Csendes Don




Florin Ștefan alkotása

 

A négykötetes változatnál, amelyet a Kriterion adott ki, félelmetesebb kiadvány csak Az eltűnt idő nyomában volt, mert akkor még nem szerettem olvasni, pedig kellett, és általában minden könyvet megvettünk, amit magyarul adtak ki. Azt is tudtam, hogy ezeket mind el kell egyszer olvasni. Hogy majd el is fogom, azt nem hittem. Később feltettem a kérdést, hogy a Don vajon az a Don, ahol a 2. magyar hadsereg? Pontosan az, bár a kérdésre akkor nem tudta senki a választ, nálunk orosz írókat nem igazán olvastak, ki tudja ma már, hogy miért.

 

Ha nem adták volna tavaly ősszel a 2016-ban készült orosz sorozatot, és nem találtam volna nézhetetlennek, akkor minden bizonnyal nem olvastam volna el a regényt. Klasszikus regények filmre (sorozatra) viteléről sokat lehet vitázni, most erről nem akarok, más-más jelrendszer. Például a Bondarcsuk-féle Csendes Don nézhető, vagy csak én öregszem, ki tudja. Ha már csináltak valamiből jó filmet, akkor nehéz még egyet, meg minek is?

 

Csendes Don sokkal nagyobb regény, hogysem itt pár bekezdésben… Viszont akkora szövegfolyam, hogy két hétig semmi mást nem tudtam, csak olvasni. Egy nagy folyóban nem oda úszik az ember, ahova akar, hanem ahova a víz viszi. A doni kozákokról ma már keveset tudunk, bár azt rebesgetik, hogy egynémely kései tatár betörést esetleg ők hajtottak volna végre. Gogol Tarasz Bulba című regényében szépen nyilatkoznak egy helyen a magyarokról, mint régi lovas népről, azt is tudjuk, hogy a 2. világháború végén bő százezer kozák tette le Ausztriában a fegyvert a szövetségesek előtt, ők Sztálin ellen harcoltak, és bár meg volt ígérve, hogy bántódásuk nem esik, elmentek Szibériába, kevesen is kerültek onnan elő. A politikai bölcsesség meg előrelátás nem a doniak sajátja. Ha elolvassuk azt a levelet, amit a török szultánnak írtak a zaporozsjei kozákok, a délutánt szépen átvihogjuk, de a követnek a fejéért, aki azt át is nyújtotta, egy rossz kopeket nem adnánk.

 

