El, ki, vissza – barangolás a romániai német irodalom tereiben




A negyedik alkalommal megrendezett Kolozsvári kikötő rendezvénysorozat második napján került sor a Johann Lippet Ajtó a hátsó konyhához című regényének fordítását bemutató beszélgetésre a Bulgakov Kávéházban. Az eseményen Vincze Ferenc fordítóval Szenkovics Enikő, a kötet szerkesztője beszélgetett.

 

A beszélgetést indító Szenkovits kiemelte Vincze Ferenc szerteágazó munkásságát, amely nemcsak a műfordítást foglalja magába, de azt a fajta egyetemi oktatói létet is, amelynek egyik célja bevinni az egyetemi diákság közegébe a romániai német és magyar irodalmat, mindeközben nem fordítva hátat a szakmai kutatásnak, a konferenciáknak, az olyan alkalmaknak, amelyeken lehetőség nyílik a még élő szerzőkkel megismerkedni, új irányú fordítói tapasztalatokat szerezni.
 

 

 

Vincze Ferenc saját bevallása szerint, bár eleinte irodalomtörténeti szempontból foglalkozott a romániai német irodalommal, rendszeresen abba futott bele, hogy fordítás híján ezek a szövegek az összehasonlító irodalomtudomány (és ennek művelői) számára jórészt hozzáférhetetlenek. A lefordítandó mű kapcsán a választás így arra a regényre esett, amely a legnagyobb léptékkel képes bemutatni a bánsági svábok világháború utáni életét – Johann Lippet Ajtó a hátsó konyhához című művére.

 

A fordító kiemelte, hogy a német, sváb, szász próza sokszorosan feldolgozott kérdése, hogy hogyan lehet feldolgozni a világháború utáni kitelepülés, áttelepülés traumáját. Lippet regényében egyenesen kétszeres vándorlás játszódik azonban le: ki- és visszatelepedés egymásutánja, egy bánsági sváb család Ausztriába költözése, majd visszatérése szűk hazájába, Wiseschdia (Kisvizésdia) falujába. A történetbe zsigerien szövődik bele a csodálkozás, a meg nem értés. „Kinek jut eszébe 1955-ben visszajönni Ausztriából Romániába?” – teszi fel a kérdést a fordító, és a regény erősen rezonál a kérdésre: a helyiek valóban nem viszonyulnak egyöntetű elfogadással a család visszatértéhez.

 

 

 

Jelen kiadásban két német nyelvű kötet lett „összegyúrva”, egymás után helyezve. Ez a társítás azonban nem a fordító önkénye, Vinczét ugyanis maga a szerző kérte meg rá egy beszélgetésük alkalmával, hogy – a Németországban tévedésből két kötetben kiadott művét/műveit – egy kötetben jelentesse meg. A hármas tagolású történet harmadik, magyarul még ki nem adott része fog második kötetként e furcsa „trilógia” befejezéséül szolgálni, ahol – mint azt Vincze elárulta – már nem az 1961-ben kezdődő családtörténet eredeti elbeszélő-főszereplője, Anton Lehnert családfő kap hangot, hanem az el-/ki-/visszavándorlás történetének utolsó szereplője, Lehnert unokája, aki úgy „tér vissza” a Bánságba, hogy soha nem járt ott. Nála már komoly kérdés, hogy megélője, vagy újrajátszója-e a visszatérés fabulájának, azonban ő lesz képes olyan nézőpontot nyújtani, ami egyszerre közeli és távoli, reflektív, idegen és ismerős egyben.

 
 

 

A beszélgetés alkalmával szóba került még az a kifejezetten izgalmas narratológiai eljárás is, mely a történet öt fejezetét öt fényképleírással bocsátja útjára. A fényképek a családszerkezet alakulásának, szétesésének, újraértelmezésének dinamikáját követik: míg az első kép többgenerációs családi fénykép, a másodikon Lehnert már csak szűkebb családja, a faluban maradt sváb ismerősei körében látható. A harmadik ‘86-os útlevélkép. Az utolsó képeken már az új generációk tagjai – immár színesben.

 

A bemutató beszélgetés összességében kiváló kontextust volt képes teremteni a műnek. Olyan kontextust, melynek része volt a háború és az elnyomó rendszer, a saját térben tapasztalt idegenség, a bánsági Aktionsgruppe fiatal, baloldali, ugyanakkor(!) ellenzéki romániai német íróaktivistái, a párhuzamos és érintkező nemzeti irodalmak kérdése, az erőszak, a befogadás, a kultúra, az (egymás)közöttiség hálójában élő, mozgó, haladó és visszatérő ember.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter