Dávid Gyula Erdély-szemléletéről




 

 

 

Nehéz felmérni azt, hogy Dávid Gyulának a 2018-ban megjelent, súlyos testű és tartalmú kötete milyen változásokat eredményez majd Erdély (és, miért ne: a Kárpát-medence) magyar kultúrájában, ugyanis (sajnos…) kevés olyan életművet tarthatunk számon, amely ily mértékű alapossággal járt utána régiónk művelődését, esztétikai kánonjait, moralitását meghatározó eseményeknek. Ligeti Ernő 1941-ben kiadott, Súly alatt a pálma című irodalom- és társadalomtörténeti tanulmánykötete az egyik legjelentősebb azon próbálkozások közül, melyeket kissé pontatlan körbeírással úgy nevezhetünk meg, mint „a válságidőszakok értékeit lajstromozó szellemi vállalkozások”, ám amelyek az érintettség perspektívájából olyan, kultúrákat meghatározó események értelmezését segítő információkat tesznek láthatóvá, melyek hosszú időkig meghatározzák egy-egy nemzet önmagáról szóló beszédét.

 

Visszatekintve a Ligeti által leírt korszak kezdeteire, az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásának tragikus előzményeire és mindmáig ható következményeire, kissé patetikus hangnemet megütve, kijelenthetjük, hogy a trianoni döntést követően amolyan permanens válságba került az erdélyi magyar (magas)kultúra, és a második világháborút követő, Kelet-Európát szellemi és gazdasági szempontból is végzetesen lenyomorító kommunista hatalomátvétel is negatívumok felmérhetetlen sorát eredményezte a létezés minden területén.

 

Ezt az állandósult válsághelyzetet elemzi kitűnő tanulmányokban, tárgyilagos, elegáns információ- és helyzetértelmezésekben Dávid Gyula gyűjteményes kötete, amelyben nyomát sem lelhetjük tragikus hangvételű múltidézésnek. Az önéletrajzi utalásokkal is sűrűn átszőtt életpálya-elemzések mögött olyan kulturális aktor arcéle rajzolódik ki, aki még a szélsőségesen negatív helyzetekben is hatékony tudott maradni.

 

Pedig nemcsak a kötet szerzője, hanem annak minden „szereplője” is súlyos sorscsapásokkal kellett megküzdjön élete során, és az ő életüknek a Dávid Gyula által bemutatott fejezetei úgy beszélnek a különleges esztétikai értékkel bíró alkotásokról, hogy közben megismerhetjük azokat a drámai körülményeket is, amelyek között a művek létrejöttek. Így tájékoztat bennünket pl. Nyirő József vívódásairól, Bánffy Miklósnak a végletes kiszolgáltatottságban is megőrzött méltóságáról.

 

Kortársai köréből Szilágyi Domokos történetét nem meséli el oly részletesen, mint a többi tárgyaltét, viszont személyes hangvételű, erős érzelmeket megmozgató apológiája arra figyelmeztet, a teljes igazság ismerete nélkül ne ítéljük el azt, aki szintén a kommunizmus áldozata volt. Viszont a „Szisz”-ről írt, megindító beszédében sem érhetünk tetten elfogultságot – szerzőnk kizárólag a moralitás szemszögéből elemzi a történéseket. A teljes információ visszakeresését sürgeti, nem ítélkezik: a szocializmus kafkai világa mintha önmagát állítaná pellengérre a racionális megközelítés bekövetkeztekor, és a magánlevélre írt nyílt válasz egyszerre szól mindenkihez, de mindenkiről is…

 

És se szeri, se száma azoknak a meghatározó kulturális személyiségeknek, akiknek Dávid Gyula mintegy igazságot szolgáltat kötetében azáltal, hogy elemzi titkosszolgálati dossziéjuk hozzáférhető részét, elmeséli meghurcoltatásaikat, és mintegy jóvátételként, kiemeli munkájuk erős esztétikumát.

 

