Emlékezni: érdemes




 

Cseke Péter 2020. január 30-án ünnepelte 75. születésnapját. Számos köszöntő ünnepsége – melyek közül egyiken jómagam is nagy örömmel vettem részt –, neki ajánlott kötetek és e jeles évfordulóra „időzített” kiadványok közül négy emelkedik ki: az első és a legfontosabb az ünnepelt kultúrtörténész által sajtó alá rendezett Jancsó Béla-levelezés harmadik kötete (Cseke Péter: Jancsó Béla levelezése III. 1935–1940. Kriterion Könyvkiadó, 2019.). Másodjára említsük a Máriás József által írt és Cseke Gábor által szerkesztett Cseke Péter-kismonográfiát, amelyet az alkotói az OSZK honlapján publikáltak – szellemesen: épp az írásuk „tárgyának” születésnapján (Lélekőrzés, léleképítés. Nyomkövető feljegyzések egy erdélyi kortárs életműhöz. Cseke Péter 75. éves születésnapjára. OSZK: https://mek.oszk.hu/20000/20073/). A harmadik a tanítványai és kollegái által írt, hagyományos üdvözlőkötet (Botházi Mária [szerk.]: Párhuzamos életutak. Emlékkönyv Cseke Péter 75. születésnapjára. Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2019.) és negyedikként azt a különleges, letisztult grafikájú, Cseke Péter által írt tanulmánykötetet, mely a Magyar Napló és a FOKUSZ Egyesület kiadásában jelent meg – szintén a 75. esztendő megünneplésére.

 

Ez a négy kötet metonimikusan referálja Cseke Péter életművét, amely magába foglalja a korai, szociográfiai metódusú újságcikkeket és a feltáratlan, kiadatlan, feldolgozatlan archívumok végtelen türelmű rendszerezése és értelmezése során megírt komplex, filológiai természetű „oknyomozásokat”, terjedelmes monográfiákat is.

 

Sokat gondolkoztam azon, hogy ebben a komplex, terjedelmes életműben miként is lehetne tetten érni azt az egy szót, amely jellemzi Cseke tanár úr – aki nekem is oktatóm – szellemi alkotásainak összességét. Egyelőre a „kontextus” szóhoz jutottam: Cseke Péter az, aki mindent a lehető legösszetettebb kontextusban lát, és mindent oly módon szervez sajátosan funkcionális kontextusokba, hogy közben azon igyekszik, hogy a vele érintkező entitásokat is „működésre bírja” – legyen az egy mára már elfeledett kultúrtörténeti kuriózum, egy, mindenféle figyelemből kiesett élet munkájának az emléke (Jancsó Béla), vagy egy intézmény vagy több intézmény… Olyan társadalmi szöveteket azonosít és ír le, melyek értelmezése nem kézügye a legtöbbünknek, és annyi, de annyi adattal dolgozik minden – szigorúan referenciális! – alkotása, amennyivel csak az ő generációjának leghatásosabb szerzőinél találkozhatunk. Cseke is, mint mi mindannyian, akik valamiféle éthosz mellett elköteleződtünk, és érdeklődünk a világ iránt, kiválasztotta azt a korszeletet, amely történetének szilánkjait igyekszik ezekben az alapos, in-edit tényezőket közkinccsé tevő munkáiban felmutatni, és – ismerjük be – valamiféleképp mitizálni. Cseke igazi világa az a „ki tudja, hányadjára újrakezdő” kultúra, a két világháború közti Erdély-idő jelentős intellektuális megvalósításának, az Erdélyi Fiataloknak és hatásának a kontextusa. Ennek a világnak a személyei és intézményei az ő életművének a nagy példái, ezek kontextusainak kikeresésével, hajdanvolt rendszereik feltérképezésével és rögzítésével próbál olyan élet- és működéspéldákat megmutatni, melyek az akkori nyomasztó és kilátástalan rendszerekben tudtak kulturális kontinuitást biztosító fórumokként működni. Olyan idők voltak ezek, amelyeket nehéz megérteni a mai, vállalhatlanul cinikus és működésképtelen módon pragmatikus életszemléletek szemszögéből, viszont a Cseke által megtalált és közölt levelekből olyan tervek, olyan munkák háttértörténetei bontakoznak ki, melyek – így, visszatekintve – nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy fennmaradjon az erdélyi magyar kultúra, funkcionálisak maradjanak az erdélyi magyar értelmiségi fórumok.

