Dalok a rugalmasság nyelvén




Végh Attila második regényében, a Dunai Lolitában egy különleges alkotói térbe hívja az olvasót, akinek lehetősége adódik az üres vászon elé ülve megfesteni egy családtörténet, számos szerelmi kaland és egy (élet)művész mindennapjainak, udvarlási szokásainak festményét. Az alaphelyzetbe olvasztott leírás mélysége egy pillanatra megbénítja a kötetet tanulmányozó kezét, és az érthetetlenség hálózza be a műtermet, nem engedve az értelmezőt, hogy meghúzza a festmény első vonalait: „A végső elhagyatás idején, amikor már semmi nincs külön semmitől, a mindenséget áthullámzó, végtelen azonosság partjára vetve, amikor már csak az van hátra, amit mindenki rettegve vár, énekszót hoz a szél. A horizonton sötét folt imbolyog, emberalak lesz belőle, fiatal lány közeledik.” ([Önmagával töltekezik], 7.) A kezdeti zavar néhány mondattal később letisztul. Ekkor ugyanis a mindentudó nar­rátor közelebb hozza a festőinas bőrébe bújt olvasót Papp Kristóf képzőművész világához, és fény derül arra, hogy a felütés valójában az alkotói válsággal küszködő festő látomásainak egyike. Papp Kristóf ugyanis a mesterség minden technikai fogását jól ismeri, ennek ellenére képtelen testet adni az ihletnek: „A szomszéd kutya elhallgat, csak a tűz pattog. Kerti műtermében az állvány előtt kuporog a festő lehajtott fejjel, arcát kezébe temetve: ez is egy kép lehetne. Mindenből kép lehetne, semmiből nem lesz. Pedig most is, ahogy magába mélyed, úgy látja magát, mint egy festményt. Melankólia, ez lehetne a címe. […] Kristóf hiába tanulta meg a technikát, hiába képes bármit tökéletesen megfesteni Botticellitől, Dalíig, mégsem igazi festő, nem művész, mert nem inspiráció, nem sugallat vezeti a kezét, hanem erőltetett koncepciók, kiagyalt eszmék…” ([Önmagával töltekezik], 8–9.) Az alkotói válság effajta megélése atyai örökségként értelmezhető, amely a mű főszereplőjéhez eljutva némileg át is alakult. Kristóf édesapja, Papp Lajos szintén festő. Őt azonban fiával ellentétben soha nem vezérelte az eredetit alkotás vágya: „Önkifejezés? Ki fizeti azt meg? Egyébként is mindent megfestettek már. Ezek a giccsek legalább jól vannak megcsinálva”. Ez igaz volt. A barokk virágcsokrok, a németalföldi tájak és a Lajos festőállványán megszülető Lotz-, Rippl-Rónai- és Mednyánszky-képek technikai tökélyben fogantak.” ([A miszlai ördög], 114.)

 

