Dénes Anita rövidprózái




Amalia Crișan: Nosztalgia

 

Van egy kocsma

 

 

Van egy kocsma a városban, amit csak azok találhatnak meg, akik már tudják, hol keressék. Apró, macskaköves utcák, egymásra boruló háztetők rejtekében bújik meg; egy mocskos falú kapualjban meredek lépcső vezet egy félhomályos pincébe, ez a bejárat. Házszám nincs, és talán soha nem is volt.

 

Akármikor lépsz be a kocsmába, soha nem fogod üresen találni. Ez a kocsma nem az új látogatókból, hanem a törzsvendégekből él, és ők mindig ott vannak. Amikor benyitsz, egy pillanatra mindenki elhallgat majd és végigmér: a tekintetük szinte szúrni fog, ahogy rád nehezedik, de ki kell állnod a mustrát, ha beljebb akarsz lépni. Mosolyoghatsz, ha szeretnél, de ne szólj senkihez, ne nézz senkit egy másodpercnél tovább. Ha a vendégek visszafordulnak az asztalukhoz, és a beszélgetés halk zsibongása újra betölti a levegőt, az lesz a jel, hogy bemehetsz.

 

A csapos alacsony, halk szavú férfi. Szakálla van, szelíd mogyoróbarna szemei, és sötét bőre – úgy gondolod, közelkeleti lehet, de bármilyen nyelven szólsz hozzá, hibátlanul, akcentus nélkül fog felelni. A tekintete fáradt, de a modora kifogástalan. Bármit rendelsz, azonnal kihozza, még ha valami bonyolult italkölteményt kérsz is, amit órákig tarthatna elkészíteni.

 

Ha megszokod a kocsma félhomályát, körülnézhetsz, de csak óvatosan: ne vegye észre senki, hogy figyeled őket. Az egyik sarokban két fiatal nőt fogsz látni, akik egy-egy pohár bor mellett, csendesen beszélgetnek. Időnként az egyik felemeli a poharát, kortyol belőle; fintorog, de nem kér másikat a szelíd tekintetű csapostól. Mindkettejüket valami sápadt ragyogás övezi, ami szerinted a felettük lógó magányos, légypiszkos villanykörtéből árad, de ahhoz mintha túl tiszta, túl ezüstös lenne. A két nő nagyon hasonlít egymásra; egy pillanatra elgondolkodhatsz, hogy talán ikrek, de az egyiknek szőke a haja, a másiknak fekete. Hogy festett, az meg sem fordul a fejedben – nem olyannak tűnnek, akik festenék a hajukat. Ha fülelsz kicsit, meghallhatod, hogy mindketten Zorjának szólítják egymást, de néha az egyik Danicát mond Zorja helyett. Nem érted az egészet.

 

Ha elég sokáig figyeled a két Zorját, előbb-utóbb láthatod, ahogy belép a kocsmába egy délceg vállú, de megtört, karikás szemű férfi. A két Zorja feláll, kissé fejet hajt előtte, ahogy letelepszik az asztalukhoz. A ragyogás egy pillanatra felerősödik, hogy már azt hiszed, káprázik a szemed: pislogsz egyet, és mire újra rájuk nézel, már csak a villanyfényt fogod látni. A két Zorja tiszteletteljesen, már-már alázatosan viselkedik a megtört tekintetű férfival, akit Dazsdbognak szólítanak. Munkáskabát van rajta, mésztől és salaktól mocskos. Ő is bort rendel, és egy hajtásra kiissza, aztán összerázkódik. Megkérdezi a két Zorjától, hogy Szimargl rendben van-e, és amikor igenlő választ kap, bólint, aztán elnéz a két nő feje fölött, csendben – többet nem szólal meg. Nemsokára feláll és kimegy; nem néz vissza. A két Zorja szomorúan néz utána.

