Én vagyok az a nő  




Herman Levente munkája

 

 

– Maga mióta vár? – kérdezem a mellettem ülőt. Karja sötétlila, könyökhajlatát egy piszkos vászondarabbal tekerte körbe. Dől belőle a piaszag. Mi még a szerencsésebbek közé tartozunk, mert van ülőhelyünk. A folyosón vagy egy tucat ember áll, de jó páran vannak olyanok is, akik a földön ülnek. Egy húsz év körüli férfi félig már fekszik a linóleumon, kint van az egész dereka, sőt fenekéből is jóval több látszik, mint amennyit látni szeretnék belőle. Nehéz eldönteni, hogy polgárpukkasztásból marad így, vagy valóban ennyire rosszul van. Mellette egy rendőr ácsorog rezzenéstelen arccal. Hamarosan be is hívják őket, ekkor veszem csak észre, hogy egymáshoz vannak bilincselve, a fiú lába béklyóba kötve, a rendőr vezetőszáron húzza maga után a félájult rabot.

 

– Hat órája. – Csönd.

 

– Én már tíz – mondom, de azon nyomban el is szégyellem magam a hangomban bujkáló büszkeségtől. – Tíz és fél – nézek az órámra, s ezúttal sikerül jóval tragikusabban kiejtenem a szavakat. Azonban a férfi válaszra sem méltat. – Még pisilni sem mertem elmenni, hátha pont akkor szólítanak – kuncogok. – Egy hölgy például, aki itt ült a maga székén, pont akkor ment el, mikor őt szólították, és aztán újabb három órát várhatott, mire behívták.

 

– Kovács János? – lép ki egy leharcolt külsejű orvos az egyik kórteremből. Kigombolt inge a fél mellkasát szabadon hagyja, nyakában a sűrű szőr között megcsillan egy aranykereszt. Valószínűleg nemcsak a folyosón nincs légkondi, hanem a rendelőben sem. Szerencsére a tíz és fél óra alatt teljesen megszokta az orrom az izzadók neurotikus szagát.

 

– Én vagyok, szólal meg a mellettem ülő férfi, s ahogy hirtelen felugrik, azon nyomban vissza is huppan a székre. – Biztos a vérnyomásom – mondja szabadkozva, és ezúttal lassabban áll föl, majd a falnak támaszkodva becsoszog a vizsgálóba.

 

– Na, a protekciós – böki oldalba egy idős nő a mellette ülőt.

 

Egy jó fél órával később egy nővér ül le mellém.

 

– Szombat este van, tudja, ilyenkor a fél város kiüti magát; drogosok, szerelmi verekedések, túlzabálások, diszkóbalesetek, legénybúcsúk. Felvesszük az anamnézist. Nyugodjunk meg, minden rendben lesz. Nevünk? Lakcímünk?

 

Miért ez a nő van most itt? És miért beszél hozzám többes szám első személyben? Hová tűntek a mentőseim, az én mentőseim? László, aki rálehelt a fonendoszkópra, mielőtt a szívemre tette volna azt? És Tomi, akinek olyan izmos a karja?

 

Becsukom a szemem, a légzésem végre nyugodt. A fülemben örvénylő vér surrogása is megszűnik. Mély levegőt veszek, és újra látom magam előtt a tegnap estét. Ahogy megnyitom az üveg bort, bekapcsolom a Luigi Tenco legszebb dalai válogatást, felhúzom lábamat a fotelben, és arról álmodozom, hogy Rómában vagyok, a Villa Borghese egyik padján.

 

Talán az első két pohár után kezdődött, de az biztos, hogy Luigi a Vedrai, vedrai dalát énekelte. „Non son finito sai, non so dirti come quando, ma vedrai che cambierà …” – dehogy változik, dehogy. Dőlt rólam a veríték, mintha a gyógyvizes fürdőből léptem volna ki, de testem nem szívta magába sem a gőzből, sem a forró vízből a meleget. Szokatlanul meleg október lévén még a fűtést sem kapcsoltam be, csak este, hogy a dolgozatok javításakor ne kelljen folyton dörzsölgetni az ujjaimat. Elviselhetetlenül fáj ez a dal. Kikapcsoltam a lejátszót, bár legszívesebben kihajítottam volna az ablakon a hangfalakat. Ki innen, mindegy hova, csak ki ebből az egészből, ebből a dalból, ebből a nyelvből, ebből a szobából, ebből a nyomorult, szűk életemből.

