Emlékezés, regény, emlékezésregény?




 

Tamás Dénes regénye a kiadás fülszövegét jegyző Kemény István szerint igazi „aha-élményes próza”. Egyetlen fejezetet olvasva csak el egyszerre, ez valóban igaz. Azonban fejezetről fejezetre haladva ezek az aha-felismerések megkérdőjeleződnek, visszavonódnak, falssá válnak. A szerző „középiskolára visszaemlékező regényt” szeretett volna írni, s ebből a középiskolát és a visszaemlékezést is felleljük a szövegben. A regénységgel, a narráció struktúrájával azonban mintha baj lenne: a cselekmény nem folyik, meg-megakad, sok benne a kezdet és a vég, mégpedig úgy, hogy ez nem válik valamiféle művészi eszközként a mű erényére. A mű keretes struktúrája, az osztálytalálkozó alkalmából történő, következtetéseket levonni akaró visszaemlékezés lehet talán az, amely választ ad kételyeinkre.

 

A kezdet, így hangzik az egyik fejezet címe: hol kezdődik azonban a kollégiumélmény? „A folyosón kezdődik. De lehet, hogy már a bentlakáshoz felvezető lépcsőkön”, mondja a narrátor, és valóban megbizonyosodunk róla, hogy a bentlakás bejárata radikálisan intenzív, maradandó élményben részesítette a fiúkat: társukat részegen, ájulásközeli állapotban, félve a mindenható Bélabától, a lépcsőn hagyták. Ennek az élménynek a leírása bőven elegendő lenne ahhoz, hogy megteremtse az olvasó beavatódását a kollégiumi világba: a kontroll olyan, már-már ottliki szintű elhatalmasodásáról tanúskodik, amely elfeledtetheti a fiúkkal a bajtársiasságot, a segítségnyújtást. Azonban a szöveg tovább folytatódik, a narrátor éppen az előbb említett jelenetet leíró bekezdés elején negligálja e beavatódás-­élmény valóságosságát: „Mégsem kezdődhet a lépcsőkön”, majd a következő bekezdésben: „Akkor csak a folyosó marad.” A folyosó élménye azonban meg sem közelíti a lépcsőét: a jelenlegi és ábrándosan megidézett múltbéli gyermeksereg csoszogásának-kopogásának benyomásszerű leírása. A konklúzió: az én úgy avatódik be a kollégista életbe, hogy maga is része lesz ennek a végeláthatatlan csoszogásnak. Az intenzitás hanyatlásáról van itt szó, mint sok más helyen a kötetben.

 

Kissé túltelítik a szöveget az érzékenység szófordulatai is, amik épp azt rabolják el a szövegtől, ami a lényege: az intenzitást. Ha mindig minden egyes esemény különleges, akkor az egész szövegből egy végtelen gyermeki (és talán gyerekes) izgulás lesz, reflexió nélkül. Ha minden gyermeki szemmel nagynak tűnik, nem tudunk rendet tenni a valóban fontos és az elhanyagolható között. Ha az evés intenzitása minden egyes alkalommal le van írva, ahányszor az étellopás szóba kerül, akkor a végére ez az érzet elveszíti hatóerejét: elsőre érdekes (már amennyire), hogy a kamaszodó fiúk éppen serdülésük okán folyton éhesnek érzik magukat, és el-elcsennek valamennyi ételt társaiktól. Újra meg újra nyilvánvalóvá válik, hogy az étel képében nem értéket lopnak, csupán serdülőkori elemi vágyaikat elégítik ki. Ezért is válik kissé lapossá a fejezet befejezése: akik nem fogadják el az ételcsenés értelem nélküli mechanikáját, és nagy lakmározásra készülnek a vakáció előtt, azokkal nem a begyűjtött finomságokat, hanem egy kétéves, félig avas tábla szalonnát etetnek meg a társaik.

 

Néha a hangok összemosása is disszonánssá teszi a szöveget. Persze nem arra gondolok itt, hogy a felnőtt hang vissza-visszatekint gyermekkorára, ezzel semmi gond nincs, sőt, néha egészen érdekes módon jutunk el egyik időtérből a másikba. A probléma ott adódik, amikor a gyermeki beszélő azon elmélkedéseit kéne hitelesnek vennünk, amelyek így hangzanak: „A vers nem az, ami van. […] Csak annyiban van, amennyiben feltámad benne. […] A vers az, ami előhívja őt.” És így tovább. Valóban egy tizenéves bentlakó szájába adhatóak-e a nietzschei „Isten meghalt” szólamai, amelyeket egy negyedikes kori álomban meghasonlott istenkép támaszt alá? Valóban így jut-e el a gyermeki érzékenység egy már-már szolipszisztikus szubjektumfelfogásra, amelyben „ő sehol nincs odakint. És mégis neki tekergőzik a függöny, neki takar az asztal, neki záródik össze a szobányi távlat”. (115.) (Aztán kicsit didaktikus módon a beszélő kezébe kerül az Im-ígyen szóla Zarathustra, melyben végül megtalálja önigazolását.) S emellé az istenkép mellé rögtön beslisszol (ha csak egy fél oldal erejéig is) az elnyomó apakép, a tanító bácsi és a nagyobb fiúk által megtámogatott lacani nom du père. A túllirizált hangok sokszor megbontják a regénybeli világteremtés folyamatát. A hangok jelöletlen keverése sok esetben előnyére is válhatna a regénynek, sokszor azonban azt érezzük, betolakodó hang szól ki a szövegből.

