Emlékekbe zárt fordított neveléstörténet




Untitled-1
 
 
Szilágyi Júlia 2014-ben megjelent Álmatlan könyv című memoárjában gyerekkorában megtapasztalt második világháborús eseményekről számol be új és egyedülálló módon. Az emlékezés elindítója is egy különös eset: a Soa negyvenedik évfordulóján a zsúfolt templomban ülőhelyet kereső írónőt elutasították – azon a padon már nincs hely –, a válaszra azonban (hogy a vagonban elfértünk volna) odébb húzódott az akadékoskodó hölgy. Filmszerűen visszaforgatott emlékképek formájában tárul elénk a kolozsvári zsidó kislány és családjának története – legalábbis annyi, amennyi az emlékezetben megmaradt. És éppen az teszi érdekessé a memoár műfajúnak jelölt könyvecskét, hogy az író nemcsak saját tapasztalatait idézi fel, hanem az egész család emlékezete beleszövődik, személyessé válik. A történelem és az emberek iránt való érdeklődés az, ami az elbeszélői hangból sugárzik. A gyermekkori emlékek tiszta, naiv tudatlansága a felnőtt értelmezésében, az érettség szűrőjén átrostálva helyenként iróniával és humorral telíti az elbeszélést.
 
A könyv végére csatolt fényképeknek, valamit a család orvosától, Szilágyi Júlia biológiai apjától, dr. Elekes Miklóstól származó két levélnek nemcsak az adott kor atmoszférájára jellemző hangulat megképzése a szerepük, hanem az olvasóhoz közelebb is hozzák, szinte megelevenítik a történetek szereplőit, arcot adva nekik, s egyben az arctalan tömegnek is – az egyes emberek sorsa szinte kézzel foghatóvá teszik a történelmet. Az egyes pillanatokhoz, jelentőséggel teljes helyekhez kötődő történetek nem kronologikusan következnek, hanem az emlékező tudatfolyam áramlását követi az elbeszélés, mintha az író maga is a képeket nézegetve idézte volna fel az eseményeket, az egyes történetek szereplőit, s a hozzájuk fűződő benyomásokat is köréjük szervezi. Az illatok, hangok, színek is az emlékek közötti tájékozódást segítik, érzékletes leírásuk pedig fokozza az olvasói élményt. Az író gyerekkori és felnőtt énje kettős dialógusában értelmezi emlékeit, ugyanakkor több nemzedék tapasztalataiból is merít, feltárva egyféle családi legendáriumot is. A távoli, közvetett emlékek és a saját tapasztalatai – a szelektív memória olykor megszépítő, máskor kihagyó működése ellenére – tudatos őszinteséget tükrözve tárulnak az olvasó elé, s ez a kötet egyik legnagyobb erénye.
 
Szilágyi Júlia visszamlékezése eltér a klasszikus értelemben vett memoártól, hiszen csak az emlékező gyermekkorára terjed ki, s olyan történettel kezdődik, ahol a beszélő nincs is jelen. Megelevenedik a családot Dávidtól származtató anyai nagyapa – Tata –, aki szellemi örökségét fiainak próbálja átadni, s a szinte csak a köré font mondakörből ismert Mama is. Szülei mellett a kispolgárként élő, de mozgalmárként gondolkodó, könyvfaló Nelli nagynéni és mezőségi román férje szintén nagy szerepet játszanak az emlékező gyerekkorában. 1942-ben behívják az édesapát, s a kislánynak rejtély, hogy mi történik, csupán a rádióban felhangzó időszerű slágerek sugallnak egy-egy választ a benne felmerülő kérdésekre („Muszka földön ritkán jár a posta”, „valahol Oroszországban”). Ebben a világban csak az egyértelmű, hogy mindentől félni kell. Az apai nagymamához költözik édesanyjával, ahol a szomszéd kislányokkal felnőtteset játszanak: ők is anyukák, feleségek, akik fronton lévő férjükről beszélgetnek. Eközben Kolozsváron alig lehet hozzájutni ennivalóhoz, a zsidóknak amúgy is kevesebb fejadag jár, s a valódi édesanyának ingvarrást kell tanulnia a jobb körülmények elérésének reményében. Később Nelliékhez költöznek, s ezután következik a megpróbáltatásokkal teli határátkelés – de az akkori kislány az események és a határhoz hasonló nagy fogalmak jelentéséről még mit sem tud, „ezek mind majdani tudások”. 1944 tavaszán Bukarestben, a deportálást túlélve, bujdosókként éltek. A háború végeztével visszatérhettek Kolozsvárra az új élet reményében, de a nagymama udvarán egy másik kislány ült az ő biciklijén, az ő esőkabátjában. Mindeközben kitűnik, hogy a könyvben megjelenő egyének erkölcsi kiválósága nem csorbul, képesek megőrizni emberi méltóságukat a nehéz körülmények ellenére.
 
A személyes, illetve családtörténeti emlékmozaikok világirodalmi szöveghagyományokkal egészülnek ki (Thomas Mann, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Jonathan Swift stb.), egy változatos, szerteágazó olvasmányélmény lenyomatairól árulkodnak, s valamiképp ezek is a családi legendárium részeivé válnak. Az író már kislánykorában sokat olvasott a felnőttek könyvespolcairól, s az édesanyja irodalom iránti szeretete is nagy hatással volt rá, ez későbbi pályaválasztásában is megmutatkozott. A megrázó események már nyolcéves korában megismertetik a halálfélelemmel, koraérett gyermek lesz, mindezek ellenére úgy tűnik, korán megtanulta, hogy az irodalom elvezethet a szellemi szabadság eléréséhez. S ez a fajta szellemi szabadság nemcsak egy gyerekkori trauma feldolgozásában segíthet – hanem egyben hozzájárul a történetek elmondhatóságához: olyan eszközt kínál, amely révén kimondhatóvá, elmesélhetővé válik egy történet. S nem utolsósorban az emlékezéssel, olvasással eltöltött esték, a gyerekkori álmatlan éjszakák is indolkolttá teszik a kötet címadását.
 
Szilágyi Júlia fordított nevelődési regénynek nevezi memoárját, melyben az idő visszafelé pereg – a felnőtt nevelődik a gyermekkori emlékek értelmezésében. Azonban nemcsak az egyéni élettörténet értelmező felidézéséről van szó e memoárban, hanem – ahogy ő is írja: „jobbára emlékekre emlékezem” – a családi hagyományok, történetek újramondásáról, s az ezekhez való kíváncsi odafordulásról is.
 
 

Szilágyi Júlia: Álmatlan könyv. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014.