Drogok, bohócok és társadalmi érzéketlenség. Képek egy színházi vándorfesztiválról




Az Interetnikai Színházi Fesztivál vándorfesztivál. Seregszemle, melyen a romániai kisebbségi színházak vesznek részt, magyar, német, zsidó és roma társulatok, és mindegyik alkalommal más város ad otthont neki. Idén nyolcadik alkalommal szervezték meg, november 4. és 14. között, a házigazda pedig a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata volt. Jó alkalom, hogy áttekinthessük, hol tart éppen az erdélyi magyar színjátszás, és milyen viszonyban van a többi kisebbséget foglalkoztató színházi és társadalmi kérdésekkel. A fesztivál nem tematikus tehát, mégis megpróbáltam motívumokat találni, amire felfűzhettem a saját befogadói munkámat. Rosszmájú megjegyzés részemről: néha nagy tematikus fesztiválok esetében sem érezni erősebben ezeket a közös hívószavakat az egymás után sorjázó előadásokban. És a hívószavak: bohócok, drogok, társadalmi érzékenység és főleg érzéketlenség, paradigmaváltás.

 

Már rögtön a fesztivál elején, a marosvásárhelyi Ariel társulatának Madame de Sade előadása közben felötlött bennem az érzés, hogy mintha lett volna itt egy paradigmaváltás, amit egyesek észrevettek, egyesek nem. Vagy éppen most történik. Érzés, nem gondolat, mert nincs itt keretem bővebben fejtegetni ezt. A drámaszöveg sűrű szövésű, és sűrűn szövi be az előadást is. Misima Jukio szövege nem egy könnyed közeg, de ebből tőkét is lehetett volna kovácsolni. És annak ellenére, hogy nem posztmodern, hanem modern, avantgárd a dráma attitűdje, bizony több síkot is megmozgat alapesetben. Vannak politikai-társadalmi vonatkozásai, amit lehetett volna (megkockáztatom: kellett volna) hasznosítani. Az előadás azonban maradt a pszichologizálásnál, még ha a realista regiszterből ki is lépett, nyilván. Ez így, persze számomra, érdektelen. De a teljes erőbedobással elvégzett színészi munka végig fenntartotta a figyelmem, a hosszúnak tűnő két és fél óra ellenére.

 

A Csíki Játékszín Spiró György Az imposztor című drámájával érkezett a fesztiválra, főszerepben Czintos Józseffel, aki gyakorlatilag hazajött a szatmári színpadra, és a helyi közönség értékelte mind az ő művészetét, mind a csíki társulatét összességében. Ennél az előadásnál mintha már az előző színházi szemléletváltásoknak sem nagyon lenne nyoma, ami csak a közönség kisebbik részét zavarta. A diagnózis itt is ugyanaz: a produkció nem rossz, csak érdektelen. Spiró mindent kihoz a klasszikus színház-a-színházban szituációból, a csíkiak előadásában pedig allegóriává válik az elnyomott lengyel közösség színházon keresztüli, „véletlenszerű” ellenállása az elnyomó hatalommal szemben. Az allegória nem jó. Szerintem. De legalábbis nehéz manapság kezdeni vele valamit, ami értékelhető esztétikailag.

 

A képlet persze nem ilyen egyszerű, mert nyilván találunk elegendő iróniát és öniróniát is az előadásban, ami segít elmozdítani a tanmese szintjéről, de sajnos nem eleget, nem eléggé. Spiró ismeri a színpadot, a darab dramaturgiája tehát könnyed, a csíkiak is jó szakemberek, az előadás tehát szórakoztató. De ez nem elég. Semmi újat nem mond.

 

Úgy tűnik, hogy a bohócok kulcspozíciója töretlen a színházban, és nem lehetünk meg nélkülük 2016-ban sem. Az Aradi Kamaraszínház kortárs szöveghez nyúlt, Theodora Herghelegiu Tündéri című szövegéből kiindulva készült ez a „minimál-szürreál musical, élő zenével, utazás valahonnan, a valóságon túlról.” Harsányi Attila és Tege Antal bohócok, vagy inkább azok is. Itt nem kell félni, hogy a produkció nem éri el az ingerküszöbünket, inkább az ellenkezőjétől. Harsány előadás, de hogy ez baj-e, az, a nézői reakciók alapján nem egyértelmű. Érdekes látni, hogy az abszolút kortárs előadásokban és szövegekben, mint ez is, mennyire hangsúlyosan jelen van még mindig az abszurd. De Tapasztó Ernő rendezése sokféle regiszterbe bekalandoz, és jellemzően a komikum sötétebb vidékeire: az ógörög szatírjátékok vaskos obszcenitása, szomorúbohócok sírása, berlini kabarék világa stb. És ezek koherenssé is válnak. A zenei rész is ironikus, és zenei szempontból is nagyon jó. (Kiemelném Éder Enikő hangját, de színpadi jelenlétét is.) Az előadás nagy előnye, hogy, bár nagyon óvatosan és áttételesen, és persze ironikusan, de foglalkozik releváns kérdésekkel is. Például a (női) test tárgyiasításával: a tündér (holt)testével való bábozás, játék, mindez túlszexualizálva, miközben értesülünk, hogy, mivel tündérről van szó, igazából ennek a testnek nincs nemi szerve… Tökéletesen nézőfüggő, hogy a már említett primitív (ez nem értékítélet, semleges jelző) humort vajon előnynek vagy hátránynak véljük. Ami viszont biztosan hátrány, az a produkció hihetetlenül groteszk esztétikája, és egyáltalán, atmoszférája. Attól félek, ez túl sok. Meg merném kockáztatni, hogy ez itt, ebben a formában egyfajta pszichedelikus groteszk, de pszichedelikum vagy legalább valamilyen tudatmódosító szer nélkül néha bizony az értelmezhetőség határát súrolja.

