(Dísz)doktor Schiff András




A nemzetközi zenei élet értékviszonyainak és értéksúlyozásának csakúgy, mint a bájos brit önünneplésnek tünetértékű eseménye, hogy Sir András Schiffet, a South Kensingtonban működő Royal College of Music egyik szorgalmasan visszajáró előadó mesterét március közepén abból az alkalomból avatták díszdoktorrá, hogy a trónörökös walesi herceg, azaz Charles Philip Arthur George épp negyed százada elnököli a mondott zenei főintézményt. A kitüntetés indoklása természetesen bőségesen kitér Schiff érdemeire, amelyek azért leginkább – hm! – a „munkásságával gyarapította a brit kultúrát” retorikai fordulatban összegezhetők.

 

Csakugyan nagy nevek sorába került a Schiff Andrásé az RCM-díjazottak között: Nicholas MacCarthy, Vlagyimir Ashkenazy, Kiri Te Kanawa vagy Lang Lang. És persze itt korántsem a névparádé a fontos, hanem a mondott „nevek” által szavatolt érték és művészi tőke. Schiff sajátos tőkéje egy olyan projektszerű zeneközelítés, amely sokkal nagyobb, szélesebb távlatokban bontakozik ki, mint egy-egy hangverseny, koncertturné vagy egy sebtében megtanult/begyakorolt standard-mű beépítése a repertoárba. Ő tudniillik a szerzői életművekben való elmélyülésnek egy kontextuálisan igényes, vagyis zenetörténeti, biográfiai, érzelmi beágyazottságban értelmező útját választja, elsősorban a preklasszikus-klasszikus-romantikus zeneirodalmi anyagokon. Ennek végső soron talán nincs is más motivációs háttere, mint annak a pontos felismerése, mikor ér – avagy érik – pályáján Schiff bizonyos zenei életművek, sorozatok, vonulatok együttrezgési állapotába. A legmélyebb személyes érintettséget türelmesen megváró, hallgató, majd újra- és újrahallgató úton érdemelte ki Schiff a Wohltemperiertes Klavierral, a Goldberg-variációkkal, az ugyancsak bachi angolszvitekkel, a Beethoven-, Schubert-, Chopin- és Schumann-világokkal való bensőséges együttélés kegyelmét. Ugyanakkor tudja, meddig érdemes elmennie, határokat szabott magának, nem vállalja a mindenevő muzsikus csábító státusát. „Úgy látom, én a kortárs zenére nem vagyok alkalmas – mondta egy interjúban. – Ha elkezdenék sok Stockhausent és Beriót és Kagelt játszani, sőt akár olyat is, amit nagyon szeretek, például Ligetit, vajon tudnék-e utána Mozartot zongorázni? Félek, hogy tönkremenne a hangzás. Úgyhogy azt hiszem, ebben a kérdésben mindenkinek magának kell döntenie – ugyanakkor mindig nyitottnak kell maradnia.”

 

A Kossuth-, Liszt- és Grammy-díjas (1990) Schiff András – kivált 1979, vagyis külföldre költözése után – egymás után aratott hangos sikereket bizonyos zenetörténeti csúcsokként értékelhető életmű-részekkel (például a már említett Wohltemperiertes Klavierral, a teljes Mozart-, vagy Schubert szonáta-ciklussal). Mégis vélhetőleg a Bach-interpretáció révén magasodik ki igazán pályatársai közül. Elmélyültsége, perfekcionizmusa, koncentráltsága miatt publicista-kritikusai olykor Glenn Gould utódjaként emlegették. De Bach, Mozart, Beethoven, Schumann, Schubert vagy Chopin mellett természetesen Haydn tekintélyes oeuvre-re csakúgy megérintette Schiffet, mint ahogy a Bartóké.

 

Igazán eseményszámba az utóbbi években leginkább azok a szólókoncertjei mentek, amelyeken „egy szál zongorával” több ezres befogadókapacitású koncerttermekben – például a londoni Royal Albert Hallban – vállalt hosszú előadásokat is, elsősorban Bachot játszva. 2015-ben a Goldberg-variációkat adta elő, 2017 szeptemberében a Wohltemperiertes első kötetének darabjait. Valóban beszédes, sőt alkalmasint felejthetetlen, ahogyan a hatalmas csarnok szinte lélegzetvisszafojtva hallgatja majd’ két órán át a csupán két kéznyi, ugyanakkor a világmindenség matematikai gyönyöreit megérzékítő Bach-munkákat. Elegáns és emelkedett előadásmódját szinte minden méltatója szóvá tette, megjegyezve azt is, hogy „a közönségen múlott, hagyja-e magát elragadtatni… és készségesen hagyta” – írta 2015-ben a The Daily Telegraph kritikusa.

 

Világpolgár zenész. Londonban, az Egyesült Államokban, Salzburgban, majd Firenzében telepedett le, már ha a turnékban és nemzetközi zenésztársadalmi életben elmerülő Schiffnél számít valamit a lakhely. Világpolgár, mondtuk, de valójában egy olyan világ polgára, amelynek határait a művészi (alkotói és előadói) kifejezés lehetőségeiben, a szellemi tágasság és mélység dimenzióiban kell keresnünk.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter