Diétás softboi a múlt századból




 

A színház populáris zsánerműfajait lehet elitistagyanús módon szidni, vagy csak elvetni mint esztétikai zsákutcát, de én nem tudom hibáztatni a kőszínházi intézményeket, mikor újra és újra visszanyúlnak ezekhez a működő formulákhoz, bizonyos jól bevált színpadi szövegekhez, főleg, mikor piaci alapon, a nézőszámmal zsonglőrködve kell összeállítani egy-egy műsortervet. A nagyváradi Szigligeti Színház pedig deklaráltan felvállalja, jól teszi, hogy folyamatosan foglalkozik a magyar színpadi irodalom népszerű, „népszínházi” hagyományával. A huszadik század eleji magyar színpadi irodalom pedig nagyon is jó alapanyag, Pest kávéházai és kaszinói, kabaréi és kis­színházai zseniálisan érzékeny és technikás szövegeknek voltak táptalajai, Molnár Ferenc vagy Rejtő géniuszán már sokat csodálkoztunk, de ugyanennek a közegnek jellegzetes szerzője Szép Ernő is, a Lila ákác pedig izgalmas, működő, jó szöveg.

 

Bár Szép Ernő szívesen és jól dolgozott színpadra (a „legkönnyebb” műfajokban is), a tipikus Pesten élő művészlelkű fiatalember és a táncoslány szerelmi történetét regényben írta meg 1919-ben, ez alapján később aztán két híres film is készült, és a magyar színházak is gyakran játsszák a színpadi változatot.

 

Csacsinszky Pali huszonéves, a bankban nem túl lelkesen és nem túl sok pénzért dolgozó fiatalember, aki valójában persze költő, trubadúr-szerelemmel szereti a korai kapuzárási pánikját és unalmát intenzív szociális élettel kompenzáló Bizonyosnét. Közben megismerkedik és felemás viszonyba keveredik Tóth Mancival, a varrónőből lett táncoslánnyal, akibe úgy lesz szerelmes, hogy észre sem veszi, mire észrevenné, addigra persze már késő lesz. Mindez a századelő pesti kaszinójának dekadens, hiperérzékeny, alulnézetből bemutatott világában és hangulatában.

 

A váradiak színpadi szövege nagyrészt meghagyja a száz évvel ezelőtti pesti polgári szleng ízét, de kellően közelít is napjainkhoz. Az előadás első negyedórájában még furán, számomra kissé irritálóan hatott ez a nyelv, ahogy a játék eltúlzottsága is, mintha a rendező nagyon egyértelművé akarta volna tenni jóelőre, hogy ez itt nem a valóság, szórakoztató színházban vagyunk, minden el lesz túlozva. Aztán a néző hamar megszokja ezt a regisztert és ezt a nyelvezetet, főként, hogy esztétikai tétje is van: behozza a századelő kabaréinak és filmjeinek intertextusát. Másrészt következetes marad a rendezés koncepciója: ez itt nem egy igaz történet, ez egy mese, ami az érzelmi mélyrétegeket akarja inkább megpiszkálni.

 

Zsáneralkotásoknál mindig tét a ­giccs kikerülése. Ezt a minimumot könnyen teljesítik a váradiak. Már az alapszöveg is túlmutat a szórakoztatáson, a folytonosan jelenlévő önirónia pedig sajátja Szép Ernőnek. Ezt az öniróniát megtartja, szem előtt tartja a rendezés és a színészek játéka is, és ez az önirónia védőháló is a giccsel és a közhellyel szemben. A játék egyértelműen kifelé, a közönség felé irányul, ez a dramaturgiai alaphelyzet is, de a használt jelek, a megkoreografált mozdulatok is ezt a közönséggel megtartott folyamatos kapcsolatot erősítik. Ez a kapcsolat pedig önmaga: színész és nézője közötti. Sebestyén Hunor Palija a naiv, a nagyváros által elidegenített, ideálokat kereső, kissé nevetséges figurája ugyanúgy rajzfilmszerűen nem-organikus (és véletlenül sem kortárs, pedig lehetne), mint Román Eszter kicsit sitcomos Tóth Mancija. Ez a fajta elrajzoltság jellemzően a mellékszerepekben, például a Kardos M. Róbert (Ange­lusz papa szerepében) arcára fagyott bárgyú mosoly esetében működik igazán jól, vagy Zsüzsünél, a transzvesztita (?) táncmesternél (ifj. Kovács Levente), ott tehát, ahol tényleg elég egy-két ecsetvonás.

