „Belénk simulnak/Beléjük simulunk” (Tárgyak 2), és az idő múlá­sával kacattá válik, megöregszik velük együtt: „Lesznek fontosból kacattá/Mint mi magunk”. A vers ritmikája mindvégig fenntartja az olvasó figyelmét, sorról sorra vezetve azt. A szerző ebben az esetben nem ok nélkül használja a ragrímeket. Alkalmazásuk célja az ember és tárgy kapcsolatában megjelenő egymást kiegészíteni vágyás szemléltetése: „Nézem, hogy a tárgyak indulnak/Hozzájuk indulok/Belénk simulnak/Beléjük simulunk” (Tárgyak 2). A tárgyakkal történő spirituális interakció érdekes megközelítési módja annak, ahogyan a versbeszélő megpróbálja belakni az ismeretlen teret. Mintha csalódott volna az élőlényekben és ezért keresi az élettelen médiumok társaságát.

 

Lőrincz P. legújabb verseskötete egy olyan világba kalauzol el, ahol „a vakok botja nem fehér” (Másutt), ahol még átszállás előtt is nehéz megteremteni a biztonságérzetet.

 

 

Lőrincz P. Gabriella: Átszállás előtt. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2018.