 

A Házikó a halottaknak majdnem Köllő Csongor one man show-ja (egy hegedűs jelenik még meg a színpadon egy rövid időre), és ez is bohóckodással indul (félreértés ne essék: ez színpadon komoly munkát jelent), hogy aztán átforduljon valami egészen másba (ami talán annyira nem is más): rituális performanszba. Ez azonban rendhagyó rituális performansz, több okból is. Egyrészt hagyományos előadás olyan értelemben, hogy szövegekből kiindulva építkezik, és ezeket a szövegeket el is mondja a játéktérben a színész. Salvatore Quasimodo és Tadeusz Różewicz szövegeiről van szó, melyek az anya-gyermek, majd az apa-gyermek kapcsolatot boncolgatják nagyon is lírai perspektívából. És a kevésbé konkrét szövegek színpadon ritkán működnek. Itt se nagyon, de Köllő mindent megtesz a működtetésükért, és időnként sikerül is neki. Másrészt ez nem egy harsány performansz, nem vérremenő, visszafogott, de visszafogottságában is valóságos tud lenni. A föld illata, a kiöntött bor illata, az őszinteség valóságossá teszik. (Apropó kiöntött bor: tagadhatatlan az Interferenciákon megismert lengyel posztgrotowskiánus Teatr Zar hatása. Nincs információm róla, hogy Grzegorz Ziółkowski rendezőnek milyen kapcsolata van a társulattal, de nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy van valamilyen.)
 
 

Jelenet a Temesvári Csiky Gergely Színház előadásából


 
Radu Afrim és a Temesvári Csiky Gergely Színház társulatának közös munkáját (A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve) valószínűleg a fesztivál egyik csúcspontjának szánták. Gondolatkísérletek színpadi etűdök sora révén megjelenítve arról, hogy mi van, ha egy nézőtér és egy hátulról látszó színpad kerül velünk szembe. Afrim totális színházat csinál itt, különböző esztétikák és színházi beszédmódok között kalandozik, megkomponált, tökéletes képekkel, pontos, nagyszerűen kivitelezett színészi munkával dolgozik. A cím pedig telitalálat. Mert ezek bizony felszínes és ártatlan történetek (ami nem is nagy baj). Mert hiába technikailag tökéletesre csiszolt a produkció, tétje nem nagyon van, ártatlan és felszínes, így pedig éppen csak egy lépcsővel kerül feljebb egy operettnél. Végül is valamiféle technika a revüműsorokban is van. A színvonal sem kiegyenlített. Akadnak epizódok, ahol sziporkázóan, ellenállhatatlanul visz minket az előadás, ahol simán megbocsátjuk abban a pillanatban ezt a felvállalt felszínességet, de vannak kínosan amatőr pillanatok is. (A mélypont a feketének maszkírozott fehér színész – bocsánat, de ez semmilyen megcsavart és ironikus körülmények között sem férhet bele…) Afrim profi, a temesváriak profik, az előadás nagyon jó, de nagyon nehezen lép túl a sznobcsemege szintjén. Igazságtalan lenne ezzel a következtetéssel lezárni. Mert ez egy invenciózus előadás, igenis mutat egy csomó újat, de ezek technikai és esztétikai újdonságok maradnak.

Elgondolkodtató, hogy a fesztivál csúcspontja (számomra) nem egy kőszínházi produkció volt, hanem a Váróterem Projekt Occupy Yourself című előadása. (Hozzáteszem gyorsan: nem volt módom mindegyik előadáson részt venni.) Dokumentarista színház, de szerencsére túl is mutat ezen. A drogok, droghasználat témájával indítják az előadást, hogy aztán a tágabb értelemben vett függőség kérdésének ürügyén fedjék fel, fedeztessék fel a sebezhetőség, boldogság, vitalitás, bátorság-gyávaság, egyáltalán: az emberi létezés problémáit. Ezek azok a dolgok, amikről lehetetlen kortárs módon beszélni. Pedig lehet, csak meg kell találni a módját: íme. (Ezt a mondatot egy éve már leírtam a szatmárnémeti Manka kapcsán, puszta véletlennek tűnik, hogy Hatházi András ott íróként és rendezőként, itt színészként szerepel a produkcióban. Amúgy a szatmári magyar társulat éppen a Mankát játszotta a fesztiválon – továbbra is úgy gondolom, hogy egy igazán jó előadás.)

