Dénes Iván egy napja




Gheorghe Codrea: Összeesküvés. Díszletterv L. Glodeanu Zamolxe című darabjához, 1973

 
 

München elővárosának óriásmoteljében török, albán, makedón, lengyel, román vendégmunkások laktak. Csak férfiak, mert a vágóhíd nem alkalmazott nőket. Hajnali ötkor érkeztek az autóbuszok a motel elé, csoportokban, katonás rendben vonultak le mind a négy emeletről, beszálltak, és elindultak a nagy vágóhíd felé. Rendszerint, ha nem volt dugó, másfél órát tartott az út.

 

Dénes Iván csendes ember volt. Világoskék szem, félrefésült, szőke haj, és az ajkak szögletében repeselő mindenkori mosoly jelezte a jóságot és a víg kedélyt. Már megjelentek a halántékán az első szürke szálak, amiről azt tartja a szóbeszéd, bolondulnak attól az asszonyok: a negyvenes éveinek második felét taposta, de még mindig úgynevezett sármos férfi volt, arcának kisugárzó ereje azonnal feltűnt, ha valahová belépett, munkatársai szerint nyugodtan elmehetne filmszínésznek, nem értik, mit keres ő ilyen külsővel egy büdös vágóhídon.

 

Mielőtt megkezdték volna a munkát, tanfolyamon vettek részt. Filmet, ábrákat vetítettek nekik, a brosúrákat lefordították minden kelet-európai és balkáni nyelvre, s ha már eleget tudtak a szarvasmarha belső részeiről, bedobták őket a termelésbe.

 

A vágóhíd csak szarvasmarhára szakosodott, a fejlövéstől, a vér kicsorgatásától a legkisebb részek trancsírozásáig mindent elvégeztek. Az üzemegységeket elválasztották egymástól, futószalagon kapta mindenki az anyagot, s egy munkásnak nem sok köze volt azokhoz, akik más csarnokokban dolgoztak.

 

Hatalmas gyakorlata lehetett a német személyzeti osztálynak abban, hogy kit hova osztanak be. Orvosi vizsgálaton estek át a vendégmunkások, le kellett vetkőzni meztelenre, mint sorozáskor a regrutáknak, megmérték a mellbőséget, a magasságot, főleg a karizmokról készítettek feljegyzést. Kikérdezték őket tolmács segítségével a családfa betegségeiről, az allergiaérzékenységről, a vérzékenységről, megmérték a vérnyomást, szívritmus vizsgálaton is átestek.

 

A balkezesség kizáró ok volt, emiatt küldtek már haza embereket.

 

Dénes Iván a bendőbontó részlegre került. Óriáshólyagokat hozott valahonnan a futószalag, s hosszú, éles késsel kellett felbontani azokat. Iván a tanfolyamról már tudta a gyomor részeit: bendő, recésgyomor, százrétű, oltógyomor, de nem állhatott csak úgy neki a hólyagoknak, az első három napon német technikus irányította, szavak nélkül folyt a bemutató előadás, nyelvre nem volt szükség, először ő végzett el minden munkafolyamatot, kétszer-háromszor megismételte azt, s amikor átadta a kést, és Iván dolgozni kezdett, néha még a csuklóját is megfogta, nehogy rossz helyen vágjon, legyen szakszerű a felbontás. Gézálarcot viselt az oktató, neki is ajánlotta, de őt annyira akadályozta a légzésben, hogy félredobta.

 

Munkájának lényegét a pacal határozta meg. A tanfolyamon volt szó arról, hogy a tülköket, sőt a farok hosszú szőrszálait is, ugyanúgy hasznosítja a cég, akárcsak a lágy húst, a szegyet, a vért, a bőrt, a lábszárak csontvelejét. Akkor hogyne vigyázna gonddal a világmárkát jelentő pacalra? Semmi nem veszhet kárba, csak így gazdaságos a termelés.

 

Két-három hét kellett ahhoz, hogy mindenki az adottságainak megfelelő helyre kerüljön. Iván csodálkozva észlelte, úgy építették fel a láncot, mint a vasutasok egy vonatszerelvényt, az állatok lelövéséhez, a vér kicsorgatásához, a nyúzáshoz kerültek a sötét bőrű, izmos, szúrós tekintetű törökök és a balkániak, a szerbek, a bunyevácok, az albánok, a puha részek feldolgozásához a lengyelek. Neki, több társával együtt, a bendő jutott, bizonyára figyelembe vették a káderezők a szakmát is. Jöttek ide falusi böllérek, városi mészárosok, azoknak volt legnagyobb az ázsiójuk, de ő a fizika-kémia szakos diplomájával nem számított favorit személynek, pedig bizonygatta, vágott ő disznót a nagyapjával a falujában eleget, emiatt merészelt belevágni ebbe a vállalkozásba.

 

Akkordbért alkalmazott az óriásfirma. Táblázatok mutatták a darabszámot, az egy darabnak vagy munkafázisnak megfelelő időt, s az összeget is, amennyi jár azért. Ivánnal szemben elektromos tábla állt, az jelezte, hány bendőt bontott föl, hány bendőnek a pacalját pucolta, mosta le, szeletelte föl vékony szalagokra, s küldte tovább – fogalma sem volt, hová – egy másik futószalagon. El-elakadó lélegzettel nézte az összeget, de az euró jele, a két vízszintes vonallal áthúzott félhold zavarta. Olyan, gondolta, mint egy svábbogár, elpusztíthatatlan rovar, nem tudni, melyik az eleje, melyik a hátulja. Nincsenek jó emlékeink a félholdról – gondolta.

 

Nem kényszerítették rájuk a teljesítményt. A személyzet, amelyik velük foglalkozott, udvarias volt, halk és finom, de akik hajtottak, azok jól jártak. Huszonöt százalékot adtak rá a túlórára, ötvenet, ha valaki szombaton dolgozott, és százszázalékos volt a béremelés vasárnap, ünnepnap. A szállón beszélgettek veteránokkal, akik már két-három évet lehúztak a vágóhídon, azok mondták, karácsony első napján és szilveszter éjszakáján meg lehet fogni a háromszoros fizetést.

 

Úgy meredt szembe Ivánnal a teljesítményt mutató elektromos tábla, mint a kígyó szeme. Ennyi bendő, ennyi euró. Erre a két fogalomra szűkült le az agya, a képzelete, minden vágya. Ezért jött ide. Kertes házat vásároltak a kisváros peremén, gyönyörű kilátással a Háromszéki-havasokra, nagy adósságot vettek föl, s azt törleszteni kell. Otthagyta a feleségét, Ilkát, a három gyermeket, Bendegúzt, Katit és Csabát, s jött, hogy megkeresse a tanári fizetésének ötszörösét, ha túlórázik, ha vasárnap, ünnepnap is bejön, talán tízszeresét.

 

És ez nagyon nagy dolog. Ez szinte hihetetlen! Annyira szokatlan, hogy rossz lelkiismerettel gondolt az első fizetésére. Nem fog belebukni ez a vállalat, ha nekik, egyszerű melósoknak ilyen nagy összeget nyom a markukba? Hárman voltak a motelszobában, ő és két román, együtt szervezte be őket a Radován Nonprofit Kft., ők is azt mondták, csak akkor hiszik el a fizetést, ha már megkapták. Még közmondást is idézgettek: Ce în mână, nu-i minciună – Mi a kézben, nem hazugság.

 

A románok valamivel jobb részlegre kerültek, mint Iván, legalábbis ami a szagokat illeti, az egyiknek a tehenek tőgyét kellett szakszerűen felbontani, darabolni, s továbbküldeni, másiknak a tüdőt. El nem tudták képzelni, hol és miképpen hasznosítják a németek, főleg a tőgyet, mert az nem hús, hanem mirigy.

