Dvořákba merülve




Ha az ember rábízhatja magát egy zenei világra, annak stabilitására, tömör tágasságára, otthonosságára, a Dvořáké ilyen. A kolozsvári filharmóniai évad egyik utolsó koncertje legalábbis ezt erősítette meg. És persze az előadói minőség szintúgy: az elismert színvonalú városi zenekarral a hegedűs Baráti Kristóf, illetve a csellista Várdai István „versengett”. Antonín Dvořák volt a központ, az ő zeneeszménye, romantikus és kimunkált világa; a két fiatal, ám már a nemzetközi zenei elitbe tartozó szólista pedig maximális jelenléttel, mély értéssel, öncélú virtuózkodás nélkül, a művészi kifejezéshorizont elképesztő változatosságával adta át a dvořáki üzenetet.

 

A 19. századi nemzeti romantika periodizálói a harmadik generációhoz sorolják a cseh zeneszerzőt, aki Grieg, Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov kortársaként – és közvetlenül Liszt, Wagner, Verdi és Brahms időbeli követőjeként – a szabadság és az önkifejezés-teljesség adekvát megközelítési lehetőségét élte meg a komponálásban, miközben tisztelte is, szerette is, de sohasem istenítette a nációt mint öncélú eszmei kategóriát. A szakmai elismertség ugyancsak fontos volt számára; úgy tűnik, a tiszta szívű, kimagasló tehetségű és odaadó zeneszerzőben a hiúságot kizáró sikervágy hatványozó erőként működött.

 

Az 1879-ben írt a-moll Hegedűversenyt (ezt később Mazurek-hegedűversenynek is nevezték, op. 53.) egyfelől a szólóhangszerre ruházott nagy, olykor egyenesen rapszodikus feladatok, másfelől a szembeötlő motívumgazdagság jellemzi. 1878 a Szláv táncok első kötete véglegesítésének éve. Dvořák ekkoriban került a fontosabb német zeneműkiadók látóterébe. Megrendelések sorával keresték fel. Ezek egyikének teljesítéseként jött világra a Hegedűverseny. Megszületésében a kottakiadó Fritz Simrocknak épp úgy elévülhetetlen érdeme volt, mint a hegedűművész Joseph Joachimnak. Utóbbi nagy tisztelettel és figyelmes, gondos ajánlásokkal segítette Dvořákot, aki – talán Brahms biztatására is – bizalommal mutatta meg Joachimnak a kéziratot. Többszöri találkozás, megbeszélés eredménye, hogy Dvořák végül is az eredeti változathoz képest szinte teljesen átírta a hegedűversenyt. A mű bemutatójára csak három évvel később került sor, a cseh Franz Ondřiček játszotta előbb Prágában, majd Bécsben. Dvořák csakúgy, mint Ondřiček óriási sikert aratott.

 

A hegedűversenynél azonban sokkal ismertebb a h-moll Gordonkaverseny (1894/95, op. 104.), amelyet Dvořák New Yorkban, a Nemzeti Zenei Konzervatórium igazgatójaként kezdett komponálni, és cseh földön fejezett be. Maga dirigálta az 1896-os londoni bemutatón, Leo Stern volt a szólócsellista. (Már három évvel később a Budapesti Filharmóniai Társaság is műsorára tűzte – ugyancsak a szerző vezényletével.) A Gordonkaverseny személyes titkot is sejtet: lassú tétele a szerző Hagyj egyedül kezdetű korábbi dalát idézi, amellyel első szerelmére (későbbi sógornőjére) gondolhatott. Amikor Amerikából hazatérvén értesült a nagyobbik Cermaková-lány haláláról, a kompozíció eredeti befejezését úgy alakította át, hogy újra megszólaljon benne az egykori kedvesére emlékeztető dallam. A zenészhagyomány szerint azonban a csellóverseny egészére a honvágy nyomhatta rá bélyegét.

 

Dvořák remekműve a csellisták kötelező repertoárdarabjának számít. Karaktergazdagsága, sokszínűsége, nem utolsósorban érzelmessége persze érettséget igényel – és tudatos visszafogottságot a mű „technicizálásával” szemben.

 

Ez a kolozsvári koncert azonban – szerkezetében, sajátos „szereposztásában” (Baráti és Várdai felváltva dirigálta is a versenyműveket) – nem számít egészen újdonságnak nálunk, hiszen tavaly ugyanígy már Marosvásárhelyen is előadták a két concertót. A vonósművészek, akik egyébként a Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál társigazgatói is, joggal érezhetik otthon magukat a világ legjelentősebb koncerttermeiben. A Kossuth-díjas Baráti Kristóf Los Angelestől Münchenig, Tokiótól Zürichig „végigkoncertezte” az északi félteke legjelentősebb zenei gócpontjait. Egy a Stradivari-műhelyből 1703-ban kikerült hangszeren, az ún. „Lady Harmsworth”-ön játszik, amelyet a chicagói Stradivarius Társaság kölcsönzött neki. És persze Várdai István is jelentős sikereket aratott a New York-i Carnegie Hallban és a bécsi Konzerthausban csakúgy, mint London, München, Dublin, Peking, Moszkva vagy Firenze koncerttermeiben. Ő az 1673-ban készített, „Du Pré–Harrell”-nek titulált Stradivari-csellóból varázsolta ki Dvořák zenéjét.