 

Lehet, hogy az Occupy-ban nincsenek szép képek, lehet, hogy néhol civilnek hat sok minden benne, lehet, hogy elemenként láttunk már mindent, amit itt, lehet, hogy jobb lett volna nem amerikai, hanem hazai drogproblémákból kiindulni (sőt, egészen biztos), de ami fontos, hogy két órán keresztül hihetetlen intenzitással megtörténnek a dolgok a színpadon. Valóságos és releváns dolgokról beszélnek a színészek, és közben valóságos és releváns dolgokat tesznek a színpadon, legyen az mozgás, tárgyak térben való egymásnak dobálása, akármi – intenzív minden, süt a hihetetlen koncentráció, és ez nem hat izzadságszagúan, hanem bevonja a nézőt a koncentráció körébe. A néző felé tett igazi áldozati gesztusként tudom értékelni azt, hogy többször is a saját határaikat feszegetik a játszók, és sikerül is átlépniük ezeket a határokat. Mikor a románul nem tudó színész románul beszél. Vagy mikor az egyik felfokozott pillanatban az egyik szereplő meztelenre vetkőzik, a nézők közül többeknek is a kezét a meztelen testére helyezi. A kezemmel éreztem, hogy a természetesnél sokkalta gyorsabban ver a szíve. Kegyetlenül valóságos, ritka színházi pillanat. Rá voltunk kényszerítve, hogy mi is átlépjük a határokat. És bohócorr itt is volt.
 
 

Jelenet a Váróterem Projekt előadásából


 
A fejemben még a drog- és egyéb más függőségek összefüggéseit rakosgatva rohantam át a következő előadásra, és rögtön bele is futottam egy igazi pszichedelikus tripbe. A kolozsvári magyar társulat Pour Toujours-járól borzasztó nehéz bármit is írni. Másfél órás látványorgia, tobzódás a gyönyörű színpadi mozgásban, amire az ember legszívesebben csak annyit mondana: váo. De sok is ez a másfél óra, nagyon elfáraszt. Azt mondtam: pszichedelikus trip. Valóban az, de nem abban az értelemben, hogy a létrehozáshoz bármi közük is lett volna a pszichedelikumoknak, biztos, hogy nem volt. Hanem abban az értelemben, hogy a színpadon megtörténő dolgok, a látvány – értelmet és értelmezést nem igénylő hallucináció. És ezért lehetetlen írni róla. Kíváncsi lennék, milyen élmény lenne végignézni módosult tudatállapotban. Szerintem katarktikus. Az értelmezés kísérletei ugyanis óhatatlanul tévútra vinnének. Nyilván születés és halál, áldozat és megváltás momentumait látjuk, emberi interakciókat. De abban a pillanatban, hogy ezeket szimbólumok, racionalitás vagy a dramaturgia felől akarnánk felfejteni, elvesztenénk a lényeget. Tévutak lennének. Szép ez az előadás, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.

 

A fentiekben szándékosan szubjektív szempontokat érvényesítettem. Felvillantottam a saját értelmezéseim kiindulópontjait, végkövetkeztetéseit egy-egy előadás kapcsán, illetve kiemeltem egy-egy ikonikus pillanatot. De én a fesztivál ívére voltam igazán kíváncsi, illetve arra a tendenciára, ami kirajzolódhat a jelenlegi erdélyi színházról egy ilyen találkozó kapcsán.

 

Mintha azt látnám, hogy technikailag egyre professzionálisabbak vagyunk, de kiüresedünk. Nem aktivista színházra vágyom, ne értsenek félre. (Nem csak.) Hanem valóságos színházra, vagyis hogy a színpadon valami történjen meg, ne csak úgy csináljunk, mintha. És hogy ami megtörténik, annak legyen relevanciája 2016-ban, Erdélyben vagy a Partiumban vagy Romániában.

 

Igazán fajsúlyosnak érzem az idei Interetnikai Fesztivált. Üdvözlendő és jó lépésnek tartom, hogy a szervezők nem csak a kőszínházi társulatokat hívták meg, hanem az úgynevezett alternatív színházakat is. Mert bár a súlypontok egészen biztosan a „nagy” előadások voltak (Bocsárdi László Fösvénye és Keresztes Attila Sirálya elsősorban, de ide sorolnám Afrim Nézőjét és a Pour Toujourt is), de engedjenek meg nekem egy kis szubjektivitást, hogy elmondhassam: e seregszemlén számomra ezek a bizonyos alternatívok, alternatívák voltak érdekesek, kortársak és progresszívek. Említettem, hogy mintha végbement volna a világban egy paradigmaváltás. És az az érzésem, hogy ezt a klasszikus társulatok még nem reagálták le. Meg persze az is könnyen elképzelhető, hogy ez a bizonyos váltás csak az én fejemben ment végbe. Nem tudom.