 

Szívós volt Iván és izmos. Csupa erő. Gyermekkorában már mindent megtapasztalt, felnőtt fejjel a harmadik életét élte. Az anyja tizenkilenc éves volt, amikor megerőszakolta egy szovjet katona, ebből keletkezett ő, emiatt nem ismerte az apai gyámolítást, nem ismerte a család védőburkát.

 

Az anyjába, Dénes Etusba akkora iszony szorult, hogy soha nem ment férjhez, pedig elvették volna a kis ruszki bitanggal együtt. Szépasszony volt, délceg, magas, karcsú, dolgos, de ő visszautasított minden kérőt, élete egyetlen értelme, fájdalma, szerelme, kínja, szégyene a fia, Iván lett.

 

És gyámolítója, erős támasza az apja, Dénes Lajos. Őt az iskolapadból sorozták be tizenhétben, igaz, önkéntesnek jelentkezett, kiképzés közben töltötte be a tizennyolcat, megjárta Doberdót, Isonzót, Piavénál sebesült meg, elől ment be a golyó a mellkasába, érintette a bal tüdőt, s hátul jött ki, az orvosok mondták, csoda, hogy életben maradt, de ennek mégiscsak volt annyi haszna, hogy lányának szégyenét a háború velejárójának tartotta, belemaródott a természetébe, hogy az emberrel minden megtörténhet, ők az elesett bajtársak testére ülve uzsonnáztak, s ahogy az unokája, Iván akkorára nőtt, hogy felért az ő hónaljáig, beleállította a törökbúza sorba, kapát nyomott a kezébe, hátba veregette, s ezzel megtörtént a nagykorúsítás, végül is, mondta, mindegy, hogy egy legényecske Szibériában, Ukrajnában, vagy a Krím-félszigeten egyezi a cukorrépát, vág répalapit a récéknek vagy kaszál lucernát a malacoknak.

 

Ilyen gyakorlatias ember volt Iván nagyapja, Dénes Lajos, ezért tudott ő úgy felnőni a székely faluban, hogy mindenki elfogadta a ruszki bitangot, s az anyja sem húzta fel magát a pajta mögötti szilvafára. Az egész vidék tudta, hogy a csűr földjén erőszakolta meg az orosz, oda hurcolta le a pajtahíjáról, ahová a szénában elbújt, gyújtót vett elő a ruszki, felpattintotta az égőjét, s mutatta, felgyújtja a száraz kóstot, ha nem engedelmeskedik, ott fog megsülni, mint perzseléskor a disznó. Miután továbbvonultak a vörösök, és Etus terhessége kiderült, az anyja károgni kezdett, mint egy vén varjú:

 

– Jaj, Szűzanyám, hogy fogjuk ezt a nagy szégyent kibírni? – óbégatta halottas nótával.

 

Lajos, a férje, életében először, akkora pofont adott neki, hogy estében mindent lesodort a kredencről, úgy zuhant be a sarokba.

 

– Te csak hallgass, Máriskó! – kiáltotta. Temetni akarsz, vagy keresztelni?

 

Aztán kirángatta az istrángot a lánya kezéből, és ráripakodott:

 

– Etus! Tovább kell vinni az életet, még akkor is, ha nem lehet, ezt tanultam én Doberdónál.

 

Iván sokat foglalkozott ezzel a születése előtti történettel. Több változatban mesélték el neki a felnőttek azt a korszakát, amikor ő még nem létezett, a végén már nem tudta, azonos-e önmagával, vagy pedig valaki másról beszélnek. A két világháború is valahogy összemosódott, a nagyapja hőstettei a digók ellen, a németek tündöklése és bukása, az oroszok masírozása Berlinig egyetlen egy nagy áramlássá folyt össze.

 

Ebbe a nagy zavaros görgetegbe kellet elhelyezni, beilleszteni saját sorsát, egyéni történelmét, származását.

 

A Dénes família múltját ismerte, a felmenők neveit is tudta legalább három-négy nemzedékre visszamenően. Székely határőrök voltak, századokon át védték az országot gyülevész hadak, martalócok, rablók ellen, s amikor nem kellett forgatni a kardot, szántottak, vetettek, fúrtak, faragtak, építkeztek, sürögtek, mint a hangyák.

