„Építek egy templomot, és az nagyon más lesz, mint az előzőek” – Beszélgetés Nádasdy Ádámmal a Dante-fordításáról




– Ön költőként, nyelvészként, műfordítóként is tevékenykedik, egyik interjúban általános nyelvmunkásként határozta meg magát. Gazdag kulturális és oktatói tapasztalat felől közelít a nyelv és a fordítás kérdéseihez; kiváló ismerője mind az angol, mind pedig az olasz nyelvnek és kultúrának, de kutatói és oktatói munkája kiterjed a nyelvtörténet, a germanisztika területeire is. Fordítói minőségében több Shakespeare-színmű újrafordítását köszönhetjük Önnek. Legutóbbi – bátran mondom, hogy monumentális – műfordítói vállalkozása Dante Isteni színjátékának legújabb magyar fordítását eredményezte, amely a Magvető kiadónál 2020-ban a harmadik, javított kiadását érte meg. Ha nem csalódom, a Shakespeare-művek nagy részét színházak, társulatok felkérésére fordította újra. Hogyan született meg viszont az Isteni színjáték újrafordításának gondolata? Mi motiválta, mi vezette el oda, hogy ebbe a munkába belefogjon?

 

Az ötlet nagyon régen megvan. Olasz szakot végeztem, és ott kötelező volt Dante, ahogy ma is az. Kardos Tibor professzor tanította, értett hozzá. Dantét mindig csodáltam, a középkort szerettem, érdekelt, hiszen mint nyelvész sokat tanultam a középkorról. Apám is tudott olaszul, ismerte Dantét, idézgette. Ez a név mindig is benne volt a családi műveltségi vitrinünkben. Aztán gyerekkoromban voltunk Firenzében, mutogatták nekem, hogy itt lakott, itt született. És később is lépten-nyomon előjött. Egyszer elhívtak Kolozsvárra, és egy lakáson, amikor ez még illegális volt, magyar gimnazistáknak tartottam előadást. Ott pont Dante volt a téma, amiről beszélnem kellett. De aztán… egyszer csak jött az ötlet, hogy le kéne fordítani. Meg hát, bevallom, nos, bevallom: becsvágyból. Olyan ez, mint mikor egy építész új templomot épít, pedig már elég templom van a városban, és nagyon szépek. Hát azért, mert ő is dicsőíteni akarja Istent. Milyen gyönyörű feladat! Én is tudok építeni, tehát építek egy templomot, és az nagyon más lesz, mint az előzőek. Talán hozzátenném, hogy tanító célom is van a fordításaimmal: főleg a jegyzetekkel. Amikor az elődeim Dantét fordítottak, sokkal ismertebb volt a Biblia, a katolicizmus meg a mitológia. Ezeknek a tudása nagyon kikopott mára. Úgy gondolom, hogy ez a Commedia-fordítás abban is segíthet, hogy ebből visszaadjak valamit.

 

 

 

– Az Isteni színjáték negyedik teljes magyar nyelvű fordításáról beszélünk, Szász Károly (1899), Babits Mihály (1922) és Szabadi Sándor (2004) fordításai mellett. Ezek közül a legismertebb, leggyakrabban forgatott a Babits-féle szövegkiadás, amelyről – mint minden műfordításról általában – maga a költő is úgy vélekedett, hogy egyfajta „megalkuvás”, tehát tökéletlen, hiányos és újrakezdhető munka. Meglátása szerint miféle megalkuvásról van szó a Babits-fordítás esetében? (Arra gondolok itt, hogy Babits, akárcsak bevallása szerint Ön is, a korban létező nyugati fordításmintákat követte. Mi az alapvető különbség – egy nyelvész szempontjából – az akkori és a mai fordításkoncepciók, Dante-olvasatok között?)

 

Az ifjú Babits 1908 körül kezdte fordítani az Isteni színjátékot, követte korának dekoratív divatját, mely szerint az eredetihez képest a fordítást szabad – sőt talán kell! – díszíteni, gazdagítani (úgy is mondhatnánk: felstilizálni). Babits dús zenei szó- és hangszövedéket font Dante egyszerűbb, tárgyilagosabb szövege köré, ugyanúgy, ahogy a kor képzőművészei, építészei dolgoztak a szecesszió jegyében. Fordítása szép és gazdag, de stílusában más, mint amit Dante írt: páratlanul hatásos magyar szöveg, mely gyakran szellemes, gyakran lenyűgöző, gyakran túlbonyolított vagy homályos. Az 1940-es, 50-es évek óta, amikor a modernizmus lett az elfogadott stíluseszmény a művészetben, ezt tolakodónak érezzük sokan, szebbnek tartjuk az áramvonalas, letisztult formákat – gondoljon a Bauhaus házakra, bútorokra.