 

A pultnál örökké egy férfi ül, egy korsó sör mellett, ami – ha elég közel hajolsz hozzá, bár ez nem tanácsos, megérezheted – furcsa, édes illatot áraszt. A férfinak erős, acélos arcéle és ugyanolyan megtört tekintete van, mint talán a csapost kivéve mindenkinek a kocsmában. Hogy hány éves, nem tudnád megmondani – huszonöt és ötvenöt között akármennyi lehet. Néha kortyol a söréből, vagy sóhajt egyet halkan, mintha nem akarná, hogy bárki hallja, de erőteljesen, mintha valami nagy-nagy bánatot adna ki magából. Ha elfogy a söre, felemeli a korsót és pár centi magasról visszaejti a pultra, hogy a koppanás visszhangot ver a kocsma csendjében; az utcáról ilyenkor néha mennydörgést hallani, még ha szép idő is van odakint. A csapos elnézően mosolyog, elveszi a férfitól a korsót, újratölti egy apró, nagyon réginek látszó hordóból, és egy „Tessék, Zalmoxis” kíséretében visszaadja neki. Egy pillanatra eltűnődhetsz a furcsa néven, de ne kérdezz rá. Zalmoxisról azt suttogják, hogy valaha hirtelen haragú férfi volt, mielőtt kihunyt a szemében a fény.

 

Talán a legfurcsább jelenség a kocsmában egy görnyedt öregasszony, aki az egyetlen, örökké nyitott ablak mellett üldögél. Ha közel mész hozzá, a hajadat meglebbenti a huzat, ami még szélcsend idején is be szokott fújni az apró ablakon. Fejkendőt, ezerráncú fekete szoknyát visel, amit lobogtat a szél: az ember a külseje alapján falun képzelné el a templom előtt ülve, nem pedig egy sötét, örökké füstszagú kocsmában. De nehogy megemlítsd ezt előtte! Rettenetes a dühe, ha valaki templomot emleget neki. A csaposra haragosan néz, ahányszor újabb adag itallal közelít feléje, pedig a csapos mindig a legnagyobb tiszteletet mutatja iránta: Szél anyának szólítja, mintha rokonok lennének, kedves mosollyal letörölgeti körülötte az asztalt, leteszi elé a csészét vagy a poharat, vigyázva, hogy ne érjenek egymáshoz a kezeik. Az öregasszony ilyenkor morog valamit a bajusza alatt, és látszik, hogy próbálja a csapost levegőnek nézni.

 

Ha elég sokáig ülsz a kocsmában, láthatsz még más furcsa alakokat is: hajlott hátú, hófehér hajú öregeket, erős tartású, szép arcú fiatal férfiakat, gyönyörű nőket. Csak egyvalami közös bennük: mindegyikük tekintetéből ugyanaz a reménytelenség árad. Mormogva beszélnek a csapossal, nem néznek a szemébe, ideges mozdulattal hajítják a pénzt a bárpultra. Van, hogy valamelyikük elfelejt fizetni, de a csapos soha nem szól, csak szelíden megcsóválja a fejét, és engedi, hogy menjenek.

 

Ha eléggé kicsodálkoztad magad, ideje, hogy te is kérj valami italt. Állj nyugodtan szóba a csapossal, amíg a rendelésedet készíti: ő az egyetlen a kocsmában, akin látszik, hogy nem bánja a közeledésedet. Ha belesel a háta mögött a félig nyitott raktárajtón, megláthatsz még pár férfit odabent: mind sötét öltönyben ülnek, kényelmetlen, fröccsöntött műanyag székeken; cigarettáznak és keménykalapot viselnek, amelynek karimája furcsán fénylik a gyenge villanyfényben.

 

Ha szeretnéd, megkérdezheted a csapost, hogy kicsodák a férfiak. Nem fog érte haragudni.

 

– Édesapám rendelte ki őket a védelmemre – mondja. – Tudja, az övé a kocsma, és nem akarta, hogy bajba keveredjek.

 

Bólogathatsz, vagy elgondolkodva figyelheted a sötét tekintetű, keménykalapos férfiakat a raktárban.

 

– Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de kicsit… maffiózó külsejük van – mondhatod, csak félig tréfálva. A csapos hátravetett fejjel nevet majd, de gyorsan abbahagyja, amikor meglátja a rámeredő tekinteteket a kocsma minden sarkából.

 

– Hát igen – mondja, még mindig mosolyogva. – Muszáj félelmetesen kinézniük, a szakmájukkal jár. De amúgy higgye el, hogy nagyon rendes… személyek.

 

Az egyik férfi kissé hátrahajtja a fejét, ahogy rád néz. Egy pillanatra megdermedsz, ahogy mintha két lehunyt szemet látnál a homlokán, a rád szegeződő szempár fölött – aztán a férfi elfordítja a fejét, és rájössz, hogy csak a kalap árnyéka csapta be a szemedet. Idegesen félrenézel, és folytatod a beszélgetést; esetleg kortyolsz az italodból, amit a csapos az előbb tett le eléd.

 

– Ön az édesapja kedvéért jött ide dolgozni? – kérdezed.

 

– Nem, inkább fordítva – feleli a csapos elgondolkodva. – Amikor elmondta, hogy megalapítja ezt a kocsmát, azonnal rájöttem, hogy itt szeretnék dolgozni, pedig ő nem örült neki. De végül csak beleegyezett.

 

– Ó – mondod majd, és rájössz, hogy kezd érdekelni a történet. – Volt ennek valami oka?

 

A csapos olyan halkan fog felelni, hogy szinte nem is érted.

 

– A vendégek – mondja. – Az ő kedvükért jött létre ez a kocsma.

 

– Általában fordítva szokott lenni – mondod csodálkozva. – Előbb a kocsma lesz meg, aztán elkezdenek jönni a vendégek.

 

– Tudom – mondja a csapos, és elmélyülten törölget egy poharat –, de ez egy különleges eset volt. Ezeknek az embereknek… szükségük volt egy helyre, amit a sajátjuknak nevezhetnek. Olyan elveszettek voltak. Ezért akartam én is idejönni – hogy legyen legalább egyvalaki, aki még mindig törődik velük. De azt hiszem, nem sikerült… – A következő mondata nagyon meglep majd. – Azt hiszem, gyűlölnek minket.

 

– Hogyhogy? – kérdezed elképedve, és a csapos vállat von.

 

– Nem szívesen mondom, de az a helyzet… szóval valamilyen szinten az én meg az apám hibája, hogy idejutottak. Jóvátenni már nem lehet, de azt reméltük, egy kicsit talán tudunk segíteni rajtuk. Nem így akartuk ezt az egészet.

 

Talán ekkor kezd majd el zúgni a fejed. A megtört tekintetű emberekre gondolsz, a befolyásos apára, aki kocsmát alapít és testőröket küld a fiához; és sötét képek kezdenek kavarogni az elmédben. Kilakoltatások, illegális manőverek. Maffia – újra ránézel a férfiakra a raktárban, és most már bánod, hogy megemlítetted a gyanúdat a csaposnak. Felhörpinted az italt és menni készülsz, közben meg akarod fogadni, hogy többet nem teszed be ide a lábad, de a csapos közbeszól:

 

– Máris menni készül?

 

Kinyögsz valami kifogást bekapcsolva felejtett gázsütőről, elfelejtett kutyasétáltatásról, ami éppen eszedbe jut; abból, ahogy a csapos szelíd gúnnyal rád néz, megérted, hogy átlát rajtad. De nem szól semmit.

 

– Majd azért nézzen még be hozzánk, mindenkit szívesen látunk – csak ennyit mond. Úgy érzed, valamit muszáj válaszolnod, de semmi udvarias nem jut az eszedbe, annyira ideges vagy. Csak ennyit tudsz kinyögni:

 

– Mondja, mi a neve?

 

A csapos elmosolyodik, felemeli a fejét és a szemedbe néz, és a tekintete hirtelen nagyon öreggé válik.

 

– Yeshua.

 

 

Micsoda emberek

 

 

A lány alacsony volt, barna hajú, barna szemű, és halálra rémült.

 

– Kérem – suttogta a csaposnak, és a tekintete ide-oda járt az ivóban, mint egy ketrecbe zárt állaté.

 

A csapos felnézett. Magas, pocakosodó, ritkás szőke hajú férfi volt, kötényt viselt, a feltűrt ingujjából vastagon szőrös alkar lógott ki. Félig a pult alá volt hajolva, onnan nézte a viharvert falapra támaszkodó lányt, ahogy a mosogatógépet pakolta tele fél kézzel – a másik kezét ő is a pulton nyugtatta.

 

– Mi tetszik? – kérdezte.