A Domokos Gézáról írt szövegben azonban már más típusú kényszerítő erőkről számol be. Belső nézetből, részletesen mutatja meg a Kriterion igazgatójának tevékenységét, nagy hangsúlyt fektetve azokra a cselekedeteire, melyek a kommunista cenzúra nyomasztó működése ellenére a „víz fölött” tudták tartani ezt a kiadót. A Kriterion műhelye, tekintve a publikált kötetek hatalmas számát és a lefedett tudomány- és kultúraterületek változatosságát, valamint azt, hogy a kiadó a romániai kisebbségek legjelentősebb könyvkiadó fóruma volt, olyan vállalkozás, amelynek alakítói felismerték az „államszocialista” ideológia működésének beolvasztási, kultúraleépítési kísérleteit, a kiadott, hatalmas mennyiségű, hozzáférhető áron terjesztett kötetekkel generációk számára biztosították a magas szintű kulturális referenciákat. Dávid Gyula elemzi az „igazgató” Domokos Géza diplomáciai képességét, viszont könyvéből nem tudjuk meg, melyek is voltak azok az érvek, melyekkel Domokos meggyőzte Románia akkori vezetőit, hogy engedélyezzék a kisebbségi kultúrák fennmaradását. Érdekes lenne tudni a „romániai magyar szellemi élet [azon] »ügy«”-ei (300–301.) érdekében érvényesített érvrendszerekről, a kompromisszumok sajátosságairól – viszont gyanítjuk, hogy ezekről nem maradtak fenn értelmezhető források, és szerzőnk pedig sehol sem bocsátkozik találgatásokba – érthető tehát, hogy itt sem. A Domokos által megkötött kompromisszumok mindig előrelendítették a kisebbségi kultúrák ügyeit, és az erősen objektív, nem ítélkező, hanem elemző szövegekből az is kiderülhet, hogy milyen típusú politikust veszített el az erdélyi magyar kisebbség, amikor ellehetetlenítették az RMDSZ keretén belüli hatékony politizálásra történő törekvéseit. Elképzelhető az is, hogy Dávid Gyula, kortárs­ként, közeli munkatársként ismerhette Domokos félreállításának több vonatkozását is, ám nem kapcsolja személyekhez az általa idézett, Domokost érintő bírálatokat. Nem nevezi meg azokat a személyeket sem, akik „…a mi sorainkból hátulról is lőttek reá [Domokos Gézára]” (301.). Innen is kiderül, hogy a könyv nem destruktív vádbeszédnek készült, hanem olyan értékleltárnak, amely a mindennek ellenére létrehozott kulturális megvalósítások lajstroma szeretne lenni, olyan apológia, amely nem az „ellenfelek” hibáinak hangoztatásával szeretné a kommunizmust a romániai demokráciakezdeménnyel összekapcsoló „Domokos-korszakban” létrejött megvalósítások értékét és szerepét kijelenteni, hanem ezeknek a különleges teljesítményeknek a „kultúranemesítő” funkcióját emeli ki. Az akadályok kivesézését, a személyes konfliktusok jellegének a kulturális projektekre gyakorolt hatását más típusú kiadványok szokták elemezni – ebben a kötetben egész egyszerűen nem maradt hely annak, ami nem időtálló kulturális megvalósítás.

 

Külön fejezet köszönti (a korrektorok, valamint a könyv fizikai „testének” elkészítője, Bálint Lajos szerepe mellett) a Kriterion-arculat meghatározó grafikusát, Deák Ferencet, akinek a munkája hozzájárult ahhoz, hogy szuggesztív illusztrációk, borítókoncepciók készüljenek a könyvekhez, valamint rangos képzőművészeti albumok kerüljenek nyomdába, olyan korszakban, amikor Románia lakossága teljesen el volt szigetelve a Nyugat múzeumaitól, és számos hazai festő (köztük Nagy Imre is) ugyanúgy a sajátos (képi) allegóriákat kereső cenzúrának volt kiszolgáltatva, mint a szavak segítségével világot teremtő-leképező szépírók vagy társadalomtudósok.

 

Míg az elődökkel szemben Dávid Gyulánál magától értetődő az elfogulatlanság, addig a „közeli kortársak”-hoz jóval személyesebben viszonyul – megható a Páskándi Gézára való emlékezés, az 1956-os eseményekben játszott szerepének dokumentumokkal és visszaemlékezésekkel elbeszélt értelmezése, szenvedéstörténetének ismertetése –, de itt sem ítélkezik az elnyomók felett. Kimért stílusa, egy potenciális „vádemelésben” történő személyeskedéstől való tartózkodása azt a méltóságot jeleníti és valósítja meg, amely birtokában elviselhetőek voltak szerzőnk hosszú börtönévei.

 

„Nem részletezem tovább…” – írja saját szenvedéstörténetéről (349.). Annyira pátoszmentesen írja le a legsúlyosabb betegségeit, a kiszolgáltatottságát, a rabságban folytatott kényszerűen önmegvalósító tevékenységeit, hogy a lelki egyensúly fenntartásáért folytatott küzdelmének méltóságát az értelmezés kell kiemelje – szerzőnk saját tragédiáit is méltóságteljes hangvétellel kezeli.

 

A gyakorlatilag a teljes Dávid Gyula-életmű keresztmetszetét tartalmazó könyvnek nincs áttekintő bevezetője, utószava – szerzőnk nem akar önmagára reflektálni: azokra a tényezőkre figyel, amelyeket fontosnak ítél, éspedig az erdélyi magyar kulturális transzferek rendszereire. Tanulságos mind az életpálya, mind a kötet világ- és helyzetértelmezési stratégiájának erős morális elkötelezettsége, adatokhoz, pozitivitásokhoz történő ragaszkodása.

 

 

 

Dávid Gyula: Elődök nyomában, kortársak közelében. Előadások, emlékezések, tanulmányok. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018.