Egyben a kettő




 

András László első regénye, az Egy medvekutató feljegyzései (Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010), amolyan underground bestsellernek bizonyult. Megjelenése, habár nem érte el a hivatásos kritika ingerszintjét, de számos lelkes/lelkendező olvasót talált magának (köztük e sorok íróját is), akik azóta is várják a következő dobást. Olvasói (és nemcsak) telhetetlenség: ha valami jó, folytatást kér magának. Amire azonban több mint tíz évet kellett várni. Hogy elviselhetőbb legyen a várakozás, András László útközben elcsöpögtetett egy verses és egy novelláskötetet, amelyek bármennyire érdekes alkotásoknak bizonyultak, nem pótolhatták a várt művet. Hiába, regényekre kalibrált aggyal élünk, mondják a könyvpiac felkent szakértői, és ebben az első regény is ludas a maga különös kompozíciójával, letisztult regénynyelvével, de főleg összetett, ironikus világlátásával, aminek erényeit a szerző rövid műfajokban is folyamatosan kamatoztatja.

 

És lőn.

 

Vannak szerzők, akik mindvégig ugyanabban a nyomvonalban alkotnak. És vannak a nyughatatlanabbak, szertelenebbek, akik számára minden könyv egy új kaland, amit a maga maximumán végig kell élni, meg kell formálni, de utána valami más következik. Az utóbbi típusba tartozik András László is, akinek a negyedik könyve megint más, mint az előzőek, szociokrimi, próbáltam megtalálni az ideillő skatulyát. Hiszen míg az első regény a műfajtalanság szabadságával tüntetett, ez az utóbbi két sikeres műfaj keresztezésével próbálkozik, a szociográfiai ihletésű próza, a szocioregény és a krimi összeillesztésével. Teszi ezt nem minden előzmény nélkül a magyar irodalomban. Tar Sándor Szürke galamb című regénye szintén bűnregényként nevezi meg magát, még a helyszín is hasonló a két regényben: egy magyarországi kisváros, annak jellegzetes figuráival, helyszíneivel, történéseivel. De míg Tar regényében van valami kaotikusság, csak a bűn mélységéhez illő ziláltság, durvaság, addig ez a regény sokkal áramvonalasabb, jólfésültebb.

 

Mondjuk ki: könnyed olvasmány András László új regénye. Csak addig tekeri fel a potmétereket (és azt el kell ismerni, számos regiszterben játszik a szöveg), ameddig az izgalmasság és az érdekesség határain belül maradnak a tétek. Ezért kell számolnia a „könnyed” jelző negatív felhangjaival, ami egy olyan irodalomban (a magyarról beszélek), amely a mélyre, a súlyosra, a fájdalmasra, a komoran metafizikusra és a metafizikusan komorra helyezi a hangsúlyt, akár dehonesztáló is lehet. Egy Esterházy, igaz, egy egészen más pályán játszva, még vidáman szörfölt ez előtt a háttér előtt. De ember legyen a talpán, aki úgy lép ki ebből a keretből, hogy a kevésbé fajsúlyos műfajokkal kacérkodva ne idézze magára a lektűrszerző vádját.

 

Pedig András László regényével kapcsolatosan nem is ez a legnagyobb probléma. A befogadói problematizálás sokkal inkább a műfajok háziasításából ered, a műfaji kódok és lehetőségek számonkéréséből (én legalábbis erre számítok), amitől duplájára emelődnek a tétek a regényével kapcsolatosan. Egyszerre akarhatunk egy jó krimit olvasni, csavarintós történetvezetéssel, izgalmas nyomozással, a jó és a rossz végletes párharcával megspékelve – a skandináv krimik, különösen Jo Nesbø Harry Hole-történetei alaposan elkényeztettek bennünket. Ugyanakkor egy pontos, mélyre hatoló szocioregényt is szeretnénk kapni, komoly társadalmi látlelettel, illúziómentesen tálalva. És ez a regény elhiteti velünk, hogy akarhatjuk ezt. Egyben a kettőt – nem akármilyen kihívás! Miközben világos, a könyv nem akarja kiszolgálni ezeket az elvárásokat. Használja a kódokat, aprókat módosít is rajtuk, de nem akarja mindenképpen csúcsra járatni a műfaji lehetőségeket. Csak annyiban használja az egyik típust, hogy általa felmutathassa a másikat. Oda-vissza.

 

Nézzük, mit takar ki egyik műfaj a másikból. Először, hogy mi látszik a társadalomból.

 

Egy Budapest közeli kisvárosban járunk, Boldogszentpálon, egy kitalált nevű, fiktív, de másrész nagyon is ismerős településen. Ahogy a krimiszál egyre jobban szétburjánzik, úgy kezdjük megismerni a település figuráit, azonban mindig csak a nyomozási szálhoz kapcsolódóan. Gazdag panoráma bontakozik ki ezen a módon. A nagyvárosból érkező, a társadalmi ügyek iránt elkötelezett, éteri nőszemély (az első áldozat), romlott exfeleség, kocsmatöltelék melós, hideglelős, öntörvényű gyilkos, korlátolt polgármester, dörzsölt háttérember, nagystílű gazember, aggódó titkárnő, elkötelezett, de szertelen környezetvédő, fásult nyomozó, korlátolt helyi rendőr – és még lehetne folytatni a sort. A figurák bemutatása ugyanakkor ritkán lépi túl a sematikus ábrázolásmódot. Inkább mozgatva, mint bemutatva vannak az alakok. Néha azonban teret ad a regény egy-egy portré gazdagabb felvázolásához (lásd Ordibá történetét, 183–192.), és ilyenkor derül ki, milyen mélyen érti a szerző a mozgatott figuráit. Én mindenképpen több hasonló futamot el tudtam volna viselni, amelyekben a szerző tobzódik az ironikus, groteszk árnyalás lehetőségeiben. Világos: a társadalmi panoráma a jelen Magyarországát hivatott megjeleníteni. Egy, a politikum és a vele összefonódó üzleti mesterkedések által megrontott kisvárost ismerünk meg. Na meg kocsmák, hivatalok, titkos tárgyalások kies, kisszerű világát. Ahogy belefutunk néhány, az aktuális politikai helyzetre utaló kikacsintásba is, amelyek itt szerencsére nem annyira zavaróan öncélúak, mint más regényekben, mivel leginkább a humor forrásaként szerepelnek.

 

A társadalmi panoráma feltérképezésénél számomra sokkal izgalmasabb volt a krimiszál kibomlása. „Magyarországon nincsenek rendes gyilkosságok. Reménytelenül lemaradtunk a világtól” – állapítja meg a regény matematikus nyomozója. Az ő személye szintén kéri az alaposabb elmélyítést; egy valamikori, az állambiztonságnak dolgozó ügynökről lévén szó. De hozzá kell szoknunk, mintha egy pörgős filmben lennénk, itt minden tényleg csak a cselekménybonyolítást szolgálja (hátha valaki filmre, ne adj isten, sorozatra álmodja a könyvet). Ami valóban pörög, a jelenetek gyorsan váltják egymást, a hullák is szaporodnak rendesen, és ha rendes gyilkosság (értsd: igazi, delejező bűntett) nincs is a regényben, a halálmasinéria, még ha sokszor a maga esetlen módján is, alaposan dolgozik, s lassan uralma alá veszi az egész várost. Miközben András László a krimi műfajának kódjain is csavar egyet. Hiszen sokáig azt hihetjük, egy rendes nyomozással van dolgunk, adott az áldozat, a lehetséges elkövető, a nyomozó, meg maga a rejtély: mi is történt, ki a tettes? Aztán ahogy gyilkosság gyilkosságot követ, az is kiderül, nem annyira az elkövetés módja vagy az elkövető kiléte a kérdés. A szerző sokat nem is tétovázik: krimihez nem illő módon menet közben leplezi le gyilkosait. Persze titkok és események mindvégig maradnak. Egyik titok feltárulása egy másik titokra mutat rá, aztán ahogy az is feltárult, azt érezhetjük: itt mindenki bűnös. A cammora a regényben nem egy titkos bűnszervezet, valamilyen szinten mindenki beletartozik, ha nem is közvetlenül, hanem csak közvetetten, nála magasabb, sokszor át nem látott érdekeket szolgálva. Ezen a módon nyílik rá a krimi a szocioregényre. Mert nem egy irányba mutatnak az események. Habár az áldozatok kézzelfoghatóak, a bűn nem lokalizálható.

 

A vörös korona, mint egy billog, de lehet, mint egy töviskoszorú ég egy ország homlokán.

 

 

András László: A vörös korona. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020.