 

Újabb pohár bort töltöttem, de a kezem annyira remegett, hogy vagy fél decit melléöntöttem. Dühömben lecsaptam az üveget a konyhapultra. Kinyitottam az ablakot, és próbáltam mélyeket lélegezni. Eszembe jutott, hogy meg kéne mérni a vérnyomásom, mert úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem. Rövid ideig gondolkodnom kellett, hogy hová tettem a műszert, mire végre bevillant: a fehérneműs fiókban lesz. 214/110, pulzus 137. Majdnem, mint hat évvel ezelőtt…

 

Felhúztam nadrágom szárát, a szőr olyan fél centi hosszúságú. Le kéne borotválni, gondoltam magamban. Fel, alá járkáltam. Vagy lehet, hogy csak magamra húztam a pokrócot, és arra vártam, hogy elmúljon ez az egész? Számoltam talán, igen, biztosan számoltam magamban, hogy kilépjek abból a pontból, ami lassan burjánzó csonthéjával szép lassan magába zárt. A halálfélelemnek nincs se múlt, se jövő ideje. Csak a most, csak az itt és most, vízszintes és függőleges, metszéspontjukban én, én, apró kis ponttá tömörülve.

 

Meg fogok halni, kúszott fel ereimben az érzés, mindenképp meg fogok halni. Hiába rogyok le egy székre a nyitott ablak előtt, hiába próbálok egy pohár jeges vizet inni, nedves ruhával törölgetni magam. Hiába minden, minden.

 

És innentől kezdve elhagytak a szavak.

 

Életem nehéz vagy épp legszebb perceiben szeretem magamat leírni, mintha egy regény vagy egy film szereplője volnék, aki egy megrendezett jelenetben van, pont úgy, ahogy a rendező vagy az író megálmodta őt. „Én vagyok az a nő, aki együltő helyében képes felzabálni négy doboz Pringles chipset.” „Én vagyok az a nő, aki a reggeli fénybe tartja az arcát, miközben a villamost várja.” „Én vagyok az a nő, akinek formás bokáját megbámulják a férfiak.” De akkor elszállt minden szavam. Nemhogy valamilyen nő, de még nő sem voltam. Se jelző, se főnév, de még ige is alig, alig.

 

Hogy mennyi idő telt el így, nem tudom. Aztán végül valahogy mégis megfogtam a telefont. A mentők száma nem jutott eszembe, és ettől még jobban pánikba estem. 911? Már annyi filmben hallottam, hogy teljesen beégett. Mentol, írja át a prediktív szótár a hibásan bepötyögött mentők szót. Végre kiadja: 104.

 

Két rövid búgás után egy nő szólt bele a telefonba. Tárgyilagossága megnyugtatott. Igen, rólam van szó, nem szedek gyógyszert, csak antidepresszánst, meg néha Frontint.

 

– A kollégák fél óra múlva ott lesznek – mondta.

 

Kérdeztem volna tőle még pár dolgot, de már meg is szakította a beszélgetést. Az óramutató rándulásaira lettem figyelmes, fél kilenc múlt pár perccel.

 

Nem tudom, hogy a nő hangjától, a hírtől, hogy fél órán belül történni fog valami, de visszatért belém az erő.

 

– Most pedig bemész a fürdőszobába, és leborotválod a lábad – mondtam magamnak –, így mégsem lehet emberek közé menni.

 

Mély levegőt vettem, de csak nagy nehezen bírtam beemelni lábam a csapba. „Én vagyok az a nő, akinek annyira remeg még mindig a keze, hogy kiesik belőle a borotva.” Ekkor néztem bele először a tükörbe.

 

– Ki ez a nő? Ki vagy te? – kérdeztem magamtól. – Mi vagy, te csapzott hajú, izzadtan ziháló, karikás szemű izé?

 

Reflexből mosolyra görbítettem a szám, mintha fotóznának, a jövőnek pedig illik erőt és reményt sugároznunk. Vagy mi másért kéne mosolyogni? Vagy így üzenünk magunknak, így hazudjuk azt, hogy de jó volt itt és most? Minek ez a baromság? Kinek mosolyogsz? Nekem? Engem nem tudsz átverni ezzel az erőltetett izommozgással a képeden.

 

Még mindig az arcomat néztem, mintha először láttam volna. Már nem mosolyogtam.

 

– Többet kellett volna beszélgetnünk – mondtam magamnak. – Hol voltál eddig?

 

– Például kihívtam a mentőket. Egyébként nyugodj meg, a lábadat senki sem fogja látni, tedd csak el a borotvát.

 

– Meg fogok halni? Meg fogok fulladni, szétrobban a szívem, az agyam, ilyen nyomorultul? Hallgatsz, mi, most persze hallgatsz. Jól van, tudtam én, hogy még arra sem vagy képes, hogy egy kicsivel hosszabb és boldogabb életet intézz nekem. Az iskolában kitűzik a fekete zászlót, a diákok örülnek majd, hogy átmenetileg nem lesz olaszórájuk, mivel az biztos, hogy évközben sehonnan sem fognak leakasztani egy új olasztanárt, ezért a fizetésért…

 

Megszólalt a kapucsengő, a Happy birthday dallamára. Három dallam váltja egymást: a Hull a pelyhes fehér hó, az A Csitári hegyek alatt és a már említett Happy birthday.

