Családi idill




– Kérdezhetek valamit?

 

– Azon már túl vagy – feleltem.

 

– Nagyon vicces.

 

– Szóval?

 

– Hagyjuk inkább.

 

A hátsó verandán ültünk. Mindkettőnk előtt egy-egy tele pohár. A többiek már hazamentek. Borzasztóan fájt a fejem, de nem volt kedvem panaszkodni.

 

– Szóval?

 

– Az a baj, hogy nem tudom, hol kezdjem.

 

– Én várok. Türelmes vagyok, ismersz.

 

– Össze kell szednem a gondolataimat.

 

– Nem lehet könnyű – mondtam.

 

Úgy nézett rám, mint aki mindjárt nekem ugrik. Tudtam, hogy gond nélkül leteperne, esélyem se lenne ellene. Kiskoromban is folyton ellátta a bajomat. Soha nem tudtam egy tisztességes döntetlent összehozni ellene. Bár azt hallottam, ez a dolgok természetes rendje. Az ember bátyja nem arra való, hogy legyőzzék.

 

– Iszol még egyet? Töltsek? – kérdeztem.

 

– Jöhet, persze. Magadnak is.

 

– Nem kell kétszer mondanod. Nos?

 

– Anyáról lenne szó.

 

– Ki másról is…

 

– Hogyan?

 

– Értsd, ahogy akarod. Mit szeretnél tudni?

 

– Azt, hogy mondott-e neked valamit, amikor bent voltál nála? Fölébredt egyáltalán?

 

Az esküvőm óta nem beszéltem anyámmal. El se jött. Nem volt kíváncsi „arra a nőcskére”, aki elcsavarta egy „tisztességes családból származó, jóravaló fiatalember” fejét. Egyértelművé tette, hogy ezután semmi közünk egymáshoz. Tény és való, megszült, fölnevelt, én mégis hálátlannak bizonyultam, ezért ő nem fog keresni, és az lesz a legjobb, ha én is békén hagyom. Legyek boldog a választottammal, és soha egy percig se feledjem, nincs annál nagyobb fájdalom, amikor egy édesanyának a gyermeke miatt kell szégyenkeznie. Évekig nem is hallottam felőle, aztán múlt hét elején Gábor fölhívott telefonon, talán ha két percet beszéltünk. Gyorsan elhadarta a lényeget, ma is csak kulcsszavakra emlékszem, sztrók, rohammentő, lebénult, de magánál van. A végén még odavetette, minden egyes percért hálát kell adni Istennek. Köszönés nélkül tettem le a kagylót. Hálát? Mégis miért?

 

Amikor megérkeztem a kórházhoz, olyan részeg voltam, hogy azt se tudtam, hol áll a fejem. Emlékszem, az egyik pillanatban még a pultot támasztom egy külvárosi kocsmában, a következő percben meg a haldokló anyám kezét fogom a harmadik emeleti kórteremben, s a klórszagot elnyomja valami förtelmes cefrebűz, ami tartóztathatatlanul árad belőlem.

 

A feleségem egy idő után már nem szólt bele a családi ügyeimbe. Az elején még nehezen viselte, hogy anyám szemében persona non grata, csak azért, mert nem előkelő származású, mint amilyenek mi lennénk. Később már a véleményét megtartotta magának, arra hivatkozva, hogy szeret, és semmi esetre sem akar megbántani azzal, hogy felhánytorgatja a múltat. Mielőtt elindultam volna a kórházba, egy cetlit hagytam a konyhaasztalon, ne várj vacsorára, majd jövök.

 

Tíz perce ülhettem anyám mellett, amikor megjelent egy fehér köpenyes. Az ügyeletes orvos volt. Elmondta ugyanazt, amit a bátyám próbált közölni velem. Azzal egészítette csak ki, hogy „amikor magánál van, se tiszta a tudata, és jobb esetben legfeljebb két hét”. Tévedett. Még aznap este meghalt.

 

– Miért, neked mit mondott, amikor bent voltál nála?

 

– Hagyjuk, Péter, nem ez a lényeg.

 

– Pedig kíváncsi vagyok. Elvégre mindig is a kedvencének tartott.

 

– Ez marhaság.

 

– Gondolod? A nyomodba se érhettem a szemében. Főleg miután apu lelépett. Te lettél a családfő.

 

– Mint egy rossz vicc. Még egy pohárral? – kérdeztem.

 

– Töltsél nyugodtan.

 

– Emlékszel, amikor hármasban elmentünk a kilátóhoz?

 

– Igen.

 

– Alig mertél fölmenni a lépcsőn. Anyu meg én már régen a közepénél tartottunk, amikor te még az aljánál álltál. Úgy kellett noszogatni, hogy mozdulj már végre. „Gabika, gyere, nem lesz semmi baj. Látod, a Peti is milyen ügyes.”

 

– Egyszerűen nem ment.

 

– Amikor anyu felért a tetejére, én leszaladtam hozzád, és karon ragadtalak. Még most is érzem, ahogyan visszafelé húzol. Aztán persze feljöttél a legtetejére, és hármasban néztünk le az alattunk elterülő városra. Gyönyörű tavaszi idő volt.

 

– Igen.

 

– És látod, ezt se hozza vissza már semmi sem.