 

Az emlékezet feltámasztásában is interperszonális kapcsolatokat térképez fel levelek és naplók, tanúk és emlékiratok segítségével, kánonokat értelmez újra, és igyekszik úgy rekonstruálni a korabeli kontextusokat, hogy azokban felismerjük a mostani szellemi tájékozódások egyik jelentős konstituensét. Ebben a kötetben közel húsz esztendőnyi idő alatt készült írások vezetnek be abba a világba, ahol Dsida, Németh László, Jancsó Béla próbáltak értéket menteni és teremteni, majd megismerünk olyan helyzeteket is, amikor, immár a Román Kommunista Párt erőszakkal érvényesített ideológiája nehezített meg sorsokat, lehetetlenített el életeket: Szilágyi Domokos, Pethő László, Gálfalvi György, Dávid Gyula – és, tehetjük hozzá: Cseke Péter. A közel negyedszáz írásból ugyanis több hivatkozik szerzőnk életeseményeire. Cseke ugyanis már akkorjában számos mozgalom részese, sok cikke jelenik meg, és így – óhatatlanul – saját magáról is beszél, amikor az erdélyi magyar szellemi örökséget tárgyalja. Az önéletírás itt azonban önélet-leírás inkább, Cseke ugyanis sosem elfogult önmaga hajdani munkássága iránt, hanem azt is – ahogy amúgy könyveinek rendszere is megszabja – mindig szigorúan kívülről értelmezi, és funkcionális kontextusában keresi tettei mai jelentését. Ily szempontból a legtanulságosabbnak a Kántor Lajos szellemi építkezésének hátországa című fejezetet találjuk, ahol szerzőnk alig két mondatban utal saját intézményteremtő szerepére, melyet immár a szocializmus után kellett megvalósítania – kevés szövetségessel, tehetjük hozzá. Nota bene: ezek az intézmények, melyek létrehozásánál Cseke bábáskodott, mind a mai napig működnek, és számos kiváló értelmiségi nevelődött ki bennük.

 

Érdekes módszertana a könyvnek, hogy Cseke, hiába élte meg azokat az időket, emlékezete által megőrzött események mellé mindig dokumentumokat keres – leveleket, jegyzőkönyveket, mások emlékeit „keresi fel” és hívja elő, ahhoz, hogy feltáruljon előttünk egy komplex interperszonális kapcsolatháló, amely lehetővé tette azt, hogy a legsötétebb diktatúra esztendeiből is maradandó esztétikai értékek hagyományozódhassanak ránk. Ilyen fejezet pl. A kézirat-véleményező Szilágyi Domokos szigorúsága, amelyben Cseke a 70-es évek levelezőlapjaiból és a 21. század e-mailjeiből következtet ki lélegzetelállítóan izgalmas, „filológiai kriminek” is beillő kézirat-történeteket, nyomoz le ötleteket, szándékokat.

 

Az értelmezés módja meg erősen visszafogott következtetésekkel operáló kritikai narráció, ugyanis a könyv tudja, hogy a világ komplex textusaiban nem lehet teljességgel megérteni egy-egy „emberi csomópont” esetében annak minden, a világ egyéb részeihez kötődő szálait, ám szerzőnk különlegesen gazdag kapcsolathálója, mind kortársai, mind az ifjabb nemzedékek körében magától értetődőként működő beágyazottsága lehetővé teszi számára azt, hogy egy-egy, mára már elfeledett életműnek olyan aspektusait mutassa meg nekünk, melyek megértése teljesebbé teheti saját kulturális viszonyrendszerei kondicionáltságának megértését is.

 

Példaértékű életutakat ismertet velünk Csekének e könyve is – akárcsak az összes eddigi –, és különlegesen érdekes mozzanatok kiemelésével eljuttat bennünket annak a felismeréséhez, hogy kulturális hagyatékunk bizony gazdagabb, mint amennyire képesek vagyunk emlékezni vagy amennyire szándékunkban áll emlékezni, és hogy e kulturális értékeink megteremtéséről és megőrzéséről még a lehető leginkább nem-annakvaló időkben is gondoskodtak azok a szerzők, kultúraszervezők és értelmezők, akiknek az emlékezetét Cseke Péter ezen új tanulmánygyűjteménye támasztja fel, a felejtésre újabban oly hajlamos, kultúrájában oly cinikus és diszfunkciós jelenünk számára.

 

 

Cseke Péter: Az emlékezet feltámasztása. Válogatott és újabb tanulmányok. Magyar Napló (Rádiusz Könyvek) – FOKUSZ Egyesület, Budapest, 2019.