 

– Komoly jegyzetanyaggal, kiegészítő információkkal, ábrákkal gazdagított fordításról beszélünk; mindez megkönnyíti e történeti és eszmei (teológiai, filozófiai) mondanivalóban rendkívül sokrétű mű tartalmi megértését. Ebben ma már segítségére lehetett a Dante-filológia által feltárt nagy mennyiségű történelmi és nyelvi információ, valamint a több kritikai kiadás is. A bevezetőben azt írja, az Ön számára fontosabb volt a Dante-szöveg tartalmának tolmácsolása, mint az eredeti, rímes forma megtartása. Formailag egyfajta kompromisszumot keresett, amely által a fordítás poétikus maradhat, de nem kell a rím kedvéért tartalmi elemeket feláldoznia. Így végül a drámai jambus kötött formáját választotta, megtartotta a tercinákat is, de ezek Önnél már nem rímes strófák. Miért látja indokoltabbnak a tartalmi elemekre való koncentrálást, szemben az inkább a formából fakadó műélvezői attitűddel?

 

Minden könyvben érdekesebb a tartalom, mint a forma. Szerintem ez a legtöbb irodalmi műre igaz, még egy epigrammára vagy szonettre is, hát még egy nagy eposzra. Az irodalom nem zene. Nekem az a műélvezet, ha szembesülök Dante és kora problémáival és megoldási javaslataival, a középkori ember gondolkodásmódjával, furfangjaival, nem az, ha százával gyártom (vagy olvasom) a rímeket, bármilyen szépek vagy frappánsak. Azt is meg kell mondani, hogy Babits szövege néha félrevisz; nem azért, mert maga Babits félreértette a szöveget (ilyen eset nagyon kevés van), hanem mert a fordítás dekoratív és archaizáló stílusa miatt félreérthető. Ami pedig engem illet, úgy vélem, hogy mint minden alkotónak, a műfordítónak is – ha érdekeset akar csinálni – más úton kell haladnia, mint nagy elődeinek: választhat más versformát, fordíthat prózában, vagy lehet könyörtelenül mai, hogy néhány lehetőséget említsek.

 

– Az Isteni színjáték olasz nyelvétől többszáz éves fejlődés választja el a mai olasz olvasót is, nem beszélve rólunk, magyar nyelvű olvasókról. Melyek voltak azok a nehézségek, kérdések, amelyekkel leggyakrabban szembe kellett néznie a munka során?

 

A mondatszerkezet, tehát hogy az adott dolgot állítja vagy csak föltételezi, hogy biztosnak vagy bizonytalannak mondja a dolgot, hogy egy tényállás csak úgy tűnt neki, vagy azt akarja mondani, hogy úgy is volt. Máshogy osztja el az alanyt és a tárgyat a mondatban, ez is nehézség, például egy „Maria Pietro ama” típusú mondatban nem egyértelmű, hogy ki szeret kit. Megfontolást igényel továbbá a „mondta X” típusú rövid idéző mondatok fordítása, pl. comincia’ io = ‘kezdtem én’, vagy questo disse = ‘ezt mondta’. Ezeket az idéző mondatocskákat Danténak muszáj volt betenni, mert a szövegeket akkoriban hangosan olvasták, és nem voltak használatban az idézésre használt írásjelek (a kettőspont, az idézőjel). A régebbi Biblia-fordítások példázzák ezt, mert követik az eredeti héber és görög szöveget, mindig odateszik a „mondván” szót, amikor valakinek a szavait be kell vezetni (ha a mondat nem tartalmazza a „mondani” igét). Például a Máté 27,11-ben a Károli-fordítás még így ír: Kérdezé őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? A Szent István Társulat mai Bibliája viszont már idézőjelet használ: A helytartó megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” A mai fordító akkor jár el helyesen, ha a – mára fölöslegessé vált – idéző apparátust szerényen adja vissza vagy akár el is hagyja, de bizony ezt esetről esetre kell eldönteni.

