Erdély egy expanzív fogalom – a 100 év kaland budapesti könyvbemutatójáról




Szurikáta-üzzemmódban közlekedek. Egy metrómegálló, fel a föld alól, körbenéz, vissza. Sötétben még nehezebb. A Petőfi Irodalmi Múzeumban szerencsére már többször megfordultam, ismerős az út.

 
Kiöltözött emberek, hamar konstatálom, hogy én vagyok messze a legfiatalabb és legalulöltözöttebb a közönségben. Vannak, akik szemmel láthatóan örülnek nekem, és vannak, akik végignéznek rajtam, azt latolgatva hány perc múlva fogok rájönni, hogy nem ezt a rendezvényt keresem.
 
 

 
A színpadon öt férfi: Boka László, Láng Gusztáv, Szörényi László, Markó Béla és Hajdú Áron. Boka László egy idézettel nyitja meg az estet. Láng Gusztáv, alias Guszti bácsi viccelődve, nosztalgiázva mesél a könyvötlet születéséről, Margit-szigeti beszélgetésekről és a korral járó számadási igényről. Kánonreformálás és egy közel hatvanéves barátság megkoronázása. Így definiálja Guszti bácsi a 100 év kalandot. Kiemeli a közös nemzedékhez tartozás élményét, beszél a Forrás-sorozatról, a paradigmaváltókról. Arról, hogy miként jelentett a megújulás többet csupán formai kérdéseknél, milyen ideológiai mozzanatokat tartalmazott, miként volt egyértelműen ellenzéki.
 

Ezután a cím visszásságairól kérdezik a kritikust: hogyan lehet száz év távlatából írni bármiről? Elindul a lavina. A kérdés megállíthatatlanul további kérdéseket szül. Beszélhetünk-e ma erdélyiségről és erdélyi magyar irodalomról? A kortárs irodalomban milyen jelentőséggel bír, ha valaki határon túli? Miben több, mint földrajzi adottság?
 
 


 

Szörényi Lászlónál a szó. „A magyar irodalomban volt egy spenót és egy sóska” A közönség nevet. Kézenfekvő és világos hasonlat. A könyvet azért tartja jelentősnek, mert a túlélésről mesél. Arról, hogy milyen erő rejlik a magyar irodalomban.

 
Erdély egy metafora.
 

Erdély egy expanzív fogalom.

 
Az erdélyiség folyamatos aktualizációt igényel.

 
Erdélyt a romantika fedezte fel magának.
 

Szerva itt, csere ott. Mondatping-pong. A közönség nyakcsigolyáit rendesen megmozgatják a lelkes játékosok. Egyszerre több labda is van a levegőben.

 
A háttérben nyílik az ajtó, csak én fordulok meg. Zalán Tibor lábujjhegyen érkezik, ő sincs kiöltözve, ez némiképp megnyugtat.

 
 

 
Ezt követően a kisebbségi lét vonzatairól kezdenek beszélgetni. Guszti bácsi az irodalmi mesterséghez való hozzáállásról fejti ki a véleményét. Hangsúlyozza, hogy más eszközöket, más értékeket és más jelentőséget tulajdonít egy erdélyi szerző a magyar nyelvnek. Ezek a különbségek nem mérhetők, nem jelennek meg tételesen, de léteznek. Felveti a gondolatot, miszerint a magyar irodalom sok kisebbségi irodalom összessége.

 
Sosem gondoltam még a gerezdekre. Mi lehet egy nagyobb országban? Aztán eszembe jut a mandarin és a grapefruit közötti hasonlóság.

 
Markó Béla további kérdéseket fogalmaz meg. Magyar irodalom-e Janus Pannonius? Hol a határ magyar és „nem-magyar” között?

 
 

 
Szörényi Lászlót az idegenség és otthonosság érzése foglalkoztatja, amivel egy erdélyi a saját erdélyisége felé fordul. Az erdélyi irodalom, mint „az összmagyar valamin belül egy nélkülözhetetlen részvalami.” Végre egy testhezálló definíció. A méltánytalanságok is szóba kerülnek, miszerint határon túliként mindent ismerni kell, ez a mindenevés viszont nem kölcsönös. Egy pesti szerzőnek semmit nem kell tudnia a kolozsvári irodalmi életről.
 

Szó esik kortársakról, a nyolcvanas években áttelepült szerzőkről, a tankönyvek jelentőségéről és hiányosságairól. Hajdú Áron a kiadói és szerkesztői munkálatokról mesél, arról miként szül minden javítás újabb hibát.

 
Körbenézek. Magas mennyezet, csillár, lakkcipők, élére vasalt nadrágok. Eszembe jut a tegnap esti Késelés Villával. A földalatti könyvekkel teli zug, a kinyúlt pamutkardigánok és flanelingek, lógó cipőfűzők, hetyke bajuszok. Ez is, az is irodalom.

 
Ezt nevezem én fesztávolságnak.

 

 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter