Drámákra újra várva




 

Páskándi Géza drámaírói munkásságának méltó záróköve a Todagar Jaur Kvárna, a mesteri Beckett-átirat, amellyel a teljes drámatörténeten, annak különböző drámaformáin végighaladni kívánó szerző sikeresen eljut a terv megvalósulásáig, lezárásig.

 

Ha Páskándi drámaírói munkásságát tekintjük, egyértelmű, hogy a kísérlet sikerült, az ív összeállt, hiszen a hitvitázó drámától az abszurd drámáig, a mitológiai játéktól a commedia dell’artén keresztül, számos történelmi drámán, tragédián és komédián, bohózaton keresztül jut el e vad kísérlet kitűzött céljáig.

 

A drámaírói életmű forrásait tekintve Páskándi egyértelműen az abszurd drámairodalom Kelet-Európában írt változatainak egyik kiemelkedő szerzője, aki egészen pontosan tudja, már a kezdetek kezdetétől, hogy pontosan hol is helyezkedik el az európai drámairodalom akkor íródó szövegeinek a szerzői között. Azonban drámaírói munkásságát a teljes mű kereteibe foglalva elemző írások még nemigen születtek tájainkon – pedig: egyértelmű, hogy Páskándit és művét csakis teljes egységében lehet elejétől a végéig és végletesen elemezni.

 

Páskándi „munkásságai” ugyanis utalások és búvópatakok, visszatérő motívumok hálózataként tárul az életmű egészére figyelő, azt áttekinteni megkísérlő olvasó elé. Esszében, drámában, versben, prózában, levelezésben, bárhol felbukkanhat olyan motívum, amelyről azt hihetnénk, hogy egyetlen, adott műfajban, formában megírt szöveg sajátja, miközben az életmű számos helyén felbukkan.

 

Páskándi drámaírói munkái közül számos pompás, feszes darabot lehet kiemelni, mint a leggyakrabban emlegetett Vendégséget, a Távollévőket vagy a Todagar Jaur Kvárna fentebb már dicsért szövegét. (A sor még folytatható…) Máskor, a monumentális terv megvalósítása közepette, katedrálishoz illőn, drámaszörnyeket is létrehoz, mint az Árpádházi triptichon darabjait, amelyekben a kidolgozott, a legnagyobbakhoz méltó monológok, vagy akár dialógussorok merülnek el a szövegtengerben, miközben a bennük rejlő érték még így is a felszín felett tartja, a „játszhatóság” keretein belülre helyezi az elvadultságra hajló, némiképp nyesetlen szövegeket.

 

A 2018-ban megjelent Páskándi drámakötet, a Szín-játékok 1964–1987, a drámaszerzői munkásságot helyezi új megvilágításba, még ha jelentősen nem is módosít az eddig már kialakult összképen, ám több mint újabb adalék.

 

A hetvenes évektől írt bohózatok sora mellé helyezhető A költő visszatér című (1987-ben írt) rockopera, amely a Margitszigeten került bemutatásra. Inkább színpadra írt drámavázlat, kanavász, zenés történelemlecke szövege, amely olvasva nem bír kellő erővel. A többi dráma kapcsán szerencsére már érdemes és szükséges az árnyaltabb megfogalmazásokat használni.

 

A kanavász jelleg határozza meg a Galvani békája című drámát, csakhogy itt a lazább szerkezet formai okokkal alátámasztható – hiszen commedia dell’arte darabról van szó, amelyben a főszereplő nem Galvani, a tudós, sokkal inkább a címben is megjelenő béka és annak combja, mely téma köré igazi vásári komédiát kanyarít Páskándi, váratlan fordulatokkal, tömegjelenetekkel, nézők felé történő kikacsintásokkal, a műfaj jól adagolt összetevőinek teljes arzenáljával. Galvani nem először bukkan fel Páskándi munkásságában, hiszen írt róla verset még az 50-es években, emlegeti az 1966-ban írt, Meszelnek című párbeszédsorban, hogy 1972-ben drámát is írjon róla, e kisember mivoltában bemutatott nagy elméről.

 

Páskándi e drámai „mamutvállalkozás” megírása közepette az esetek többségében nem feledkezik meg valamiről, ami drámáinak egyik meghatározó eleme, mert lett légyen szó történelmi drámáról, abszurdoidról vagy bohózatról, a kisember (a koldus, a szolga, a magára hagyott közkatona) alakja újra és újra felbukkan a drámaírói munkásság különböző állomásain, és nem véletlenül, mert a drámaírói tevékenység kezdetén éppen a kisemberekről szóló dráma áll, akárcsak az 1982-ben megírt A vigécben, ahol a hétköznapi embereket, a csodákban titkon reménykedőket képes már-már diktátorként irányítani egy minden hájjal megkent házaló ügynök, akit csak a legszélső határig elvitt kegyetlenkedései okán sodor el a csak a legutolsó pillanatban komikumba forduló színmű kisembereinek a lázadása.

 

Azt írtam néhány bekezdéssel fennebb, hogy e kötet nem módosít a drámaíró Páskándi eddigi recepcióján, és ez akkor is igaz, ha a kötet tartalmazza az első Páskándi-drámát, az 1964-ben írt A bumerángot. Nem módosít, csupán mindent egyértelműbbé, magától értetődővé tesz. Egyértelmű, hogy a szerző miért rejtette el megírása után olyan jól e szöveget, hogy azt csak néhány éve találta meg özvegye, Páskándiné Sebők Anna. Mert olyan egyértelmű benne a rendszerellenes kritika, hogy esélye sem lett volna megjelenésre, színpadra – ám a motívum felbukkan később a Holdbumeráng című verseskötetben, majd A vegytisztító becsülete rövidprózái között, A bumeráng című rövidpróza alakjában, ami tulajdonképpen az első Páskándi-dráma szinopszisaként is olvasható.

 

Megírtság, színvonal szempontjából elmondható: szerzője teljes fegyverzetben lép olvasói elé, ám alakjainak életszerűsége, megformáltsága, belső, egyéni sugárzása, lendülete egy szikrányival elmarad a Vendégségétől, ám egy szinten említhető A bosszúálló, a kapus… abszurdoidjával, A király köve mitológiai játékával, amelyek hat évvel később, Az eb olykor emeli lábát kötetben látnak napvilágot.

 

Szikrányi – nem szerepel kategóriaként az ismertebb esztétikákban, ám e kifejezés jelzi a teljes fegyverzetben való megmutatkozás tényét, azt is, hogy Páskándi alig egy lépésnyire van attól a színvonaltól, amit a fent említett drámakötettől kezdve bármikor megtart, ha úgy tartja kedve.

 

A szerkezet, a történet egyszerű, a főszereplő (Dobó) és a többiek is a főszereplő által elhajított bumerángra várnak, ami csodálatos és abszurd módon megkerüli a földet és megérkezik, ám eközben a füvészkertben, még a második világháború lezárása előtt zajló események váratlan fordulatot vesznek: a bumerángból szimbólum lesz, ideológiák hivatkozási pontja és csodafegyvere, olyan fegyver, amely használója ellen fordul, ha nem tagadja meg.

 

A bumeráng többértelműségét jól példázza az alábbi idézet:

 

„Eszter: De könyörgöm: mi az, hogy bumeráng?

 

Dobó: Az, kisasszony, egy fából készült fegyver…

 

Stefánovics (hangja elnyomja): A mi fegyverünk! A mi célunk! A mi eszményünk!”

 

Az egyszerű, hétköznapi eszköz az agitátorok, a hataloméhes Stefánovicsok kezében bármikor fegyverré alakulhat át, amely akár az eszköz feltalálóját is elpusztíthatja, sőt (Páskándi ezért rejti el a szöveget) még a bumerángról szóló dráma szerzőjét is.

 

A bumeráng dialógusai, poénjai, váratlan fordulatai, feketébe hajló humora, vad dobásai már az eljövendő sikeres drámaszerzőt jelzik előre, sőt, bizonyos értelemben a drámatörténeti színműsorozat „mamutvállalkozásának” zárókövét, a Todagar Jaur Kvárnát is, ahol már nem egy bumerángra, de, Páskándinál és páskándisan: Godot-ra várnak, újra, talán azóta is…

 

 

Páskándi Géza: Szín-játékok 1964 – 1987. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2018.