Elveszett paradicsom? (3)




A teremtés és a kiűzetés gondolatától, a felvilágosodás és a romantika szellemtörténeti pályáin keresztül bomlik ki és válik legújabb kori öntapasztalásunk plasztikus jelszavává az „Alkosd meg saját egyediséged!” frázis. Az emberi önteremtés karizmatikus – a fennálló rendet megtörni vágyó – aktusának valósága modern énképünk esszenciális sajátossága. Persze a körülményektől (legalább részben) függetlenedni képes, saját magát és a világot szabadon művelő, és művével eltöltekező ember látványa nem pusztán a nyugati gondolkodás alakzatainak idealista árnyképe, hanem a nyugat sajátos racionalitásában megvalósuló – jóléti – intézmények és társadalmi rendszerek terméke is.

 

A szabadság rendjének és a rend szabadságának 21. századi szintézise, amely a különböző történelmileg alakuló intézmények és eszmék dialektikájában bontakozott ki, még vágyképként sem jelenhet meg a világ minden táján. Mohau Modisakeng Átkelés című munkája plasztikusan világít rá arra a kontrasztra, amely a „fejlett nyugat (és Ázsia)”, illetve a harmadik világ (Afrika) országainak történeti – gyarmati és posztkoloniális – múltja, illetve jelenkori valósága közt húzódik meg. Míg a jóléti államok polgárai saját egyediségük megvalósításán és elismertetésén munkálkodhatnak, addig „odaát” – a posztindusztriális édentől délre – az életben maradás és az alapvető létszükségletek kielégítése, az emberhez méltó élet és halál a tét.
 
Bár Modisakeng több csatornás videóinstallációjának középpontjában – történelmi távlatba emelve – ezek a társadalmi feszültségek állnak, a művek metaforikus képi világa mellőz minden felesleges pátoszt. A szenvedés szépségének rideg valósága halálos precizitással jelenik meg a filmeken. A három egymással összetartozó, de mégis külön-külön is „olvasható”, a kiállítótér falára vetített képsorok között világossá válik, hogy bár az Átkelés „hősei” – egy nő sólyommal a karján, egy férfi puhakalapban és egy nő basotho népi kendőben – mind önálló, egyedi történettel rendelkező individuumok, azonban a Styx folyóját idéző fekete habok közt vesztegelve, a körülmények kényszerítő ereje által az általános kiszolgáltatottság alanyaivá válnak. Az eltárgyiasulás „igazi” valóságában, melyben az ember többé nem alakítója saját életének, megszűnnek azok az alapvető differenciák, amelyek az embert a természet körforgásából kiemelnék. ​

 
Az önmaga esszenciális lényegét elvesztő ember látványa egyszerre idézi fel bennünk a rabszolga-kereskedelem embertelen múltját és a jelenkori migrációs helyzet valóságát is, melyben a világ és önmaga uralására teremtett ember, a globális világ egyenlőtlen viszonyai közt az uralás egyre rafináltabb eszközei révén saját nembeliségét is kockára teszi. Modisakeng „elborzasztó szépségű” művein a habok közt elmerülő alakokra az édenkert helyett Kharón ladikja vár, hogy „az alvilág hajósa átvigye őket azon a vízen, mely felejtést ad mindenre, lemossa a lázat és görcsöt, mely itt fönn gyötör bennünket, és aztán egyenlővé tesz mindnyájunkat.” A néző és a kritikus fejében, akiket nem oldoz fel a felejtés, a profán valóság lágy ridegsége egy régi kérdést idéz fel: „Létem, ha végleg lemerült, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter