Egy pikareszk jenki Anna királynő udvarában  




Az egyre közérthetőbben fogalmazó görög provokatőr, Jorgosz Lantimosz új filmje méltán került az idei díjszezon favoritjai közé, ám az Oscaron végül győzött az antirasszista/PC-komfortzónából (és ezzel a szinte teljes mai amerikai szórakoztatóipar jelenlegi agendáját szolgáltató ideológiából) való kilépéshez túl óvatos tengerentúli konformizmus. A kedvenc végül csak a legjobb női főszereplőnek járó szobrot kapta meg, de már az is furcsa volt, hogy pontosan kit is terjesztettek egyáltalán fel a díjra: a brit királynőt alakító Olivia Colman papíron persze, hogy a film főhőse, de sem a forgatókönyvben megrajzolt másik két fő női karakter, sem az őket alakító színésznők teljesítménye nem indokolja Emma Stone, illetve Rachel Weisz ily módon való „leárazását”. Csakis őket együtt, hármas tandemben lett volna érdemes díjazni – még a film címe is erre a többértelműségre utal: nem a királynő a címadó ­karakter.

 

A kedvenc a brit monarchák wikipédiájának egyik eldugott, restellt, de mégiscsak csámcsognivaló lábjegyzetét kapja elő és duzzasztja egész estés filmmé: a cselekmény az első brit – mert ti. alatta egyesült Anglia és Skócia – uralkodó, Stuart Anna királynő udvarában, de leginkább hálószobájában játszódik. Ahogy azt a történelem többi lapjairól is tudjuk, minden sikeres államférfi mögött van egy asszony – úgy tűnik, ez a szabály nemcsak az államférfiakra vonatkozik. Az Anna mögött (illetve néha fölött, alatt etc.) álló (illetve néha fekvő, guggoló etc.) asszony Sarah Churchill hercegné (Rachel Weisz), akivel nemcsak egyfajta titkos „perszonálunióban” állnak a beteges és hisztis királynő budoárjában, az udvartartás kíváncsi szemei elől bujkálva, hanem kemény politikai szimbiózisban is. Churchillné messze túllépve pénzügyi tanácsadói/udvarhölgyi, sőt leszbikus szeretői szerepkörén, a háborút támogató whigek pártjának egyfajta, direkt a királynő fülébe tartott szócsöve, vagy még több: beteges, kölcsönösen függő viszonyuknak köszönhetően időnként az ország de facto uralkodója is. Nem csoda, hogy amikor felbukkan az udvarban Churchillné lecsúszott nemesi sorból származó unokatestvére, a szemrevaló Abigail Hill (Emma Stone), a már járni is alig képes, utódlani képtelen, és ettől szenvedő (tizenhárom terhességének nagyrésze halva született, de a többiek sem érték meg a kétéves kort) uralkodó is szemet vet a friss húsra. És elkezdődik a csábítás, a férfiakat immár teljesen nélkülöző cicaharc – ezen veszedelmes viszonyok ábrázolásában jeleskedik leginkább Lantimosz filmje. Az szinte mellékes, hogy mindez hogyan hat ki a napi politikára és a háborúra – de ne legyünk igazságtalanok, a történelem iránt érdeklődők is megkapják a maguk érdekességeit a ­filmben.

 

 

 

Ha film közben és utána be-beugrik néha Stanley Kubrick klasszikusa, a Barry Lyndon, az nem véletlen: a két film cselekményét elválasztó negyven-ötven év mondhatni csekélység történelmi távlatból, emellett a helyszínek, kösztümök és díszletek mindkét filmben pazarok; a sokszor természetes fénnyel exponált celluloid-nyersanyag látványvilága mindkét filmben lenyűgöző; egy-egy jelenetet pedig szinte hommage-ként emel át a görög direktor az 1975-ös filmből – és az is stimmel, hogy mindkettő egy lecsúszott, erkölcstelen parvenü (vagy huncut pikareszk, attól függ, honnan nézzük), csavaros ésszel, önerőből való felkapaszkodásáról szól – ráadásul mindkettőt jenki alakítja a brit színészek között. Viszont míg Ryan O’Neal ír „nemesként” inkább egy reaktív, semmilyen figura, aki csak kihasználja az adódó helyzeteket, addig Emma Stone Abigailje egy energikus, proaktív, tűzrőlpattant fehérnép, aki inkább megteremti magának eme helyzeteket. (Akár egy feminista mintakép is lehetne, ha nem használná ugyanolyan gátlástalanul szexualitását – nő és férfi elcsábítására egyaránt –, mint a feministák által oly erősen megvetett előképei a világirodalomból és -filmtörténetből.)

 

Persze különbség is adódik bőven: míg Kubrick és Alcott 18. századi festmények mentén alkották meg a Barry Lyndon beállításait, addig Lantimosz és Robbie Ryan meg-megtörik a klasszikus hegemóniát, és időnként kizökkentően széles látószögű (néha szinte halszemű) felvételekkel bombázzák a nézőt. Kell is ez a kizökkentés, hiszen az időközben nemzetközivé vált Lantimosz filmnyelve nagyon sokat szelídült első, még görög nyelvű filmjei (Kutyafog) óta. Akkor még nemcsak filmjei témájával, hanem elbeszélési technikájával, színészvezetésével is sokkolt, ma már sokkal közönségbarátabban fogalmaz: valószínűleg ez kellett ahhoz, hogy egyáltalán labdába rúghasson az idei Oscar-meccsen. (Nem mondhatjuk, hogy kár érte, hiszen ilyen „vészterhes” időkben, amikben még Lars von Trier is elérkezik saját művészete legvégére, hatalmas szükség van efféle mainstream filmes provokatőrökre, akik Oscar-jelölt filmekbe tudnak csomagolni zavarbaejtő témákat.)

 

Első látásra par excellence „női” filmnek tűnő, de igazából az univerzálisan beteges (legyen az politikai vagy szexuális) hatalmi viszonyokról szóló, kitűnő alkotás ez, nagyon erős alakításokkal (a nyöszörgő-rikoltozó királynőtől a férfiasan domináns udvarhölgyön keresztül a minden hájjal megkent jövevényig), színeiben és fényeiben naturalista, beállításaiban meghökkentő képi világgal. Csak remélni merjük, hogy még egy-két ilyen jól sikerült „középutas” alkotást sikerül Lantimosznak kipréselnie magából, mielőtt teljesen belesimul a sok pénzért ugyanolyan filmeket készítő nagypályás rendezők tájába.

 

 

 

A kedvenc (The Favourite), angol-amerikai film, 120 perc, 2018. Rendező: Jorgosz Lantimosz. Forgatókönyvíró: Deborah Davis, Tony McNamara. Operatőr: Robbie Ryan. Vágó: Jorgosz Mavropszaridisz. Szereplők: Olivia Colman, Rachel Weisz, Emma Stone, Emma Delves, Faye Daveney.