Egy referenciális olvasat nyomában




 
 

 

A közelmúltban több olyan verseskötet látott napvilágot magyar nyelvterületen, amelyben fiatal emberek néznek szembe egyik szülőjük elvesztésével (Dimény-Haszmann Árpád: Apatológia, Serestély Zalán: Feltételes átkelés, Csider István Zoltán: Rendrakás, Závada Péter: Mész, Simon Márton: Rókák esküvője). Tavaly jelent meg Kali Ágnes Ópia című kötete. Kaddis egy öngyilkos apáért. A kötet mottójában magyarázatot találunk a különleges hangzású címre: a John Koenig által kitalált kifejezés – opia – a szembenézésnek azt az intenzitását jelöli, amelyben a tekintet egyszerre válik kiszolgáltatottá és támadóvá. És mivel a József Attila-i hagyományról nemigen választható le a halott szülővel való perlekedés műfaja, az ő sorait parafrazálva Kali Ágnes farkasszemet néz az emberarcú hiányával.

 

Az Ópia verseit nem csak amiatt nem lehet az életrajz referencialitása nélkül olvasni, mert felmerül a történetírás lehetősége abban, ha valaki leírja: „fölötted megreccsen a fa,/ anyám a tejet a kályhán felejti”? A referencialitás ebben az esetben szerzői intenció is: a kötet első, rögtön a mottó és az ajánlás utáni oldalán egy furcsa műfajú szövegképpel találkozunk. Dokumentum-jellegét tetézi, hogy alatta egy név és két dátum (mint egy sírkövön) olvasható. Az írógéppel írt, kézírással kiegészített cédula egy eredeti levél/alkotás szkennelt változata. A címe: Öngyilkosság vázlat. A kötet szerkezetében elfoglalt helye referenciává avatja ezt a „vendégszöveget”, miközben az azonos vezetéknév miatt kapcsolatot teremtünk közte és a kötet szerzője között. Ő az apa, aki kivitelezte tervét, a túlélő családtagok számára kijelölve a vázlat egyik imperatívuszában felvillantott utat: „Kínná irányulni”.

 

Kali Szabolcs képzőművész „tragikusan korai” halála után több emlékkiállítást rendeztek kollegái. A marosvásárhelyi Ittfelejtett álmok megnyitóján Bob József hátborzongatóan érvényes megfigyeléseket tett a (hat évvel később megjelenő) Ópiára is: „Kali Szabolcs maga mögött hagyta a tárgyak, a logika világát, mígnem végletesen le nem szűkített mindent elemeire. (…) Egyik rajzán az égetett lyukak sora az arcon folytatódik és a két szem helyére kerül. Mintha a tekintetsugár égetné ki, monoton egymásutániságban. A férfi és női alakok arc nélküliek, egy történelem előtti kor archaikus maradványai, időben, térben távoliak. Lélektájak. Egy nagy közlésszomj ideográmái. A belső valóság tragikumai: hihetetlenül árnyaltak, nyitottak. Aki rajzolta őket, bevállalta saját korlátait. De jól tudta, hogy a láthatatlan lehet valóságos. Ezzel szembesít ez a forma, a rendező elv.” Az arcot kiégető tekintetsugár mintha az Ópia szövegeinek pozícióját vetítené előre, és a John Koenigtől származó mottó tézisét: „unable to tell if you’re looking in or looking out”. Vagyis nem megállapítható a nézés iránya, a kifelé és a befelé egyidejűleg történik. A sepsiszentgyörgyi MAGMA-csoportosulás Nem eladó/Not for sale 2008-as akciójában helyi művészek által tervezett képeslapokat osztogattak ingyen a járókelőknek. Kali Szabolcs képeslapja olyan, mintha csak az egyik darabja lenne az Ópia illusztrátora, Kusztos Juli sorozatának. Minimális elem, monokróm színvilág (ami már a fekete és a fehér örök „kirekesztettsége” körüli vitákat tekintve is érdekes). Ez a redukált eszközhasználat és az általa kifejtett hatás nem csak az Ópia illusztrációira, hanem szövegeire is érvényes. Egy lecsupaszított, sallangmentes nyelv nagyobb kockázattal használ közhelyeket is; ugyanígy, ami egy fehér alapon erőteljesebben van jelen, kitetté válik. A megsebesítés/sebezhetőség talán a legfontosabb motívum, mind az apa félbemaradt életművében, mind a lánya első kötetében. Kusztos Juli vizuális hommage-aiban megfordítja a barna-fehér sorrendjét („Kifordítom-befordítom, így is bomba a bomba”, mondja a Mondóka című vers), a fehér keretté lesz – mintegy idézőjelként használva Kali Szabolcs grafikáinak terét. Kusztos Juli figuráin a maszk kivilágított színpadként hat. Az élettelenségig semleges arckifejezés hordozójaként kontrasztban áll a deformálódott testek nyakatekert, kifacsart pózaival, amikben a versek önmarcangoló hangja köszön vissza. Az indulatba szublimált gyász illusztrációi az összetört, mégis valószerűtlenül képlékeny testek, amelyeket önnön fájdalmuk támaszt alá, hogy el ne dőljenek.