 

– Kérem – ismételte a lány. – Követ engem egy ember, és azt hiszem, bántani akar, már vagy egy órája jár a nyomomban.

 

– Na és én mit csináljak? – kérdezett újból a csapos. Türelmes ember volt. Becsapta a mosogatógép ajtaját, lenyomta a gombot és felegyenesedett, másfél fejjel volt így magasabb a lánynál.

 

– Hívja a rendőrséget, lemerült a telefonom – suttogta a lány, és görcsösen markolta a pultot –, ne engedje be ide, csináljon, amit akar, csak ne hagyja, hogy bántson.

 

– Ha telefonálni akar, oda tessen menni – mondta a csapos, és mutatta, hogy hová, a lány pedig lefejtette az ujjait a pultról és odament a régimódi, kártyás telefonhoz a sarokban. Kutatni kezdett a táskájában, közben fél szemmel az ivót figyelte, a légypiszkos üvegű bejárati ajtót, a gyenge villanykörtéket, a sarokban bóbiskoló öreg alkoholistákat.

 

Amit a lány nem tudott, az volt, hogy volt az ivónak egy másik bejárata a hátsó utca felől; a férfi onnan érkezett, a túlsó teremből, ahol a játékgépek voltak. Középmagas volt, keménykalapos, barátságosan kerek arcú, ártalmatlan külsejű. A lány háttal állt neki, nem vette észre, ahogy a férfi odalép a pult sarkához, rákönyököl és odainti magához a csapost.

 

– Csakhogy megérkeztem – súgta neki bocsánatkérő mosollyal –, siettem, ahogy tudtam –, a csapos erre nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét.

 

– Az a lány a sarokban az unokahúgom – folytatta a férfi, nyugodt hangon, mintha az időjárásról beszélne –, paranoid skizofrén, folyton azt hiszi, hogy bántani akarom. Biztos most is azt mondta magának, hogy követem, pedig csak haza szeretném vinni, elszökött otthonról. Nem jó neki, hogy egyedül az utcákat járja.

 

A csapos vállat vont.

 

– Csak tessék.

 

A férfi bólintott, és lassan, ragadozószerű puhasággal közelítette meg a lányt. A lány épp tárcsázni készült, amikor a férfi rávetette magát, átkarolta a derekát és fél kézzel befogta a száját.

 

– Gyere szépen – nyögte erőlködve –, menjünk haza…

 

A lány hörgött, nyüszített, rúgkapált, karmolta a férfit, de hiába, az kitartott, és komor tekintettel vonszolni kezdte a bejárati ajtó felé. Egy pár törzsvendég felnézett a poharából, de senki nem avatkozott közbe, a csapos is csak nézett, és egy poharat kezdett törölgetni, amit elfelejtett berakni a mosogatógépbe.

 

Egyszer csak a lány olyan erővel vágta a férfi bordái közé a könyökét, hogy az elengedte és halk, fájdalmas sóhajtással összegörnyedt, fél kézzel a lány után kapott ugyan, de az elsiklott a keze elől.

 

– Maguk állatok! – visította a lány a kocsma közepén állva, és erre mindenki felkapta a fejét, még a túlsó teremből is odanéztek páran. – Rohadékok!

 

Belerúgott a kalapos férfi lábába, aki ettől féltérdre zuhant és a kalapja is leesett a fejéről, reszkető kézzel feltépte az ajtót és kirohant az utcára. A férfi vörös arccal kelt fel a földről és fél kézzel visszanyomta a fejébe a kalapját, aztán a csaposhoz fordult, aki némán figyelte az egész jelenetet.

 

– Kicsit nehéz vele az élet – mondta ugyanazzal a bocsánatkérő mosollyal, ami furcsán hatott a kipirult, izzadt arcon, aztán mormolt valami köszönésfélét, és a lány nyomába eredt, ki az utcára. Még az ajtót sem csukta be maga után; a csapos kilépett a pult mögül, hogy bezárja.

 

– Micsoda emberek vannak – mondta neki Pista, a legrégebbi törzsvendég, ahogy elhaladt mellette, és a csapos nem szólt semmit, de magában egyetértett vele.

 

 

Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsében és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE bölcsészkarának hallgatója.