 

De mi van a másik ággal? Az apaival? Ha erre gondolt, féllábúnak érezte magát, az amputált katona kínja gyötörte, aki – időváltozáskor – fájlalja rég levágott végtagját.

 

Ki lehetett anyja meggyalázója? Szibériából indulhatott a véres, hadi útra? Vagy még távolabbról? A Kamcsatka-félszigetről? Az Urál-hegység valamelyik fennsíkjáról, katlanából? Az Ob, a Jenyiszej vagy éppenséggel az Amur folyók völgyéből? A délen élő népeket, a türkméneket, a tádzsikokat, az üzbégeket, a csapott szemű mongolos népeket kizárta, mert neki hófehér a bőre, világoskék a szeme és szőke a haja; északon keresgélt tétován, tele bizonytalansággal és meghasonlott lélekkel. Otthon, az egyetem könyvtárában gyakran nyitotta ki a világatlaszt, s ujjbegyeit végighúzta a két kontinensen végignyúló világbirodalom térképén.

 

Irdatlan terek, végtelen síkságok, egymásra halmozódó hegységek rémlettek föl benne, megpróbálta elképzelni azt a földet, ahol az apja megszületett, ahol felnőtt. Ő is volt gyerek. Neki is lehettek álmai. Vajon ismerte a szerelmet? Vagy csak az állati hágást, amit gyakorolt társaival a Keleti-Kárpátoktól az Alpokig? Vajon életben maradt, vagy elesett Budapest, Berlin ostrománál? Úgy hullottak, mint a legyek a győzhetetlennek kikiáltott Vörös Hadsereg katonái.

 

Itt, a vágóhídon, a futószalag mellett volt ideje Ivánnak elmélkedni. Eszerint neki eddig három élete volt.

 

Az első életének színtere a pajtahíja, a hosszú létra, a csűr földje, ahol ő megfogant, és dicstelen hőse az orosz, az ő vér szerinti apja, Kalasnyikovval a vállán, szivargyújtóval a kezében, s alatta a legyűrt, meggyalázott szűz.

 

A második élete a kemény munkában eltelt gyermekkor, az iskolák, az egyetem. Felnőtt férfikora úgy burkolódzott, gubózott bele a két szótagú szóba, mint saját ragyogásába a felkelő nap: Ilka. Szerelme, társa, gyermekei anyja, a sugárzó szépségű Dénes Ilka. Az imádott feleség.

 

Mind a három élete súlyossá formálódott az évek során, egyiket sem helyezte a másik fölé, igaz, találkozását Ilkával csak a magfúzióhoz tudta hasonlítani. Meg is mosolyogta maga magát, lám, ilyen talajszintű a repülése egy fizikus fantáziájának. Magfúzió.

 

Az első héten még csak hányinger kínozta a vágóhídon, a nyelőcsőig gyúródott fel a gyomra, olyan erős szaga volt a bendőknek. Zúgott a ventilátor, működtek a szagelvonók, de úgy látszik, érzékenyebb volt a szervezete az átlagosnál, rettenetes kínokat élt át. S félelmet, hogy nem tudja megszokni, kirúgják, még annyi pénze sincs, amivel hazamehetne. Ekkora vereséggel, szégyennel nem állhat a családja elé. Az egész vágóhidat átjárta a vér édes szaga, az vegyült össze minden más bűzzel, a kimosott trágya és a belső részek ontották magukból az elhasznált, romlott levegőt, fulladás környékezte, a tüdejében nyilallást érzett.

 

A második héten kisebzett a szája. Először a felső ajka, utána az alsó. A csömör úgy robbantott, mint egy kézigránát. Megiszonyodott önmagától, amikor tükörbe nézett a motel fürdőszobájában. Sebes kráter éktelenkedett az orra alatt. A sebesedés lehatolt a nyelőcsőig.

