„Dervissé szíved tesz”




Hogy az emberek ma már csak úgy nem dudorásznak vagy fütyörésznek, elég közhelyes megállapítás azok szájából, akik a zenével, dallammal való szerves köznapi együttélés enyészte miatt bánkódnak. Hogy a „minden ok nélkül való” éneklés nálunk általában véve csakugyan odalett, tény. De nem mindenhol van így! Repülővel nincs egy óra sem: ha dél felé utazván Törökországban szétnézünk, kis szerencsével elcsípünk az utcai kávézó asztalánál egy-egy bácsit, aki sok-sok bácsi koszorújában ülve, magát esetleg baglamával vagy sazzal kísérve lírai szövegeket énekel szerelemről, hazaszeretetről, honvágyról, útra kelésről vagy megérkezésről, előttük csinos kis üvegpohárban konyakszínű tea, kezükben tesbih, a muszlimok imafüzére. Igen, ma még vannak énekmondók, és vannak vadonatúj, néhány év alatt regionálisan vagy országosan szárnyra kapó új énekek, amolyan népi „slágerek”, amelyek pontosan úgy válnak azzá, ahogyan évszázadokkal korábban, vagyis producerek, stúdiók, marketingesek és léhűtők nélkül.

 

Ezeknek az ösztönös énekmondóknak van kifinomultabb, illetve doctus változata is. Sőt, van egy Erdélyben is ismert – minthogy itt többször járt – ilyen dalár, Erdal Şalikoğlu, az isztambuli orvos, aki a magyarok és törökök közt szövődött, igen leegyszerűsítve barátságnak mondott viszony egyik apostola, s aki, maga is remekül beszélvén magyarul, mintegy „szinkronizálni” képes a török lélek zenéjét… meg persze török módra tudja Balassi Bálint olyik versét is énekelni, függetlenül attól, hogy ezt magyarul vagy törökül cselekszi. Szóval kultúrnagykövet ő, aki a nemes emlékű Kobzos Kiss Tamástól vett át sokat a magyar zenei kultúrából, s aki Erdélyben – kivált a Csíkszeredai Régizene Fesztivál évi alkalmain – többször meg is mutatta, milyen rugalmasan, szépen hajlítható egymáshoz a késő középkori magyar énekmondás hagyománya és a máig töretlenül élő töröké.

 

Néhány héttel ezelőtt Şalikoğlu és a vele rendszeresen együttműködő Canlar együttes Kolozsváron is megfordult. A Héttorony Fesztivál szervezőinek meghívására érkeztek (a név persze nem az isztambuli Héttoronyra, a Yedikule Hisarra utal, hanem a Makovecz Imre által a Sevillai Expo környezetébe tervezett és felépített pavilonra!), haza is meg nem is, minthogy Erdély jól ismert tartomány nekik, Kolozsvár azonban kevésbé.

 

A jeles budapesti turkológus-oszmano­lógus Sudár Balázs által alapított Canlar – a szó elsődleges jelentésben lelkek, átvitt értelemben barátok, testvérek – betegségekkel dacolva vállalkozott a kolozsvári koncertre a törökvágási (!), ugyancsak Makovecz tervezte református templomban.

 

A 13. és a 20. század között született szövegek/dallamok sora került a novemberi menübe. A legrégibb forrás kétségkívül Yunus Emre, a szúfi miszticizmus antologikus értékű költője, aki igen nagy hatással volt a török irodalom egészére. Korának ama kevés verselője közé tartozott, akik nem az irodalmi nyelvben megszokott, perzsa és arab befolyás alatt álló oszmán-török nyelven írtak, hanem a beszélt nyelvhez sokkal közelebb álló szókincset használták. A kolozsvári koncerten elhangzott Emre-szövegeket Kobzos Kiss Tamás és Sudár Balázs magyarításában – meg persze török eredetiben is –hallhattuk. Az Emre-verseken kívül felhangzottak Neyzen Emin Dede, Pir Sultan Abdal, Aşık Veysel, Wathay Ferenc, Balassi Bálint és az 1932-ben született Abdurrahim Karakoç szövegei (utóbbi Musa Eroğlu zenéjével).

 

A strófikus szerkezetű énekek „mondása”, szakaszonként vagy más tagolásban egymástól való átvétele-visszaadása, a kíséretes éneklés vagy a közismertebb dallamok hangszerszólisztikus (makám) előadása, a közel-keleti zenét sajátossá tevő hangközök, az elégikusan beszélő nej (török hosszúfurulya; Jablonkay Judit játszott rajta), a pengetős hangszerek (laftán Sudár Balázs, baglamán Şalikoğlu zenélt) és a meghökkentően hangszíngazdag ütőhangszerek (Kasza Roland) valósággal magukhoz tapasztották a törökvágási templom közönségét.

 

A kolozsvári koncert különös pillanata volt, hogy – épp a modern Törökország megteremtőjének, Mustafa Kemal Atatürknek a napra pontosan 80. halál-évfordulója lévén – Erdal Şalikoğlu pár mondattal és csöndes fejhajtással hódolt az egykorvolt elnök emléke előtt. Gesztusa félreérthetetlen célzás volt a mai Törökország politikai viszonyaira, egyszersmind az elzárkózás és birodalmi autokratizmus elítélése is.