Életem legjobb műve




Életem legjobb műve címmel nyílt Jovánovics-tárlat a Quadro 21 Galériában. A kurátorok, Kerezsi Nemere és Székely Sebestyén egy nem létező, mára elpusztult alkotás köré építik fel a tárlatot. A magyar neoavantgárd egyik történelmi pillanatát megragadva, egy kontextus-kiállítást hoztak létre, melyben maga a dokumentáció is a kiállított művekkel egyenértékűvé válik. A tárlat központi elemét egy korábban ki nem állított, csupán előadáson bemutatott „mű” képezi.

 

A tárlat 1970. március 15-én, a budapesti Fényes Adolf teremben helyet kapó Jovánovics György–Nádler István-kiállítást, és annak megnyitóját idézi meg. Mindenek előtt a társadalompolitikai kontextus megértése kap elsődleges fontosságot, amely elengedhetetlen a művek megértéséhez. A korabeli politikai rendszer által éppen csak megtűrt (a kommunista kultúrpolitikában gyakorolt három T kategóriája: Tiltott, Tűrt, Támogatott) művészek számára szinte kizárólagos bemutatkozási lehetőséget jelentő termet a Konkoly Gyula–Bak Imre páros után Jovánovics és Nádler kapta meg. Jovánovics két művel szerepelt (bár eredetileg Nádler letakart Volkswagen Beatle autójának gipszbe öntött, teljes nagyságú mását tervezte kiállítani). Végül a kiállításra szinte alkalmatlan, szabálytalan ötszög alaprajzú – egy művész számára megalázó – tér szolgált Jovánovicsnak inspirációul, létrehozva a helyiség alaprajzát tökéletesen követő, posztamensszerű gipsz environment alkotását. Ezzel, a modern magyar szobrászat első jelentős momentumaként, teljes mértékben szakított a korábbi szobrászati gondolkodás paradigmáival. Műve nem csupán absztrakt nyelvezetét tekintve, de értelmezésében is egyedi: érvényessége csupán arra a térre korlátozódott, ahova eredetileg készült. Éppen ezért a 36 nagyméretű gipszelemből álló, egy lepellel borított asztalra emlékeztető alkotásra a kiállítás lejártával az enyészet várt. E robusztus, statikus műbe az alkotó az időbeliséget is belefoglalta, hisz az anyag száradása folytán fokozatosan kifehéredett, a gipsz elvesztette eredeti rózsaszínes árnyalatát.

 

Jovánovics másik műve a kiállításra készült hanginstalláció volt, mely a megnyitóbeszéd szerepét töltötte be, és amelyet közel harminc évvel később, 1999-ben a budapesti Artpool keretében tartott előadáson „Életem legjobb műve”-ként nevezett el. A művész titokban a Kossuth Rádió aznapi, aktuális híradóját „meghackelve” egy hamis híradót készített, a hazai és nemzetközi hírek után becsempészve a kiállítás bemutatását. Ez pontosan 7 órakor, az eredeti híradóval egyidejűleg hangzott el a kiállítás-megnyitón egy rádiónak álcázott magnószalagról. A hallgatókat megtévesztve Jovánovics egy pillanatra mindenkivel elhitette, hogy az addig éppen csak megtűrt avantgárd művészek tevékenysége immár elfogadottá vált és bekerülhetett az állami rádió krónikájába. Jovánovics e patafizikus (a világba való névtelen beavatkozás) hanginstallációja így megadja a lepel-objekt értelmezését, társadalompolitikai kontextusát.

 

A Quadro 21 tárlata ezt a hanginstallációt helyezi a középpontba, melyet a művész Jovánovics-gagként a legjobb műveként nevezett meg. Az eredeti hanganyag mellett archív felvételek is megidézik az 1970-es tárlatot, illetve a posztamens-szobor készítésének folyamatát. Jovánovics sajátos szobrászati gondolkodását két, az 1990-es években készült drapéria-mű érzékelteti. Meghívott alkotásként Jovánovics barátjának és kollégájának, Szentjóby Tamásnak a Csehszlovák rádió 1968 című szobrát láthatjuk, mely direkt módon utal a prágai tavasz eseményeire.

 

A művész kiállítás-megnyitókkal szembeni ellenszenvének szellemében ez esetben is rendhagyó megnyitó kísérte a kiállítást. A Galériák Éjszakájával egybeeső rendezvényen a galéria munkatársai hét óra és éjfél között minden pontos órában felolvasták a Jovánovics-híradó román nyelvre fordított szövegét, mely a Kossuth Rádió sajátos szignáljával és az eredeti megnyitó kivetített felvételével együtt szinte akcióként hatott.

 

A lesötétített manzárdtér igazán alkalmas a kiállítás befogadására, sőt, még rá is erősít annak hangulatára: a látogató egy megtűrt művész eldugott, intim kiállításának résztvevőjévé válik, egy „beavatási” szertartáson vesz részt.