 

Belátta, hogy gézálarc nélkül nem tud dolgozni, még ha nehéz is abban a légzés. A gézt valamilyen illatosító anyaggal itatták át, okosak ezek a németek, de az még fontosabb volt, hogy ne ijedjenek meg tőle a munkaadói és munkatársai. Kezét a száján tartotta, amíg eljutott a futószalagig, ott felkötötte a száj- és orrvédőt, s belevetette magát a munkába.

 

Mint a villám, úgy járt a kezében az éles kés, inkább szablya, mint kés, s közben meditált, felidézte mindazt, amit az egyetemen a szerves anyagok erjedéséről tanultak: a mikrobás fermentációt, a rövid szénláncú zsírsavat és a pH-t, a pondus hidrogenii-t. Úgy mondta, mormolta az egykori tananyagot, mint egy szorgalmas nebuló a leckét: „… a fehérje és a nitrogén hatására ammónia keletkezik …, fermentálódik a cukor, a keményítő, …, igen, igen, a tudományra kell figyelni, ebbe az irányba kell terelni a gondolatokat, hátha lecsillapodik a gyomra: „… a mikrobás fermentáció hatására gáz halmazállapotú végtermék, H2 és CH4 keletkezik…”

 

Hányszor érezték a laboratóriumban is a kén, az ammónia, a glicerin, a zsírsavak szagát, bűzét, de nem ilyen mennyiségben és nem óriásbendők bontása közben. A látvány, a szokatlan látvány legalább annyira sokkolta, mint a szagfelhő.

 

Csodálatos tehenei voltak otthon a nagyapjának, fehér homlokú szimentáli tarka, magyartarka, hányszor őrizte azokat a legelőn, vagy aratás után a tarlón, szelíd, áldott állatok, még melegítették is hatalmas testükkel, ha ősszel zordra fordult az időjárás, s most így kellett találkoznia velük, úsznak a négyrészes bendők, jönnek szembe vele a futószalagon, s neki le kell győzni ezeket a tornyosuló halmokat, hegyeket, minden, ami szép, minden, ami egész, minden, ami csodálatos a négylábú kérődzőben, lemaradt, hiányzik.

 

Az óriásüzem vezetősége nem volt ilyen romantikus. Precíz, pontos nép a német, a tudományt mindenek fölé helyezi. A csarnokok előterében magas üvegkalitkák álltak, ahová csigalépcsőn lehetett felmenni. Ezekből az üvegkalitkákból át tudták tekinteni a technikusok, a mérnökök a teljes vágóhidat, onnan irányították a termelést, az ablakok tökéletesen zártak, s számukra friss, tiszta levegőt pumpált be egy ventilátor. De nem volt ez gőgös elzárkózás, bármikor, ha valamilyen elakadás, zavar keletkezett, a helyszínre siettek, s önmagukat nem kímélve hárították el a műszaki rövidzárlatot.

 

Iván tudta, hogy csak az öröm, a boldogságérzet segíthet rajta, az termeli a dopamint, a szerotonint, az endorfint, még a kémiai képletét is tudta mindeniknek, imádta a szerves vegytant. Ilka kellene neki és Bendegúz, és Kati, és Csaba – ő, a legkisebb gyerek örökölte meg a kék szemet, a szőke hajat és a szlávos mosolyt –, de messze vannak, elérhetetlen messzeségben, nem rohanhat hozzájuk, itt tartja a futószalag, a kijelző tábla, omolnak szembe vele a marhabendők, és vakítja a svábbogár alakú eurójel, a két vízszintes vonallal áthúzott félhold.

 

Nem kapaszkodott csak a tudományba. A nagyapja, Dénes Lajos puritán szellemét támasztotta föl. Megvonta magától a megszokott ételeket, húst nem vett volna a szájába semmi pénzért, a szendvicsekből, amelyekkel bőven ellátták őket, kiszedte, s eldobta a sonkaszeleteket, a vajat lekaparta, s csak savanyú uborkát evett zsemlével. Citromot vásárolt a büfében, azzal savanyította a vizet, amiből irdatlan mennyiséget megivott. Kimosta magából az undort.

