éjszaka minden megnő




„Kedves Művésznő, rajongok! B.”

 

I

 

elmúlt, ahogy a lábnyomok is felszáradnak

a talajon. most hideg van, és még csak csütörtök.

2015-öt írunk, amikor lefordulunk a gangról,

ahol utoljára sétálunk végig együtt.

nemsokára kinyitnak a boltok,

lehívják a liftet a földszintre, beindul az emésztés,

köhögni kezd az olasz a szomszédban.

sötét szobába képzelem magam,

ahol terroristák tartanak fogva.

ma van a napja, hogy kivégeznek:

képtelenség rá felkészülni.

 

II

 

éjszaka minden megnő: a polcok, a csövek,

a hiányod a kétszemélyes matracon

(pedig hogy örültünk, hogy végre elférünk),

a karácsonyi égő gyenge fénye a falon.

lámpabúra a méhem, ami a búmolyokat vonzza,

megtelek a tetemükkel. most felém futsz a folyosón,

pedig mindig sétálsz –

a budaörsi viharban orbánhegyig,

a párnámtól az állásinterjúig, a kézfogástól az elengedésig.

kikerülöd a medencét, ami voltunk.

ha belecsúszol, kicsordul a vize.

 

III

 

még langyos a kereszt,

amire halottak napján feszítettél ki.

 

IV

 

hétfőre kiürült a bőröd illata a szobából,

de otthagytad a párnámon a hónaljad.

pont azt, amit az utolsó szeretkezésünkön

izzadtál össze. utána, amikor megnéztelek éjszaka,

egy minótauruszt láttam benned,

ami a hasára fordulva utasítja el az apját.

az a pléd vagyok, ami az ágyékod

lenyomatát őrzi, és azóta arra vár,

hogy máshol összegyűrjék.

 

V

 

a rákóczi úti hotel tetejéről lelocsoltak vízzel.

három fokot mutatott a hőmérő.

az a megmagyarázhatatlan érzés,

hogy figyelsz az út másik oldalán,

és a hidegtől összerándul a férfiasságod.

 

VII

 

a metrószél kifújta a kezemből az utolsó szőrszálad.

december tizedikét írunk, amikor megszédülök a nevedtől.

mindig óvatosan álltál a mozgólépcsőre,

féltél, hogy bedarálja a lábad.

végül mégis itt érsz véget, két lánckerék között:

a tetovált vádlid, a leforrázott combod,

a herezacskód és a húgyhólyagod,

a májad, aztán a mellkasod, míg végül

az a koponya roppan szét, amiben engem tartasz.

talán nem jutok eszedbe,

mielőtt a szemedre zár a fogaskerék.

 

VIII

 

nem tudom, gondolnak-e az emberek

a csillagokra, amikor felszállnak a buszra.

én például tegnap három üstököst láttam,

amikor kinéztem az ablakán.

kétszer azt kívántam, hogy szarvassá változz.

szerintem van élet a földön kívül.

ettől még távolabbinak érezlek.

ha én is megnövök, talán ellátok az asztalodig:

gépelés közben, aganccsal képzellek el.

 

IX

 

van az a mozdulat, amivel kihúzod

a hajszálam és lefejted rólam a kontúrt.

amivel magadra teszel és hagyod

hogy eltörpüljek, aztán feltörjek.

van az a formátlanság, amibe tengelyt raksz.

kiszívlak és visszaengedlek a pohárba.

merev hulla vagy a füleim között,

egy hangosan lélegző szilárdság,

a hajnali egykor kiszökő lényeg.

arra gondolok, visszarakom

beléd a nyelvem, hogy soha többé

ne kelljen beszélnünk,

és megtanulj nézni engem.