Életrajz-szilánkok




 

Szeretek elmélyülni az emberekről szóló történetekben. Bár Karafiáth Orsolya 2019-es kötete sok mindent megmutat abból, ami emberi, a könyv első fele nemigen tudott meggyőzni. A szerző kisgyermekkorból indítja szösszenetei sorozatát, majd fokozatosan lép át a kamaszok, a fiatal felnőttek világába. Zsákjában minden jó című írásában a gyerekkori mikulásünnepélyekre emlékezik vissza. Központi szerepet kap a felismerés, a télapó valójában egy férfi az anya baráti köréből. E megállapítás nem okoz csalódást az elbeszélőnek. Ha a szövegbéli kislány összeomlana, akkor közhelyessé fakulna a történet. A télapó-helyzet lereagálása a cselekményformálás elfogadható aspektusa ugyan, de a flegmatikusságba ágyazott humor nem elég ahhoz, hogy megérintsen a szöveg.

 

Karafiáth anyatörténetei már nagyobb segítséget nyújtanak a kötet megismerésében. A megformált anyakép nem a gondoskodó szülőt, de nem is a sanyargató mostohát jeleníti meg. Az anya olyan ember, akinek hóbortjai, hibái vannak. Kezdetben viccesnek hathat az anya kulináris felkészültsége, hiszen főzőtudománya a majonézes krumpli és bécsi szelet elkészítésében kimerül. A történet alaposabb vizsgálatát követően az olvasó már kénytelen beismerni, hogy a felsorolt konyhatündéri kvalitások hiánya sokkal inkább valóságos, mintsem nevettető. Félreértés ne essék! Állításommal nem arra célzok, hogy mindenkinek a konyhában lenne a helye! Az, hogy egyre kevesebben főznek, egyszerű megállapítás, nem pedig bírálat!

 

A kötet második fele egy költői indulás nehézségeit meséli el. A Pillanat, élesedőben meggyőzött arról, igenis érdemes volt a könyvvel foglalkozni. Nem csoda, ha felmerül a kérdés: miért pont ez a történet ragadott magával a leginkább? A válasz egyszerű, de a mögöttes tartalom nagyon is összetett. A történet tükörként szolgálhat minden gyakorló szépíró számára. Költői indulásom a szöveg narrátoráéhoz hasonló. Nem kevés idő, amíg a pályakezdő poéta megérti, van élet a közhelyeken túl is; Zsófi, a művelt unokatestvér pedig köntörfalazás nélkül szembesíti a narrátort, bizony semmitmondó verseket ír: „A következő hosszú költemény szintén […] az élet értelmét boncolgatta. Zsófi itt állított le, hogy köszöni szépen, elég. És hogy ő inkább arra lenne kíváncsi, én mit gondolok és mit érzek. Hát ezeket, feleltem sértetten. Azt kötve hiszi, mondta ő. Ezek frázisok, sablonok, üres szavak.” (Pillanat, élesedőben, 216.)

 

Karafiáth Orsolya kötete arra késztet, hogy ne csak olvassunk, hanem a történetek aktív résztvevőiként találjunk rá arra, amit az elbeszélőhöz hasonlóan mi magunk is átéltünk.

 

 

Karafiáth Orsolya: Amikor a mama lelegelte a papa haját – Történetek a felnövéshez. Scolar, Budapest, 2019.