 

A regény kérdésfelvetése ettől eltekintve valóban zsigeri: honnan tanulják meg a bentlakók az engedelmeskedés, a bántás, az önmagukból való kifordulás módozatait? Amíg ezeket az eseményeket követjük nyomon, amíg a diákokkal vagyunk, valóban érzékeljük a feszültséget, és a vak, tudatlan elszántságot, ami ezeknek a fiataloknak a tetteit vezérli. Amíg közvetlen módon férünk hozzá a fiatalok érzéseihez, gondolataihoz, addig azok valósnak és eleminek tűnnek: „Nem tud megütni.” (129.) Ez a mondat nyújt csupán fogódzót annak a folyamatnak az értelmezésében, amely során az énelbeszélő lelke megkérgesedik úgy a társai, mint apja irányába. Sokkal hitelesebb ez, mint a tanító bácsi szimbolikája, mint a versvilág szolipszizmusa, vagy mint maga Zarathustra. Mint ahogyan az is hitelesnek hat, ahogyan a fiatal fiú a lányokhoz való viszonyát írja le. Mert bár társai előtt konvenciókba sodródik, álmaiban a lányokkal – Katival, Zsuzsával, Flórával, a román kémiatanárnővel, tulajdonképpen mindenkivel, hiszen, ahogyan visszagondolva bevallja, még mindig „szerelmes mindegyikbe” (46.) – valamiféle bensőséges, „nemi szervek nélküli, paradicsomi meztelenség”-re, „pihekönnyű, növényi boldogság”-ra vágyik. (134.)

 

Ezért is lesz nagyon hatásos (a szó jobbik értelmében) a szöveg zárlata. A főszereplő a történések folyamán két következtetésre jut: a bentlakásbeli agresszió végső értelme a csoportszellem megerősítése, valamint: a szexualitással való kísérletezés célja, hogy végül eljussunk az igazi, teljes életet és annak minden zugát kitöltő szerelemre. Ezen következtetések azonban a zárlatban szertefoszlanak. A szerelem változó, Flóra sohasem marad ugyanaz, aki eddig volt, ő maga pedig ugyanúgy nem tud uralkodni szexuális kíváncsiságán, mint eddig. Sőt, e nők iránti (kicsit Don Juanra hajazó, kicsit mégsem) falánksága egész életében elkíséri: ugyanezt érzi felnőtt fejjel az osztálytalálkozón is. Ugyanígy: a vágyott csoportdinamika is felbomlik: hiába tűnik úgy, hogy a verés, pofozás, „papucsolás” előjoga azért van, hogy beavassa a fiúkat a felsőbb osztályosok körébe. Hiába tűnik úgy, hogy csak újoncként kell kiállni a pofonok fájdalmát, a vágyott befogadás fejében. Az agresszió tovább folyik később is, fel-felbukkan, és most már a célja sem oly nyilvánvaló, mint azelőtt. A felnőtt perspektívájából is ugyanez látszik: már nem tud közösséget vállalni azokkal a fiúkkal, akikkel évtizedekkel ezelőtt lépten-nyomon együtt volt. Az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlanok maradnak, amennyiben az erőszakra épülnek, de a szerelem is ingatag, ha csak a szexuális kíváncsiság hajtja.

 

E szöveg, amint az az olvasásfolyamat alatt kiderül, a hagyományos értelemben semmiképpen sem nevezhető regénynek, s ezen még a címoldalon található ilyen jellegű műfajjelölés sem segít. Hiába mondja magát a szöveg regénynek, az epizódok következetlen egymásutánja nem regénnyé, inkább valami Szindbád-féle impresszionista-romantikus novellafüzérré teszi a szöveget, a logikai-időrendi szálak kuszák – akarva sem igazán lehet regényként olvasni.

 

Tamás Dénes szövege/regénye/novellafüzére/elbeszélő lírafüzére végül is teleologikus építkezési elvet követ: minden részlet a végkifejlettben nyer értelmet. A diákkori vágyak, a teljesség vágya, a csoporthoz tartozás epizódjai éppen olyan kuszák, mint amilyennek az iskolaévek egy kamasznak tűnnek. Ahol ez a zavarosság tisztázódni tud, az a visszatekintő felnőtt elméje, aki szeretne továbblépni, de mégsem tud. Haragszik társaira, mert beleragadtak abba a csuszamlós és kiismerhetetlen világba, melyet a kollégium épített fel számukra. Hogy ő mennyire volt képes azt maga mögött hagyni? Döntse el a kirakósdarabokat más és más sorrendben összeilleszteni képes olvasó.

 

 

Tamás Dénes: Az élő ház. Kalligram, Budapest, 2019.