Domb




Mit látsz? A fiú a kisszékre mászott, hogy kilásson a konyhaablakon. Biztosan áll, nem kapaszkodik, ura magának, úgy néz kifelé a messzeségbe. Lement már a nap, de a dombtetőn még mintha sárgállana egy-egy a szikla. Milyen öreg a Domb, kérdezi, és ott tartja a szemét. Nagyon öreg. Öregebb nálam? Igen. Nálad is öregebb a Domb? Nálam is. Akkor ugye ott van a világ vége, a Domb a határ, kérdezi és apjára néz nagy szemekkel, aki maga hol a dombon, hol a fián pihenteti a tekintetét. Ugye annak a Dombnak nincs másik oldala? Hatalmas kezével megsimogatja a buksit: megnézzük. A bakancsod tiszta?  Bólogat. Jó. Húzd négyre az órát, mert messze van.
 
Takarékos az ország, nem égnek a lámpák, amikor kilépnek az utcára. Van a férfi hátán egy öreg hátizsák, az üvegben tea lötyög, mellette újságpapír zörög, benne egymásra fordított zsíroskenyerek indulnak a két felfedezővel a világ végére. Dereng még a Tejút és csillagfényt tükröznek a tegnapról maradt pocsolyák. A két pár bakancstól hullámzanak a tükrök.
 
Mikor érünk oda? Déltájt. Vörösödik egy fátyolfelhő, ahogy lassan kelet felé úszik a csillagok között. Az országút, amely mentén haladnak, talán tévedésből épült. Minek út a semmibe? Az a pár autó, amelyik jön, nyilván visszafordul a világ végéről, ezért van forgalom egyszer-egyszer mind a két sávon. Kukacok nyüzsögnek egy kutya vagy inkább róka maradványain. A fiúcska figyeli, kikerülik, büdös is. Akkor nincs is messze! Pedig ha úgy vesszük, messze van, mondja a férfi. Hűvös van, rég mögöttük a város és a Domb mintha kicsit megnőtt volna. Ellenben a szem kicsire húzódik az álmosságtól, csak a fegyelem tartja nyitva. Van valami a Domb tetején, egy torony talán. Biztosan onnan figyelik a semmit.
 
Milyen a semmi, kérdezi az apa. Hát olyan szürke. Szürke, és gomolyog, mint a felhő. Felhő? Igen, apu, pont olyan. A kilométerkőhöz valaki mindig friss virágot hoz, a bádogkeresztet megkormozták valami régi gyertyák, de gyertya most nincs. Jó lenne érteni, mit rajzolnak ezekre a fehérre meszelt, piros tetejű kövekre a felnőttek. Láttál már semmit? A fiúcska gondolkodik. Hát ott a Domb körül, mikor vihar készülődik, onnan jönnek a viharok, azt hiszem. Az első napsugarak a hőerőmű betört ablakain bújnak át, aztán a villanyoszlopok tövéből végtelen hosszú árnyékok nyúlnak el a mezőn. A gyermek nem kérdezi meg, vajon nem a semmiből jött-e fel a Nap, pedig mind a két felfedező ráérez a kérdésre. Nem a Domb mögül jött, az az egy biztos.
 
A főútról leágazó úton mennek tovább. Házak következnek, egy-egy udvaron már mozgolódnak. Macska ugrik fel a kerítésre a közeledő vándorok elől, aztán eltűnik a túloldali gazban. A vonatsínek miatt jókora hézag van a házak között, tisztán kivehető a konyhaablak, ahonnan tegnap nézték a Dombot, amelynek nincs másik oldala. A sínek egy ideig a Domb felé vezetnek, arra mennek hát tovább. A férfi nézi, fia hogy tud lépni az ökölnyi zúzott köveken. Erősen figyel, meg-megbicsaklik a bokája, nem hagyja magát. Megállíthatatlanul mennek a cél felé.
 
Éhes vagyok. Nem sokára, ott a fák tövében lesz egy pad, asztal. Te voltál már a Dombon? Voltam. A fiú nem hiszi, hogy apja tényleg volt a Dombon. Hiszen a Domb nagyon messze van. A világ végén. Letérnek a vasútról, ösvény vezet a Domb irányába. Tényleg volt egy pad, asztal ott, ahonnan a szétszórt fák már erdőnek tűnnek. Jól esik végre a hűvös, nem sokára dél lesz, és mindkettejük homlokán megindult a verejték, mire elérték a pihenőt. Elhelyezkednek, nyílik az öreg hátizsák és előkerül az újságpapírból a zsíroskenyér. Ágak reccsennek. Nézd, őzike, súgja a fiának. Valami tényleg mozog a fák között. Jól esik az étel, fáraszt a jó levegő. A hűlő tea nem tudta beszívni a dugót. Elcsomagolják a maradékot. Innen kezdődik az emelkedő a Domb teteje irányába. Indulnak.
 
A világ vége ott kell hogy legyen a Domb tetején épp csak egy kicsivel túl, mert a konyhaablakból nem látszik. Tavasszal ott medvehagyma szokott lenni, mutatja a férfi bal kéz felől a magas fák tövében a ritkásabb területet. Olyan a szaga, mint a fokhagymának. Ágas-bogas fák tövében a gyökerek között maroknyi víz rejtőzik. Ahogy haladnak, emelkednek, már előbukkan a földből egy-egy szikla. Nem messze innen kőfejtő van, ilyen köveket ásnak ki és viszik építkezésekbe. Ilyen köveket darálnak a vasúthoz. Fenn is jártál, apa? Igen. És láttad a semmit? Nem. Akkor mit láttál? Hát a tájat.
 
Ahogy elmaradoznak a fák, semmi sem állja útját a szélnek. A fiú előremegy a vasból ácsolt torony irányába, nagyon mehetnék, hisz ott a világ vége alig pár lépésre. Innen még látszik a konyhaablak, de ott a sziklák mögött fordul át a Domb a semmibe. Ha nem is ezeknél, majd a következő szikláknál. Vagy a következőknél. És eltűnik a fiú az apja elől, csak a kőtörmelék csörrenéséből tudni, a közelben maradt és nem mászkál a vasakon.
 
Már nem látni a konyhaablakot a hátuknál, ám érezni, hogy innen minden irányba ereszkedő van. Az mi? Az egy domb. Az is Domb? Domb ez is, meg az is, meg ott távolabb, azok is mind dombok. Az nem lehet! De hisz látod. Hát látom. Szemből fúj a szél, a fiúcska könnyezik, talán szürke felhőket is hoz ez a szél valahonnan az egyik messzi domb mögül. És akkor hol van a határ? Leguggolt fia mellé, látod ott azokat a házakat, és mutatóujja az egyik messzi domb tövét mutatja, ahonnan a vasút kígyózik befelé a város irányába. Párás a levegő, mégis tisztán látni, hogy házak vannak a vaskos ujj hegyén. Onnan mit látnánk?  Biztosan áll, nem kapaszkodik, ura magának, úgy néz a fiú a távolba.
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter