Egy autó platóján




A tél, baszdmeg. A tél, amikor nagyon hideg van kint, és a kerítés vasa nagyon lehűl.

Vegasban a hotelek villogó hirdetőtáblái csak úgy árasztják a meleg fényt az amúgy is forró levegőbe.

Itt a hasonló táblák most csak alig olvasztják a rájuk rakódó jeget.

Az ősz, a hamar lehűlő levegő kemény melankóliát okozott, asszem.

Épp Arizonába készülök kurvázni, hogy enyhítsek kicsit a melankóliámon.

Ettől szintén melankolikus hangulatba kerülök.

Miért csinálom ezt? Azt mondják, okos fiú vagyok.

A sivatagi éjszakában vagyok. Lehet ez a gond. A hideg.

Nem véletlenül jöttem erre a forró tájra, és tessék.

Ráadásul nincs is pénzem, és itt, a kocsi platóján a szélárnyékos helyeket már elfoglalták.

Nem tudom, miért, de az jut eszembe, mikor apa nem engedett ki Annie-vel.

Inkább az, ahogy Annienak magyaráztam: „Daddy won’t let me go, that’s why I feel so low”.

Az egyik munkás a szélárnyékos helyről rámmered.

A szemében mennek az utcalámpafények.

Inkább a lámpákat nézem, nem a szemét.

Valami falun megyünk át, friss tejszag van.

Egy mexikói és egy texasi röhög.

Az jut eszembe, amikor még tüzelni kellett, hogy főzhessünk.

Megpillantok egy világító hirdetőtáblát, és érzem, hogy vacogok.

Bebújnék a mexikói és a texasi lyukas takarója alá én is, de tudom, hogy nem lehet.

Megkérdik, hogy nem kérek én is a takaróból.

Betakarózom.

Azon gondolkodom, hogy vajon a prostituáltak gyakran takaróznak be?

Elundorodom a két idegentől, mert tudom, hogy ők is oda tartanak, ahová én.

Kidugom a lábfejem a takaróból, hogy a felsőtestemből több férjen be alá.

Nézem, ahogy porzik utánunk az út.

Elkezdenek előtűnni az utca szélén a lányok.

Meggyújtott mécsesekkel, kis fadarabokkal, gyertyákkal hívják fel magukra a figyelmet.

Táncolnak körülötte.

Mindenféle lány megtalálható itt, mindenféle méretben és színben.

Olyan, mintha egy bevásárlókocsiban tolnának az árucikkek között.

A mexikói és a texasi leugranak, mikor az autó lelassít kicsit.

A takarót itthagyják nekem.

Nézegetem a lányokat, néha elcsodálkozom, néha nem, néha nevetek.

Ahogy a város belsőbb részeibe érünk, a lányok eltűnnek.

Nők és férfiak vannak helyettük.

Csak nő és férfi, vagy a kettőnek a kombinációja létezik.

Miért gondolkodom ilyesmiről?

Csak elveszi a kedvem.

Tudom, hogy a város másik végén, a kifelé vezető úton ugyanúgy állnak lányok.

Ezért nem szálltam le a platóról.

Felszáll két másik ember, egyetemistáknak néznek ki.

A szélárnyékból figyelem őket.

Annie-val azért együtt tudtunk aludni néhányszor, mikor nem voltak otthon a szülei.

Megkínálom őket takaróval, mert látom, hogy vacognak.

Elutasítják, és én is ledobom magamról, hogy beszédhelyzetbe kerülhessek velük.

Idegen nyelven beszélnek.

Pont tudom azt az idegen nyelvet.

Érünk kifelé a városból, és elkezdődnek a lányok.

Hárman a platóról lelógatott lábbal figyeljük őket.

Egyre kisebbek a szemünkben.

Szerpentinek vezetnek a hegyre.

Csak erről a helyről lehet látni az egész várost.

Az autó pont eddig hozott el bennünket.

 
 
 

Hevele Ádám 1993-ban született Nagykárolyban. Jelenleg a kolozsvári BBTE magyar–komparatisztika szakos hallgatója.