Éjjeli versek múzsája




urezust

 
 
Egészen bizonyos, hogy Varga Melinda nem számítógépre írja versei első vázlatait, hanem hord magánál egy hangulatos noteszt, vagy esetleg az ágya és éjjeliszekrénye körüli kellemes rendetlenségben halmozódó kéziratpapírokon körmöli, javítgatja költeményeit. Ha mégsem így van, akkor is kell, hogy legyen a közelben egy még nyitva tartó kávéház, alacsonyan szálló cigifüst, odakint nagy, kerek, labdáznivaló Hold, esetleg még macskák is – szóval, lehetőleg az az alkonytól pirkadatig tartó, évszakoktól független űrezüstös időtlenség, amelyet a figyelmetlen polgáremberek tunya tespedéssel töltenek. Ebből is látszik, hogy Varga Melinda mélyről merítkezik, a vers és az élet világa nála nem különül el, kedveli a hagyományokat, egyszerre alkalmaz figyelemre méltóan egyedi szóképeket, és olyanokat, amelyek a mai lírában már csak elvétve használatosak, mégis beleilleszkednek költészetének egészébe. A darabok közé beszüremlő Debussy-re, sőt, Chopinre hajazó taktusokkal befogadói szempontból nincs probléma, és a szerző arányérzékét dicséri, hogy e régiesítő kifejezések spontán megoldásoknak tűnnek, kellően finom aromát, egykori lírikusokat idéző bukét is adnak költészetéhez.
 
Azt se felejtsük el, hogy Varga Melinda emberileg és alkotóilag is igen fiatal még, mindamellett egyik kötetéből sem érződnek a pályakezdés útkereső próbálkozásai, úgy tűnik, hangját azonnal megtalálta. Beszédmódjára jellemző a tágabb értelemben vett hagyományok alkalmazása, ismerős ösvények és titkos csalitok között járunk, melyek tele vannak klasszikus–mitikus teremtményekkel – de hát mire is számíthatnánk egy űrezüst napszakban alkotó szerzőtől? Dívák, lidércek, csillagnimfák, pajkos Ámorok tűnnek fel olyan színhelyek közelében is, ahol a költőnő mindennapi élete zajlik, az istenek az égszalonban pedig fekete pezsgővel koccintanak, miközben Kolozsvár utcái és a Facebook világa is jelen van a versekben. Motívumokként legfontosabbnak a színvonalas költői eszközökkel megjelenített nagy témák tűnnek, a párkapcsolat, illetve a társkeresés problematikája és örök játékai. „Az én dol­gom egyelőre az, úgy érzem: ver­set írjak a sze­re­lemről. Sok­szor próbálok nem erről írni, de aztán va­la­miért min­dig visszatér a téma, úgy ala­kul az éle­tem, hogy nem tu­dom ki­kerülni”mondja Varga Melinda egy interjúban, meghatározva az Űrezüst fő tematikáját is. Valóban, sokszor mintha teljesen másról akarnának szólni a versek, de öntörvényű módon visszakanyarodnak a költőnő vágyképeit szimbolizáló, szélesen hömpölygő fősodor irányaiba. Annál is érdekesebb ez a párkapcsolati motiváltság, mert a kötetben a másik fél, a pár, a maga lehetséges eszköztáraival, tulajdonképpen meg sem jelenik. Inkább absztrakt fellángolások, vajákos megidézések, a szerelem testi és fantáziált történetei, de konkrét szereplő – szinte sehol. A szerző magáért a szerelemért esik gyakran túlfűtöttségekbe, született boszorkányok módjára pazar versekben bonyolítja a szálakat, remekíti a képeit:
 
„Színes tűz a nyelv,/behatol a keringésébe,/és felégeti/a szívkamrát.” (Költőcsók); „Most a széllel játszom, és a szél/én vagyok,/széthordom hangjaim,/ülőmagányban, csenddúcok között a vihart kísértem szemérmetlenül.” (Vihar előtt )
 
Az Űrezüst minden darabjában találhatunk valami igazi költőre valló megoldást, amelyek viszonylagos békességben megférnek a fentebb már említett, régies, avultnak ható szókapcsolatokkal, a csalfa szerető múzsák, vágytakarók, pihefinom szüzek, szirom lényekhez hasonló képekkel. Varga Melinda ismeri a titkot, amitől egy szöveg észrevétlenül költeménnyé válik, és mintha a kötet is úgy lenne felépítve, hogy egyre érettebb verseket olvashassunk, bár a nyitóoldalak is igen erősek, különösen a Ballada a tavaszi távról vagy a már idézett Költőcsók. A Szivárványban mintha csökkenne a színvonal, de azért ott is vannak igen remek sorok, pl. olyan lányokról, akik a felhőkben fürdenek és „lábuk illatos/almavirágpor…”
 
Nyilvánvaló, nem szövegirodalom szövődik itt, és nem is újavantgard kísérletezések, hanem finom, szinte japán tusrajzokat idéző poézis, tartalmilag sokszor mégis expresszív mondanivalókkal. A Férfibunda ciklusban több klasszikus veretű, elsősorban szapphói időmértékes ütemsor-részleteket is magukban foglaló darab található, érdekes, személyiségekkel és szerepekkel játszadozó versekben. Varga Melinda kicsit ellentmondani látszik önmagának, már ami a nyilatkozatait illeti, hiszen ezt állítja az említett interjúban: „És végül is, ha belegon­dolunk, az ember életében a szerelem megélésén kívül nem túl sok jó van” – a kötetből azonban kiderül, hogy rengeteg olyan dolog van az életben, amelyek efféle megélések nélkül is pazarul működhetnek, többek között az ő versei is. (Kivéve a szerencsére csak ritkán előforduló olyan sorokat, mint amikor pl. „felsikolt a fény az égen” – Hajnali víg.) Egészen kiváló költemények villantják fel pl. a purgatórium és a pokol elképzelt kínjait, szintén arról tanúskodva, hogy a szerző mégis otthon van az evilág nem csak szerelmi vágyak és örömök szülte káprázatai közt, azonban odaát már „mások öltöznek be helyettem/szürkéskékbe és nyelvpirosba” – mondja talányosan, és ami egy költő számára valóban a túloldal egyik legfőbb büntetése: „Versemet/egy ismeretlen nyelven/írom,/átlátszó betűket/körmölő tollal.” (Gondolatok a pokolról)
 
A Csendszoba monológgal és a Városdalok ciklusok verseiben talán méginkább erősödik a színvonal, a szövegek érettebbé, feszesebbé válnak, kevesebb a régiesítő szólelemény, nem véletlenül állítja a szerző: „elszívtam egy slukk alatt / szirupos jövőm”. (Rózsa szivarba) Ettől függetlenül marad továbbra is egyszerre szenvedélyes és finoman nőies, mint pl. a színekről szóló művében: „Körmeikkel csíkot húznak a földön./Ajakukra halvány kakaópor tapad.”
 
A nemi szerepek viszont mintha az egész köteten keresztül kicsit vibrálnának, alakulnának, talán ezért öltözködik a lírai hős annyi ruhába és időnként a vélt vagy valós szerető bőrébe is, mi több, így lesz belőle kóbor lovag, ami nő létére már tényleg furcsa egy kicsit. Varga Melindához azonban jól illenek a szerepek, hiszen minden klasszicitása, kolozsvári, gyergyói kortárslírai megszólalásmódjai mellett el tudja fogadtatni az olvasóval kissé hatásvadásznak tűnő képeit is: „Ezerfokon izzok mint a világ korongja/a földi hajnal rúzsfoltos ölén…” (Kolozsvári hajnal)
 
És meg tudja szerettetni letisztultabb motívumokból álló, érett verseit is: „Csak az ölelhet, ki/hússal bánni nem tud,/csak az boldog, ki a húsban/él vadul.” (Város facebook-ra írva)
 
Mindkét hang eredeti, máshogy szólal, egyszerre szűk és széles olvasóközönséghez, akikre nemes feladatokat bíz az értelmezések terén: „hajamból ecsetet fonjatok,/a holnapot fessétek a saját képetekre át….” Mint ahogy azt nem csak a jövendővel, hanem az ilyen kitűnő, alkony és pirkadat között született, űrezüstben fogant költeményekkel tenni is kell.
 
 
 
Varga Melinda: Űrezüst. Irodalmi Jelen Könyvek, 2013.