Egy másik élet




Fotó: Szentes Zágon

 

Mivel a Helikon ismét home office-ra váltott, nehezen tudom kihúzni a szerkesztőségi asztalfiókom, megnézni, miről is írhatnék Hátsó ablakot. S mivel a szerkesztőségi élet mint olyan megszűnt, s a lapszerkesztés magányos, otthoni munkává vált, a hátsó ablakból csak a kisbácsi dombokra látni. Pedig november idusán ideje lenne a számadásnak, ahogy tették anno az Utunkban, számba venni, miről írtunk kritikát az idén, milyen az erdélyi és a magyarországi könyvek aránya, hát a román és a világirodalomé, eltöprengeni, mennyiben fedi a Helikon kritikarovata a szerkesztő(k) ízlésvilágát, van-e irányvonala a Helikon kritikarovatának, mi az idei év könyve, mit nem olvastam el azokból, amikről kritikát írattam. Az ehhez hasonló töprengések azonban a home schooling és home office mellett megmaradnak ötletszinten, szerkesztőségi fiók nélkül a kritika természetéről írni nem lehet, majd, hátha decemberben.

 

Esténként Szálinger Balázs Al-Dunai álom című könyvét olvasom. Az egyik bejegyzés végén azt írja: „Talán csak az gyűjt tárgyakat, aki nehezen fejlődik, nehezen lép tovább. Mert fél, hogy ezek nélkül felejtene. (…) Az ilyen ember leginkább munkát hagy az itt maradókra, nem emlékeket.” Nem is tudom, merjek-e egyetérteni Szálingerrel. Miközben mindenki újra bezárkózik, mi – talán szabadságunk látszatát fenntartandó – úgy döntöttünk, hogy költözünk. Ideje van a költözésnek. Vagy másképp fogalmazva: van ideje. A költözés állapot. Hosszan elhúzódik, a vele együtt járó ideiglenesség mindennapjaink részévé válik. Beköltözik pórusainkba. Nem takarítunk, mert költözünk. Nincsenek átlagos napok, mert költözünk. Minden félbemarad, mert költözünk. Úgyis mindegy. Jó, ahogy van. Mert költözünk. Dobozolunk. Soha el nem olvasandó könyvek kerülnek dobozba, hogy majd egyszer… Ahogy Szálinger írja: „minden négyzetméteren másfél négyzetméternyi még jó lesz valamire dolog.” Pedig csak huszonkét kolozsvári év és három álmatag gyermek korai emlékeiről kell szigorú ítéletet hozni. A nyáron már szemétbe kerültek az egyetemi évek. Egy másik élet emlékei – már ha az egyetemi jegyzetek emlékeztetnek bármi lényegesre is. Végül is igaza van Szálingernek, a félelem, hogy lemondunk a közös élet tárgyairól, olyan, mintha lemondanánk az emlékeinkről. S talán azért nem akarunk megválni tőlük, mert félünk továbblépni. A lakással együtt az elmúlt tíz évünkből is kilépünk – az itteni falak pedig szemtanúi voltak gyerekeink születésének, az első csetlő-botló lépéseknek, szavaknak, s a barlangfalhoz hasonlatosan ákombákomok őrzik a gyermeki valóság leképeződését. S mivel ezekről, magáról a helyről a legnehezebb lemondani, maradnak a tárgyak mint sűrített emlékpillanatok. Hogy a gyerekeink majd átkozódjanak, ha nem leszünk. De addig is marad a dobozolás, a tárgyak szigorú számba vétele. Mert félünk, hogy nélkülük elfelejtjük itt maradó életünket.