 

– Talán mai napig az egyik legsajátosabb, de homályosnak tekintett Dante-olvasatot Osip Mandelstam értelmezése képviseli. Ennek a szakirodalom manapság az ideológiai dimenzióját szokta hangsúlyozni, azt, hogy Mandelstam egy nagyfokú nyitottságra szólítja fel az olvasót, igyekszik megtisztítani az olvasói attitűdöt a műre vonatkozó elvárásoktól, előítéletektől, előzetes tudástól, s az így megközelített műben, akár a kritikai értelmezői hagyománnyal szemben, találja meg a saját identifikációs lehetőségeit (jómaga a száműzetés kérdése, a szabadságvesztés tapasztalata felől). Kínál-e a Divina Commedia ilyenfajta identifikációs lehetőségeket a mai olvasó számára? Miféle eszmei üzenetet hordozhat korunk emberei, társadalmai számára?

 

Erre én nem tudok válaszolni, nem vagyok irodalmár szakember, én csak egy ártatlan fordító vagyok. Talán az a legfőbb üzenete, hogy milyen jó dolog a munka, ha az ember értelmes célt, feladatot tud maga elé tűzni, és azt tűzön-vízen át igyekszik megvalósítani. Nekem mindenesetre nagy támasz volt az ő kitartása és makacs szorgalma. Remélem, sokféle ember sokféle tanulságot, buzdítást, vigaszt szerez ebből a könyvből, vagy egyszerűen csak tanul, szórakozik és álmélkodik, hogy mik voltak a középkorban, vagy bólogat, hogy milyen keveset változott az emberi természet. Meg talán elgondolkodik, hogy milyen lehet Isten – függetlenül attól, hogy létezik vagy nem létezik.

 

– A fordító és építész közötti párhuzam valóban pontos és megvilágító jellegű, hiszen a Dante-eposz strukturális felépítésének megragadására a szakirodalom nem egyszer éppen az architektúra kifejezést használja. Azt viszont, hogy Ön csak egy „ártatlan fordító” lenne, kissé szerénynek gondolom. Ennél többről van szó, mert hát Ön költő és egyetemi tanár is. Azonkívül, hogy Dante jelleme és állhatatos céltudatossága megihlette, hatott-e a Commedia vagy Dante életműve általában (témái, stilisztikai jegyei felől) valamiképpen a személyes költői habitusára, műveire (vagy akár oktatói munkájára)?

 

Sokszor elgondolkoztam, hogy a gótikus katedrálisok – amiket éppen Dante idejében építettek szerte Európában, és a legtöbbjük ma is áll! – hogyan készülhettek, erőgépek nélkül, számítógép nélkül, vagy akár fénymásoló nélkül, amivel a tervrajzot sok példányban ki lehetett volna osztani a dolgozók között. Bámulatos. Így szemlélem Dantét is, bámulom a kitartását, a szorgalmát, és azt a képességét, hogy fejben lássa maga előtt az egész megírandó művet. Bár lehet, hogy volt egy nagy lepedője, és arra szénnel fölírta kis kockákban, hogy miről fog írni, és hányattatásai során ezt vitte magával, és mindig kilógatta a szobája falára. Vagy cédulái voltak? Alighanem egy feje volt és makacs munkabírása. Szeretném hinni, hogy ebből valamit eltanultam tőle, hiszen a fordítást sem volt könnyű dolog végigcsinálni. A témáin azelőtt is töprengtem, tehát hogy micsoda Isten, mit vár tőlünk és mi mit várhatunk Őtőle, vagy hogy vajon üdvözülhet-e olyan ember, aki nem keresztény? A komolyságot tanultam tőle, nem stílusban – hiszen nem mindig komoly, sőt gyakran szatirikus, ironikus, néha vicces –, hanem munkaszeretetben.

 

 

Nádasdy Ádám költő, műfordító, próza- és esszéíró, nyelvész, egyetemi tanár. 1947-ben született Budapesten. 1970-ben szerzett diplomát az ELTE angol–olasz szakán, 1972 óta az ELTE Bölcsészettudományi Karának angol nyelvészeti tanszékén tanít, 1997-től 2003-ig tanszékvezető. Szakterülete az angol nyelvészet – különösen a hangtan –, illetve a nyelvtörténet és germanisztika, valamint a magyar hangtan. 2006-ban az ELTE BTK-n habilitált. 2012-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, 2017-től professor emeritus. Színdarabfordításait – köztük Shakespeare-drámákat – több színház játszotta. 2016-ban publikálta, a Magvető Kiadó gondozásában, Dante Isteni színjátékának fordítását – amelynek legutóbbi, javított kiadása 2020-ban jelent meg. Legutóbbi kötete: A szakállas Neptun (novellák, Magvető, 2021). Számos rangos díj – köztük a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja vagy az AEGON művészeti díj – kitüntetettje.