 

A harmadik hét végén pattogtak le a megszáradt sebek az ajkáról, s a lélek ereje is kezdett fölágaskodni benne. Mit mondogatott olyan gyakran a nagyapja? Az emberrel minden megtörténhet. Minden. Nincs olyan borzalom, ami ne történt volna meg az emberrel. Akkor ő miért legyen kivétel?

 

Tudta, áltatás ez, önáltatás, de ha gyógyszer, akkor le kell nyelni, mint a hamisított cukorral édesített, keserű pirulát.

 

A negyedik hét kellemes izgalomban telt el. Közeledtek az első hónap végéhez, amikor esedékes lett a fizetés.

 

Persze, nem a markukba nyomták az eurót, bankszámlát kellett nyitnia mindenkinek, arra utalták át az összeget, ez kicsit furcsa és szokatlan volt, lehangolta őket, szerették volna ujjbeggyel érinteni a ropogós bankjegyeket, de ettől a kellemes bizsergéstől megfosztotta őket a nyugati firma.

 

Dénes Iván szép napja nem is reggel kezdődött, mint ahogy egy napnak kezdődnie kell, hanem éjszaka, pontosabban éjfél után, amikor végre gyógyító álmot látott.

 

A tér homályos volt, felhő ereszkedett alá az erdőrengetegre, lenn vastag avar, abban gázolt térdig, magas meredekre kapaszkodott fel, előtte Ilka haladt, de ő nem az avaron, hanem a ködfelhőn lépkedett, mint a tündérek, karcsú alakja súlytalanul lebegett, hajladozott, meg-megfordult, intett, hogy Iván kövesse, kecses volt a kézmozdulata, szál fehérliliom a karja, kedves mosolya villant, mint a lombok között betörő napfény.

 

Ennyi volt az álom, itt megszakadt, mert Iván felébredt, s nem is aludt vissza reggelig. Úgy melengette lelkében a káprázatot, mint érett kalász a magot, megfürdött benne, mint jégmadár a kristálytiszta hegyi patakban, ezzel az emelkedett hangulattal indult munkába, s kezdte meg a vágóhíd futószalagja mellett a napot, élete igen-igen szép napját.

 

Mély emlékréteg tört felszínre az álomban.

 

Ilkát az egyetemen ismerte meg, s amikor a szerelem virágzott a fejük felett, eljegyezték egymást. Ennek az eseménysora hasonlított leginkább az álomra, illetve az álom gyökerezett abban.

 

Amikor a jegygyűrűk elkészültek, hazautaztak Iván szülőföldjére, életük utolsó nyári vakációjának gondtalan napjait élték, Iván óriás hátizsákját megrakták jól, egy könnyű sátrat és két puha takarót is belegyömöszöltek, több órát vándoroltak hegyre föl a havasba, úti céljuk a vidék legnagyobb, természeti műemléknek nyilvánított fenyőfája volt egy hatalmas tisztás közepén. Akkor is hallatszott az óriáskorona zúgása, ha nem fújt a Nemere. A fa kérgét és a két-három méteres oldalágait ezüstmoha takarta, hegye az égbe fúródott, s aki beköltözött a lombsátora alá, a természet templomában érezte magát.

 

A lankásabb útszakaszokon még kergetőztek is, érj utol, kiáltotta Ilka, ő loholt a nagy hátizsákkal a lány után, s amikor megérkeztek, ott, a fa alatt, a tűlevelű avaron állva, húzták egymás ujjára a jegygyűrűket. Némán, szó nélkül, fogadalom nélkül. Tudták, olyan ritka találkozás az övéké, hogy halálukig fog tartani a kötés. Akárcsak ennek az óriásfának a szövetsége az anyafölddel.

 

Fölverték a sátrat, úgy rendezkedtek be, mintha ott szerették volna leélni az életüket. Este a hold fehér fénye omlott rájuk a magasból, madarak búcsúztak a naptól, csiviteltek, hangicsáltak, őz horkantott a völgy mélyén, jelen volt a nászéjszakájukon a romantika minden kelléke, amit ők nem szégyelltek, nem tartottak elavultnak, ósdinak, mondták, most virágzott ki számukra igazán a szerelem csóvafája.