 

Az a benyomásom, hogy Botos Bálint egy ízlésesen tálalt, a múlt század elejének dekadens pesti hangulatát felidéző, szórakoztató, de esztétikailag is izgalmas előadást akart rendezni, sikerült is. Szép Ernő szövege elég jó alapanyag ehhez, elég közel van ehhez a világhoz, hogy hihető nyersességgel és prüdéria nélkül mutassa meg a hangulatot. Az a regiszter, amibe ezzel a túlteatralizált játékkal helyezi az előadást, egy idő után elkezd működni, és kisebb-nagyobb intenzitással ki is tart. A történet tipikusságát már ezzel is elkezdi feloldani. Ehhez még hozzájön a fémkeretbe helyezett minimáldíszlet, szóval inkább az elidegenítéssel dolgozik, ami a tanmese irányába is eltolhatja a befogadást, ami már nem biztos, hogy egy szerelmi történetnél olyan jó.

 

Nekem mindezek ellenére hiányérzetem volt. És ez a hiányérzet abból a hasadásból fakadt, amit a szöveg által adott, és érzésem szerint kihasználatlanul maradt szituációk okoztak. A legjobb példa talán Pali és Manci megismerkedésének jelenete, ami mai szemmel nézve nagyon durva, abúzust súroló közeledés a férfi részéről, és ebbe az „udvarlásba” a társadalmi osztályok közötti különbségek és a nemi egyenlőtlenség is kódolva van. Az előadás ezzel nem tud mit kezdeni, mert talán túl jólnevelt akar maradni, nem tudom. Nekem hiányoztak ezek a plusz rétegek, amik kezdenek valamit ezekkel a szöveg által felvetett problémákkal. A koncepció megbontása nélkül is lehetett volna amit. Akár tényleg felvállalni, hogy itt társadalmi kérdésekről is szó van, és ezeket újabb rétegként beleépíteni az előadásba, akár egyértelműbben reflektálni a történelmi korszakra, amiben a szüzsé játszódik, de lecsapni valahogy ezeket a labdákat. (Ilyen amúgy a zsidóverő kaszinói figura is, vagy Zsüzsü alakja, ezeket lehetett volna bontogatni egy kicsit, adta volna magát.) De a női szerepek általában véve is izgalmasak ebben a szövegben, Bizonyosné promiszkuitása, amit társadalmi helyzete miatt és a férjével való atipikus (?) kapcsolata miatt engedhet meg magának, vagy Hédi öngyilkosság-függősége, mint a megoldási minták hiánya. Ezek mellett elmegy egy kicsit az előadás, szegényedik ezzel.

 

A nagyváradiak Lila ákáca minden kifogásom ellenére sem anakronisztikus, csak távolságtartó. Felfedezi, vagy engedi felfedezni Pali alakjában, a túlérzékeny századfordulós fiatal alakjában a mai softboi figuráját, de ennél nem megy tovább. Nem a máról akar mesélni, hanem elővesz egy régi történetet, ami tanulságos lehet a mai néző számára is. Nem szembesít, csak utal. Nincs ezzel semmi baj, mert működik, de szerintem egy kis fűszer, szembesítés izgalmasabbá tette volna.

 

 

Szigligeti Színház, Nagyvárad. Szép Ernő – Guelmino Sándor: Lila ákác. Rendező: Botos Bálint. Szereplők: Sebestyén Hunor, Román Eszter, Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, ifj. Kovács Levente, Gajai Ágnes, Hajdu Géza, Kiss Csaba, Balogh Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Kocsis Anna. Díszlet- és jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz. Koreográfus: Györfi Csaba.