 

Kali Szabolcs munkásságával kapcsolatban nemcsak az hangzik el, hogy az életmű félbemaradt, hanem az is, hogy a művész „a fióknak dolgozott”, és gyakran meg is semmisítette műveit. Míg az alkotás folyamata a pusztító erők távoltartása, a műalkotás rombolással történő visszabontása (illetve kiegészülése) az öngyilkos hajlam megnyilvánulása lehet. Az Ópia szerzője ezzel fordul szembe, amikor a publikálást választja. Ez nem csupán az apai hagyománnyal való szakítás, hanem egyfajta feloldozásként, áldozathozatalként is értelmezhető. Alkotó rombolás. Olyan értékteremtő gesztus, amellyel berekeszti az öröklött traumák sorát: „az én apám egy öngyilkos apa az én apámat apja sokat verte az én apám apja egy erőszakból született mindenre van magyarázat”. (Erről eszünkbe juthat Serestély Zalán verse, a Nekemazénanyám is, amely hasonló versbeszédben szól a generációk determinatív egymásutániságáról, az ezáltal kijelölt, traumatizált beszédhelyzetből.)

 

Bármekkora is a tétje, az Ópia nem esik abba a hibába, hogy mindent fel akar fedni. A szövegek inkább alulstilizáltak, nem akarják megújítani a gyászversek nagy múltra visszatekintő hagyományát, intenzitásukat a vékonyka kötet szerkezete is csak erősíti – íve és ritmusa van, a verseket kurzívval jelzett álomjegyzetek és illusztrációk váltják. Teremtett atmoszférájukban van valami elhasznált levegő, sőt, megkockáztatom: romlottság, ezzel egyidejűleg mégis ártatlanul friss és életerős ez a líra. Ahogy Kemény István írta róla az Élet és Irodalom Ex Libris rovatában: „másnak, máskor azt mondanám, hogy ez húszévesek nagyotmondása,  de neki most elhiszem: mert ebben a kötetben olyan súlyok, tétek, indulatok kavarognak, amikben feloldódnak az irodalmi szempontok”. A szerkezetre jellemző a repetitivitás: a tudat folyamatosan újrajátssza a traumatikus élményt, amely több csatornán is felszínre tör (álmok, képzelet és gondolatok szintjén). Az egyik versben arra való utalást találunk, hogy ez a repetíció egészen addig vihető, amíg meg nem ismétlődik a kiváltó ok: „most aztán nézheted, ahogy növök,/ ahogy terelnek félre, talán pont a te irányodba/ (talán pont ezt akartad)./ segíthetnél néha.” A magára hagyott gyerek szemrehányást tesz, de itt már nem az „ettelek volna meg!” (J.A.) gyerekhangjának egyik változatát halljuk, hanem egy felnőtt emberét, aki belenőtt az apa hiányába. „Nem a szerelemről akartam beszélni, / hanem a félelemről. a kislányról, / ahogy apja nyakában ül és ordítja: / nő vagyok.” A nőiség így vagy úgy, több formában felbukkan a szövegekben. De mintha az ébredő szexualitást is csak az apa erőszakos halálán keresztül lehetne megélni.

 

Bár az Ópia tragikus narratívaként olvastatja magát, közben kilátásba helyez egy – a magánmitológia gócpontjainak feloldására létrehozott – magántranszcendenciát. Nem csak az álomképek ikonográfiája idézi az apokalipszis látomásait (tűz, víz, hatalmas erők), de az ikonfestészet szövegkörnyezetbe való beemelésével Kali Ágnes a képzőművész apát saját közegében jeleníti meg: „az apák egy ortodox freskón szállnak pokolra épp”. A fájdalom egyik legszebb képi megfogalmazása a „harapásnyomokkal festeni kékre az eget/ Mária fölött”. A Magyar Katolikus Lexikon caritas romana (lat. ‘római szeretet’) néven ír egy olyan irgalmas cselekedetről, amely során egy fiatal asszony megszoptatja öreg apját. „Egy ókori legenda szerint egy athéni polgár fogságában úgy menekült meg az éhhaláltól, hogy kisgyermekes lánya látogatta és szoptatta. A reneszánsz idején a caritas romana a világi festészet tárgya lett.” Ez a történet az Európa-szerte elterjedt, és az antikvitásban gyökerező találós kérdés formájában így hangzik: „Aki nekem az apám volt, annak lettem anyja/ Szeret engem az én fiam, anyámnak az ura./ Hogy lehet ez?” Akár egy Kali Ágnes-vers is lehetne.

 

 

 

Kali Ágnes: Ópia. FISZ, Budapest, 2018.