Ekkora bevezető után már el lehet mondani, hogy a doni kozákok jámbor földművesek, magyarán szólva parasztok, kisebb-nagyobb hadi szolgálatokkal tarkított hétköznapjaikban enni, inni, szaporodni akarnak, a világ folyását nem igazán értik, nem is az a dolguk, ha lehet, martalóckodnak egy kicsit, de legtöbb bajuk a szomszéddal van, és annak a feleségével, aki vagy akar, vagy nem, és hát a szomszéd azután ki akarja ontani a belit annak, aki nem vagy-vagy, hanem igen, elég ehhez a gyanú árnyéka. A doni kozákok világnézetileg konzervatívok, őket a modern eszmék szele nem ingatja meg, mindig is az oroszok cárja mellett harcoltak, és pontosan tudják, hogy a világon levő leghatalmasabb birodalom katonájának lenni jó dolog. Lóhátról a világ egészen más, mint gyalog. Jó kérdés, hogy ha ma fordítaná valaki ezt a regényt, mit olvasnánk, mert az 1965-ös (Makai Imre) magyar szöveg nyelve azt a paraszti világot hozza át, amit egész Kelet-Európa ismer. Olyan illúziónk támad, mintha a Dontól a Tiszáig egységes volna a sztyepp, ez a 19. század hosszan tartó világa, jobbágyfelszabadítás után és megannyi elvetélt földreform közben, amikor az extenzív gazdálkodás találkozik az ipari forradalommal, a ló a vasúttal meg a teherautóval, a dzsidások a géppuskával, a parttalan idő a karórával, amit már az első világháború árkaiban úgy zabráltak az orosz katonák, mint a másodikban. Ügyes kozáknak egész gyűjteménye volt, de levették a halottakról a bakancsot is, mint mindig, és kipenderítették a zsidót a házból, ha úgy jött sora. Hogy ki az ellenség, azt a tisztek tudják, ők mondják meg, merre kell csapkodni és lőni, ezzel jó katona nem vitatkozik, hogy merre van az előre és merre a vissza, abban ő állást nem foglal, de valahogy minden hadakozás hamar értelmét veszti. Az ellenséget le kell győzni, mert az igazság nálunk van, nincs kímélet senkinek, de oktalan brutalitás sincs, ölnek, mert könnyen megy, ez a katona dolga, ez egy szakma, nem a bátrak szoktak kegyetlenkedni, hanem a gyávák és a gyengék. Utána viszont haza kell menni, a rablott holmival el kell dicsekedni, és meg kell markolni az eke szarvát, abból él mindenki, amit megtermel, a gabonaföld vagy a széna teljesen közömbös a hadi erények iránt, meg a ló is. Ha túl sokáig tart a háború, nincs, aki megdolgozza a földet, az asszonyok pedig elunják magukat, ebből sok baj tud származni, szilajak ők is, mint a férfiak. Történelmi tudat nem zavar senkit, hallottak Kutuzovról meg Szevasztopolról, olyan az is, mint a népmese, mondanak az öregek mindenfélét, ők tudják. A halál értelmetlen, ahogy az emberi létezés is, ez már 20. századi tapasztalat, az eszmélkedés.

 

A cár halála, majd a bolsevik forradalom a kozákok világát ugyanúgy kiforgatta a sarkából, mint mindent. Valójában a haza és az otthon lett kérdéses, ha nem is egyik napról a másikra, de félelmetes gyorsasággal. Ha nincs isten, hogy lehetek én kapitány? Cár nélkül nincs birodalom. A németet el lehet különíteni az orosztól meg a kozáktól, de mitől fehér valaki és mitől vörös? Persze van karszalag és egyenruha. De hogy is van a politika, mikor az eszmékből semmit sem értünk, és holnap azokra kell lőni, akikkel eddig vállvetve harcoltunk? Ráadásul egyik pillanatról a másikra valaki átállhat a fehérek közül a vörösök közé, és fordítva, meg sem kell ezt indokolni, mindenféle bandák vannak, kényszersorozások, statárium, kivégzések és vég nélküli kegyetlenkedés, mint a polgárháborúban, ami egy társadalom elszabadult öngyűlölete. Ezt persze nem a kozákok gondolják, még csak nem is Solohov, ez a könnyen levonható tanulság. Ha lehetővé teszik, akkor a zabrálást az emberek élvezni kezdik, és roppant nehéz abbahagyatni velük.

 

Csendes Don egy irodalmi monstrum, lenyűgöző elbeszélői monotónia viszi az embert a sztyeppén, a történelmen át a semmibe. Solohovnak nincsenek illúziói sem a régi világ iránt, sem pedig a jövőt illetően. Ő csak mondja, meséli a magáét elképesztő szívóssággal, mert minden bizonnyal egy idő után már őt is vitte hatalmas erővel a történet meg a nyelv, az első háromszáz oldal nehéz csak. Ennyi esélyt ma már nem szoktunk adni egy regénynek, az első tíz oldalon kell történnie valaminek, legyen hulla és szex. Solohov ebből a szempontból 19. századi elbeszélő, amikor az olvasó a világot a könyvekből ismerte meg, egy uszadékfa, egy aratógép, egy ló, egy puska, egy asszony, egy vihar mind elmesélendő, mert az író örömét leli a mesélésben, ahogy az olvasó az olvasásban.

 

Ha viszont a magyar vezérkar legalább az első kötetet (1935-36-ban megjelent magyarul) olvasta volna, sosem támadjuk meg a Szovjetuniót.

 

Sajnos ez a Don az a Don…