 

Már évekkel ezelőtt megtervezték ezt a pogány szertartást, fantáziájuk görög tájakra kalandozott, források szélén üldögélő nimfákat, fa mögé megbújt, hegyes fülű, kecskelábú szatírokat véltek és akartak látni: játék volt ez, az agy, a szív, a test játéka, az ifjúság lángsugara lobogott bennük, s a hely, az óriásfenyő, a havasi kaszáló éppen megfelelő színtér volt ehhez a lobogáshoz.

 

Egy éjszakára lemondtak a hangos beszédről, a suttogva kiejtett szavak nem repültek, nem szálltak, hanem összeforrtak, egybeolvadtak, akárcsak a testük.

 

Ilka gyógyszerésznek készült, rokonszakmájuk volt, ami szerelmes beszédükbe is beszivárgott. Már az egyetemen beszéltek a feromonról, arról a különleges kémiai anyagról, ami természetben magához csalogatja a partnert – a méhkirálynő ebben Krőzus –, ők is imádták egymás illatát, beszívták a fiatal test izgató szagát, ez volt egybeolvadásuk szép ráadása.

 

Valószínű, a hegyi vándorlás és sátorozás ismétlődött meg álmában, ez változtatta tündérré Ilkát, ez takarta el egy napra a vágóhíd kopár sivárságát, szüntette meg az öklendezés kényszerét, az undort.

 

Nem érzett fáradságot. A gézálarcot letette, mert már gyógyultak annyira az ajkán a sebek, hogy nem kelthetett riadalmat, s mintha a bendők bűze sem lett volna olyan rettenetes, teleszívta a tüdejét levegővel, s dolgozott, mint egy gép.

 

Hasított, vágott, szeletelt, sebesen kapott a fecskendő után, a vízsugárral tisztára mosta a pacalt és minden más mellékterméket, szép alakzatba rakta össze a szeleteket, szélnél sebesebben nyomkodta hol a bendőket hozó, hol a pacalhegyeket továbbszállító futószalag gombjait, súrolt, törült az óriásszivaccsal, ragyogott minden a tisztaságtól, s mintha a szag is enyhült volna. Vagy csak megszokta? Mint imamalom, ismételte: az emberrel minden megtörténhet. Az ember mindent meg tud szokni. Az ember mindent kibír, még a lehetetlent is. Anyja sorsa és nagyapja példája meredt szembe vele.

 

A kijelző tábla már délben mutatta, csúcsnapja lesz, megdönti az eddig legnagyobb rekordot a darabszámmal. Milyen boldogan fogja elmondani a munkatársainak! Ilkát is felhívja telefonon. S mintha a svábbogár, az eurójel sem lenne éppen olyan rettenetes a kijelző táblán! Ha így halad, másfél-két év alatt kikeresi a kertes ház árát.

 

Boldog volt. Nagyon boldog. Ezt a boldogságot nem ismerte mostanig. Ez az ő napja. Dénes Iván fényes napja. A túlélés biztos napja.

 

Átalakult. Megváltozott. A karmozdulatok mozgása, a derék hajladozása, a teljesítmény hajszolása elégtételt jelentett, és többre nem vágyott. Az a tudat, hogy jól megfizetik, hogy megbecsülik, úgy vette körbe, mint atommag az apró részecskéket, a szerkezet összeállt, egyébre nem kell, egyébre nem szabad gondolni.

 

A strucc feje mélyre süllyedt a homokban. Ez garantálta Dénes Iván boldogságát. Az a néhány maroknyi homok.

 

Elindult lefelé egy szűk zsilipen, abban siklott öntudatlanul a kellemes, kábító, öntudatlan mélységbe, oda, ahol az euró már nem elpusztíthatatlan rovar, már nem svábbogár, hanem aranyrög.