„Egyes járatokról hallgat a menetrend…”




 

A múlt elindul a jelen felé, a jelen pedig – mint aki nem is tehet egyebet – teret ad a találkozásnak. Akarva-akaratlanul ér össze a kettő Marcsák Gergely 2019-ben megjelent Fekete-Tisza című verseskötetében. A három részre tagolt kötetben a versek folyamatosan átlépik a ciklushatárokat, egyik a másikhoz önkényesen csatlakozik, létrehozván valami önmagán túlmutatót. Kendőzetlenül, prózaszerű és könnyed versformákban tárja elénk azt, ami épp ellenkezőleg: sosem volt könnyed. Kárpátalja terei, történelmi alakjai és az egykori, málenkij robotnak nevezett kényszermunka borzalmai sejlenek fel. Mennyiben befolyásolja mindez a jelenkori ént? Lehetséges-e létezni anélkül, hogy a múlt folyamatosan ránk telepedne és távozásra még csak unalmas pillanataiban sem gondolna?

 

Marcsák Gergely verseit olvasva folyamatosan e két világ között ingadozunk. A múlt madzagot köt a jelenre, és nem akarja engedni, úgy, ahogyan nagyapa sem engedi nagymamát: „Fekete ködöt vont a kis házra/ az élet, mikor nagyapából kijött./ Indultában pedig nagymamáéra/ félévnyi hosszú, erős zsinort kötött.” (Nagyapa) A múltban beérkeznek a vonatok, és aki felül rá, nem tér haza három nap múlva. Bevörösödnek a szemek, kihull a haj, és nem tudni már, mennyire volt szőke. Melegedik a malter, csak a munkásra vár a fagyhalál. A jelen igyekszik felejteni, reménye a szerelem, a szórakozás, az utazás, de a múlt fényében jósolt jövő tudata vajon mennyiben lehetetleníti el a létet, hiszen valahol mindig beférkőzik a múlt árnya…

 

Döbbenettel, elkeseredetten beszél Marcsák valami olyanról, amiről talán egyre kevesebbet tudunk – az elbeszélő teret készít számunkra ebben a világban, főz egy kávét, leül velünk és mesél. Sajnálatnak, szánalomnak nincs helye – helyette fel- és megmutat, kijelent és összegez: így vagy úgy, de élünk.

 

 

Marcsák Gergely: Fekete-Tisza. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.