Epicédia – óda a megboldogult István király temetésére




I
Halhatatlan tettel isten lenni ne kívánj,
István; jött a halál, és tested, a romlót,
elragadá, de örökre él, ami benned a jó volt:
szellemed érdemesült polgára az isteni honnak.

 

II
Gazdag erénye betöltött széles, távoli földet,
István dicsfénye óvá Sarmatiát.
„Nem vonz már ez a táj, hát máshova költözöm – így szólt. –
Más ország szólít, Föld, isten teveled!”
Most vagy új honi istennel bővűl az öröklét,
vagy – azt mondom én – holtak az istenek is.

 

III
Istvánunk ne keresd te a márványlapnak alatta.
Dicsőségünk volt, életünk vala ő.
Fénye betöltött tág tereket lenn, csillagokat fenn.
Hogy férhetne el itt? Hogy halhat meg a lét?

 

IV
Véneknél bölcsebb voltál, István, a halál is
vénnek hitt, te dicső, s hirtelen elragadott.

 

V
Nyugszik e sírban Győzelem, Háború, Béke, Kegyesség.
Isteni szellemeket rejt, István, a halál.
Ám a dicsőséged nem fért el oly kicsi zugban,
bétölt tengereket, földet, csillagokat.

 

VI
Bátor uralmad alatt a dolgok üdve kitetszett,
Báthory, ám amikor meghaltál, tovatűnt.

 

VII
Báthorynak túl szűk ez a sír, a tettei mondják:
Isten volt, de a sors azt: ember vala ő.

 

VIII
Hírneves István, értünk eddig oly sokat éltél.
Istenekért s magadért élj ezután, kegyes úr.

 

Jancsik Pál fordítása