Élmezőnytől lemaradva?




 

Most látszik igazán, milyen nagy volumenű a szlovákiai magyar (felvidéki) Gál Sándor költő, író, publicista életműve, amikor Márkus Béla monográfiája megjelent róla.

 

Egyben megdöbbentő, hogy Illyés Gyula metaforája, az „ötágú síp”, amely az anyaországi és elszakadt irodalmak összetartozását érzékelteti, mennyire nem működik a gyakorlatban. Gál Sándor nevével jómagam 2000-ben találkoztam először, amikor az AB-Art – az első olyan felvidéki kiadó, amely valamiféle erdélyi jelenlétet próbált felépíteni – kezdte megjelentetni sorozatban az egybegyűjtött műveit. Gál Sándor ekkor már több mint 30 kötetet tudhat a háta mögött, Erdély és Felvidék azonban jobbára párhuzamos valóság volt. Részben ma is az maradt.

 

Ezért is üdvözlöm Márkus Béla nagy vállalkozását – róla mindenki tudja, hogy elhivatott követője, értője a határon túli magyar irodalmaknak –, amelyben ezt a sokműfajú, szerteágazó életművet megkísérli egybefogni: a kötetek során lineárisan halad, ugyanakkor motivikusan egymás visszfényében elemzi.

 

Az Elöljáró szavakban Márkus leszögezi, hogy életrajzi áttekintésre nincs szükség, nem csupán azért, mert az nem trendi, hanem azért is, mert Gál Sándor életműve – főként a prózai művei – annyira biografikus, hogy abból óhatatlanul kibomlik az is, ami a személyes sors szempontjából mérvadó. Márkus a köteteket – témájuk vagy éppen műfajuk alapján – triptichonokba csoportosítva tárgyalja, érzékeltetve a lírai termés primátusát a prózaival szemben, jelezve, hogy újságírói, publicisztikai munkája némiképp ránő szépírói tevékenységére, és olykor elvész az aktuálpolitika útvesztőiben.

 

A monográfia legfontosabb – és iróniájával legszellemesebb – fejezete a végső, az Utánfutó szavak címet viselő, melyben Márkus Béla körüljárja Gál Sándor életműve kanonizációjának problémáit (vagy a kanonizálódás elmaradásának okait), ugyanakkor azt az illúziót is eloszlatja, hogy a felvidéki magyar irodalom önmagában egységes egészet alkotna.

 

 

Márkus Béla: Gál Sándor. MMA Kiadó, Budapest, 2017.