A regény egyik legnagyobb erőssége a jellemrajzok megformáltsága, ami egyben megkönnyíti a műteremben tevékenykedő értelmezők dolgát is. Végh karakterei az ellentétek mentén alakulnak ki. Míg az idősebb Pappnak alkotói hitvallása volt az eredetiség eltörlése, egész életét a másolásnak szentelte, addig fia egy cseppet sem büszke erre az adottságra. Kristófot bántja, hogy bár mindig alaposan felkészül, mégsem képes megfesteni mélyről jövő gondolatait. A mindentudó narrátor jelenléte nem hat zavaróan a cselekmény­egészre, mi több, rávilágít Kristóf érzelemvilágára, kihangsúlyozva annak magasságait és mélységeit úgy, hogy közben semmit sem rág az olvasó szájába. Az elbeszélői szólam ereje már a regény nyitófejezetében megnyilatkozik, a narrátor ugyanis tisztán rálát a negyvenes éveiben járó Papp Kristóf magányára, akit felesége, Andrea nemrég hagyott el. Az elmagányosodott Papp Kristóf gyakran idézi fel a volt feleségével átélt közös emlékeket. Andrea arca pedig egyszer csak édesanyja arcvonásaival mosódik össze: „Andrea arca ezüstösen elhalványult, Anya arca mosta el. Egyszer már megtörtént ez, méghozzá a legelső randevún, hogy Andrea arca Anyáévá változott, és a lány szájából Anya hangja szólt.” ([Önmagával töltekezik], 12.) Ez a pillanat a gyerekkorra való visszaemlékezés szólamát indítja be, egészen új színeket keverve az értelmező palettájára. Az említett szólam megjelenését az emlékajtó kifejezés beékelésével teszi szemléletessé Végh: „A magára maradt Kristóf végigmegy a gangon, belép az emlékajtón. Kapás utca ötven, negyedik emelet hat. Itt lakik a Papp család: nagyapa, nagyanya, anya, gyerek. 1970-et írunk, február 12-e van.” Kristóf édesanyját távolságtartó, hideg asszonynak ismerhetik meg a regényt értelmezők, aki mindenféle testi kontaktust elkerül: „Kristóf anyja, ez a zárt, magában szenvedő, kemény lélek, aki összeszorított szájjal tűrte a nélkülözést, mert az életet, mióta az eszét tudja, küzdelemnek érzi (…) soha nem tudta megnyitni magát, még a fia előtt sem. (…) Születésnapján meg szenteste, ajándékosztáskor homlokon csókolta, ennyi.” ([Önmagával töltekezik], 16.) Ridegsége poszttraumatikus élményeknek tulajdonítható, az író azonban mégsem fedi fel rögtön az asszony megpróbáltatásait. Szlobodics Johanna vidéki ismerősöknél nevelkedett, ahol „megérezte a létezés csodáját a hallgatag dunántúli falu peremén”. ([A miszlai örödög], 109.) Az idillt egy igencsak tömény fordulattal ellensúlyozza Végh. A házigazdák tiszántúli rokona, a negyven körüli Béla bácsi eltölt néhány napot a miszlai birtokon feleségével, Gizikével. A kiéhezett férfi szemet vet a fiatal Szlobodics-lányra, és egyik éjszaka a testi erőszakot is megkísérli. Béla bácsi karakterének megformálásából hiányzik a csattanó. Nyers, már-már állatias természetéből majdhogynem egyértelművé válik, hogy a Miszlára érkezett vendég olyan bűnt fog elkövetni, ami miatt Johanna szenved majd, és ez az aspektus túlságosan kiszámíthatóvá teszi Végh jellemrajzát.

 

Szlobodics Johanna és fia, Papp Kristóf szerelmi életének alakulása sok közös vonással bír. A fiú még gimnazista korában iratkozik be a Csepeli Művelődési Ház festő- és szobrásztanfolyamára, ahol megismerkedik az aktmodellként dolgozó, negyvenes évei közepén járó Annával. Ő lesz az, aki a középiskolás fiút elsőként kalauzolja el a testi gyönyörök világába. Igen feltűnő, hogy a tizenegynéhány éves művésztanonc szinte tökéletesen ért a nők nyelvén, és bár számára Anna az első partner, meglepően hamar ráhangolódik a nemi aktusokat övező rítussorozat világára. Ezzel szemben bátorsága és nyitott természete teljesen helyénvaló. Tökéletesen illik egy líceumi diákhoz. A főszereplőben a fiatal lányok iránti vonzalmat a tizenhat éves japán turista, Ayuka indítja be. Az Annával való szakítás után Kristóf a rakparton bolyong, ahol összefut két távol-­keleti turistával. A karcsúbb lány azonnal elbűvöli, és a tizenéves fiú mindenáron meg akarja hódítani őt. A vékony test rugalmassága láttán Kristóf többé nem tud más korosztályra tekinteni: „A lány selymesen puha bőre feszes természetességgel őrizte kitárulkozását.” Érdekes szerzői megoldás, hogy egy fiatalkori élmény kíséri végig Papp Kristóf életét. A művész jellemében az abszurdnak is hangot ad az író, hiszen a történet végére már híressé vált, öregedő festő azáltal talál rá saját alkotói hangjára, hogy remekműveit olyan kiskorú lányok aktjai ihlették, akikkel az esetek túlnyomó többségében viszonya is volt. A regény zárlatának ezt a címet adta a szerző: (Kezdődik). Mintha a kijelentés azt támasztaná alá, hogy a Dunakanyarba telepedett idős Papp Kristóf Dunai Lolita személyében megtalálta élete múzsáját, és értelmet nyer az a néhány sor, ami a cselekmény nyitójelenetében puszta látomás volt: „Érthetetlen, mit énekel a lány, a dal talán egy rég kihalt nyelven íródott. Tizenöt-tizenhat éves lehet és gyönyörű.”

 

Végh Attila: Dunai Lolita, Budapest, Orpheusz Kiadó, 2018.