Epilóg. Arany – 200.





 
 
De most aztán: lakat! Már elég! –

nyilazza baljós egekig bőszen

gyilkos fényű villámait a király.

– Hányan is voltak? … Voltaképpen.

Végül is? ! Tudni akarom!

 

Ötszázan, Sire… – törli a sárga

földhöz gyöngyöző homlokát,

hétrét gyötörve tömött derekát,

kötél rémétől ájuldozva,

a lordmajor… –

Plusz-mínusz tíz…

 

Nem is oly rémes. Ki lehet bírni, és

– tűnjék bár ridegnek isteni lelkem –

túl lehet, túl kell, túl illik lépni rajt’.

 

De már AZT, hogy „légy szárnya bent,

se künn nem hallatik…”…

– Ki Vagyok Én? ! , kérdem mindörökre – –

Azt az egyet sehogy se tűrhetem!

 

Üvöltök.                               Eduárd.