 

– Sajnos.

 

– Egészségedre! – mondtam, és a poharához koccintottam az enyémet.

 

Miután a fehér köpenyes kiment, elfogott a rágyújthatnék. Évek óta nem éreztem ilyesmit. Már rég leszoktam a cigarettáról. De olyan elemi erővel tört rám, hogy azt kívántam, egy kartonnal hadd szívhassak el egyszerre. Odaléptem az ablakhoz. Szédültem, hányingerem volt. A falak ide-oda táncoltak körülöttem, a mennyezetről lógó koszos izzó úgy himbálódzott, mintha egy tengeren hánykolódó hajó kabinjában lennék. Aztán a vihar csillapodni kezdett, s én is megnyugodtam. Visszaültem anyám mellé, és ismét megfogtam a kezét.

 

Az arca nem az övé volt. Teljesen megváltozott. Beesett, fekete szemgödör, csupa ránc. Aludt. A körülöttünk levő nyomasztó csöndben hallani lehetett a szuszogását. Békésnek tűnt. Akkor nem jutott eszembe, de azóta nyomaszt, hogy kellett volna valamit mondanom. Igazából mindegy, mit, valamit, bármit, hogy mégse legyen olyan elveszett ez az egész. De némán ültem egy támlátlan, fehérre mázolt széken, s a lepedőjének redőin gondolkodtam: vajon vasalják vagy mosás után magától kisimul?

 

Valahogyan aztán hazakeveredtem, és a feleségem ágyba dugott, zokszó nélkül, hiszen tudja, nincs értelme olyankor faggatózni, amikor a hallgatás az egyetlen járható út. Reggel alig bírtam fölébredni. Az ablakon bevilágító napfény ismét emlékeztetett szánalmas múlandóságomra.

 

– Tehát arra vagy kíváncsi, hogy amikor bent voltam anyunál, mondott-e valamit öt év után?

 

– Igen. Mert amikor én jártam bent nála, ébren volt, de egy szót se szólt.

 

– Biztos, nem érezte jól magát, elvégre agyvérzést kapott.

 

– Persze. Csak bánt, hogy úgy ment el, hogy el se tudtunk búcsúzni egymástól.

 

– Megértem. Viszont nekem szerencsém volt, ha lehet ilyet mondani. Abban a percben ébredt, ahogy beléptem a kórterem ajtaján. A történtekhez képest jól nézett ki.

 

– És?

 

Tudtam, habozás nélkül folytatnom kell a megkezdett hazugságot. Ha hezitálok, lebukom. Ittam egy kortyot a poharamból, és hagytam, hogy a magammal szemben táplált haragom tovább szője a mesét.

 

– Nem tartott sokáig. Az orvosok kérték, ne tartsam föl, szüksége van a pihenésre. A beszéd megerőlteti, hamar kimerül, ilyenkor a nyugalom a legfontosabb. Ezért aztán nem is erőltettem a dolgot. Gerberát vittem neki, a kedvencét, és úgy láttam, örül a figyelmességemnek, pedig öt év nem múlik el nyomtalanul. De akkor eszembe se jutott, hogy fölhánytorgassak neki minden sérelmet. Ültem mellette az ágyon, és olyan volt, mintha soha nem hagytuk volna el egymást. Aztán abból, hogy megszorított, tudtam, mondani szeretne valamit. Akadozva beszélt, tétova szavakkal, bizonytalanul. Lehet, nem is értettem tisztán, „sajnálom”, azt hiszem, ennyit mondott.

 

– És te? Mit feleltél?

 

– Csak ültem némán. Aztán hagytam, hogy meginduljanak a könnyeim. Talán egy szeretleket rebegtem el, amikor kiléptem a kórteremből. De nem hiszem, hogy hallotta, már aludt. Nem sokkal később csörgött a telefonom, és te voltál a vonal túlsó felén a hírrel.

 

– Köszönöm.

 

– Ugyan mit?

 

– Hogy elmondtad.

 

– Ez csak természetes. A testvérem vagy. Történt, ami történt – mondtam.

 

– Örülök, hogy a tor nem volt vészes. Egyébként a pap nagyon szépen beszélt a szertartáson.

 

– Gondolod? Szerintem túlzott.

 

– Ilyenkor mindig próbálják árnyalni a valóságot, de abban igaza volt, hogy ettől a naptól kezdve minden megváltozik. Nemcsak bennünk, hanem a világban is.

 

– Van benne valami.

 

Amikor Gábor húszéves korában kiköltözött külföldre, anyu azzal indította útnak, hogy váltsa valóra az álmait. Szívből kívánta, és a legtöbb szívből jövő beválik, hát úgy is lett. Sikeres üzletember a bátyám, biztos egzisztenciával. A szorító másik sarkában ott állok én. Jelen pillanatban csak a hazugságomat tudom felmutatni. Szomorú, tudom, de ez az egyetlen, ami valóban megváltoztat mindent. Ami új alapokra helyezi az életünket. Új kezdetnek is nevezhetném, ha volna bennem méltóság.

 

 

 

Sztaskó Richard 1987-ben született Budapesten. Jelenleg is ott él családjával, gimnáziumban tanít magyar–kommunikációt, illetve drámát.