 

Két magas, jó erőben lévő férfi állt az ajtómban.

 

– Hogy van? – kérdezte a fiatalabbik, valószínűleg az orvos.

 

– Nagyon rosszul voltam, és még mindig olyan, mintha szét akarna robbanni a szívem, a nyakam, a fejem. Tudja, mint amikor szaunában van, és nézi a homokórát, ahogy a homok folyik lefelé. Pedig már nem bírja tovább, mégis marad, pedig én most már mennék innen, de nincs ajtó ezen a szaunán, érti? – néztem rá, és a hangom elcsuklott.

 

Közelebb lépett hozzám, a másik férfi pedig előkotorta a nagy orvosi táskából a vérnyomásmérőt.

 

– Még mindig magas – mondta aggódva, kollégája felé nézett, s valamit mondott neki, de alig hallottam, mert a nevének kibetűzésével voltam elfoglalva. Dr. Joó László – milyen szép név. Ujjbegye alig ért hozzám, finoman és gyengéden gombolta ki az ingem. Nem is kellett mondania, hogy lélegezzen mélyet. Behunyom a szemem, és érzem, hogy most már minden rendben lesz.

 

– Mi van, Tomi – kérdezte az időközben megérkezett mentősofőrtől.

 

– Nem fér be a hordszék a liftbe.

 

– Hogy érzi, le tudna jönni gyalog? – nézett mélyen a szemembe László.

 

– Hát, nem is tudom. Talán nagyobb biztonságban érezném magam, ha vinnének – húzom el újra a szám.

 

– Rendben, akkor Tomikám, hozzátok fel a széket, kézben fogjuk levinni a hölgyet.

 

Mint amikor gólya viszi a fiát játszottunk, gyerekkoromban. De a tolószék olyan volt, mint egy trónszék, úgy éreztem magam a magasban, mint egy úrnő, akit két hű szolgája felemel a földről, magasra el a plebsztől, el a hétköznapoktól.

 

Kinézett a szomszéd az ajtón.

 

– Jaj, Istenem, Katalin, hát baj van?

 

Némán, csupán egy karmozdulattal intettem felé, hogy most ne, most ne zavarjon, amikor épp András és Tomi visznek lefelé.

 

A mentőben még egy pokrócot is terítettek rám.

 

– És akkor most szirénázni is fognak? – néztem körbe a vártnál kissé szegényesebb berendezésű mentőben.

 

– Ha a hölgy szeretné, persze – nevette el magát a sofőr.

 

Zavarba jövöttem ettől a másodjára kiejtett hölgy szótól.

 

– Szeretném, igen, nagyon szeretném.

 

S amint felzúgott a sziréna, ömleni kezdtek a könnyeim, a sírás megváltó erővel járt át. Jóleső forróság áradt szét az egész testemben, és mintha az ízületeimből, a gerincemből valami sűrű, olajos anyag oldódott volna ki. „Én vagyok az a nő, akivel a mentő keresztül száguld az egész városon, és nincs senki, aki megállíthatna bennünket.”

 

Amikor megérkeztünk a kórházhoz, azonnal betoltak az ügyeletre, majd András eltűnt pár percre az orvosi szobában.

 

– Katalin, most magára kell hagynunk, de a doktor úr tud az érkezéséről. Hamarosan be fogják hívni.

 

– Értem, és nem lehetne, hogy megvárják velem, amíg behívnak?

 

László nem szólt semmit, csak megveregette a vállamat. A vállamat…

 

– Mi a panaszunk? Hahó? Katalin?

 

Körbenéztem a folyosón, a várakozók tömegén.

 

– A mentők azt mondták, hogy valószínűleg pánikrohama volt. Volt már korábban is rohama?

 

– Hol van a kijárat?

 

– Milyen kijárat?

 

– Hol lehet innen kimenni?

 

– Úgy érti, el az épületből? Haza akar menni?

 

– Igen. Haza akarok menni.

 

– Nézze, én megértem, ha kissé türelmetlen ennyi várakozás után, de most már tényleg mindjárt sorra kerülhet. Persze, ha úgy érzi, hogy jól van, saját felelősségre távozhat…

 

– Igen, saját felelősségemre – motyogom magam elé. Aláírok valami papírt, és már megyek is kifelé. A folyosón ülők rám se néznek. Jóleső érzéssel simul bele tenyerembe a hatalmas rézkilincs. A kórház súlyos, félig már szétrohadt ajtaja hangosan nyikorogva kitárul előttem. Mélyet szívok a fémszagú, hideg levegőből. Köd ül a városon, s a nap csak néhány helyen üt rést a sűrű felhőtakarón. Folyik a könnyem. Most mit bőg, gondolhatja, aki rám néz. „Én vagyok az a nő, akinek a hidegtől mindig folyik a könnye.” „Én vagyok az a nő, aki nem vár tovább.”