Erdély + magyarok + múlt + szembenézés + moralitás =




miko-imre-2
 
A címbeli egyenlet egyes elemei nagyon is ismertek. Szeretünk visszanézni az erdélyi magyar múltra. Amely értelem szerint dicső, szomorú és csodálatos, tele van jeles férfiakkal és nőkkel, akik tántoríthatatlanul küzdöttek Erdély csillagának magasra emeléséért, illetve megőrzéséért, a nehéz időkben. Tisztelet nekik! A fenti egyenlet más elemei viszont eléggé ismeretlenek. Ugyancsak esetlegesen és korántsem szisztematikus módon bukkannak fel a makulátlan múltképet „szennyező” hihetetlen, rémes dolgok. Mint például az, hogy az erdélyi magyar értelmiség bizonyos képviselői a kommunista diktatúra idején, úgymond, „megtévedtek”. Magyarán, együttműködtek a román titkosrendőrséggel, a Szekuritátéval. Pár név, akik az utóbbi években „botrányt kavartak”: Márkos Albert, Szilágyi Domokos, Mikó Imre. (Itt jegyzem meg, hogy „könnyű” pozícióból írok: túl fiatal voltam ahhoz, hogy potenciális „célpont” lehessek a mondott időszakban, tehát, ha tetszik, a lelátóról kiabálok be, vagyis a saját bőrömön nem éreztem a helyzetből fakadó iszonyatos nyomást.) Az erdélyi értelmiség kortárs (és időben érintett) rétege hörögve fogadta a tényeket: nem tehettek mást, kényszerítették őket, ártalmatlan jelentéseket készítettek, nem szabad összemosni a besúgói „státuszt” a szakmai eredményekkel stb. A reakciók részben meg is állják a helyüket. Ha egy rendszer valakit kényszerít valamire, az illető vagy ellenáll, vagy behódol a kényszernek. Az időjárásról való csevely jelentése valóban ártalmatlannak tűnik. És az, hogy valaki besúgó, semmit nem von le, például abból, hogy milyen verseket ír. Az viszont, hogy valaki nem tehet mást, nem igaz. Mindig lehet mást tenni. Morális döntés kérdése. A fent említett emberek (és gondolom, mások is, akiknek nevét még az ismeretlenség kártékony homálya fedi) úgy döntöttek, nem tehetnek mást. Hogy miért? Gondolom, különböző okokból.
 
Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? című, 104 perces dokumentumfilmje Mikó Imre „megtévedésének” körülményeit tárja fel, az okokat próbálja felvillantani. Persze nem csak erről szól: egy Mikó Imre életútjáról szóló dokumentumfilmmel már régóta adósunk a magyar filmművészet. Hát itt van, friss, ropog, és eléggé kényelmetlen érzéseket is kelt a nézőben.
 
A film kulcsfigurája nem Mikó. Ő a tárgy. Akit vizsgálnak. Szeretettel, de ostoba tisztelettudás nélkül. A kulcsfigura egy fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki váratlanul robbant be az erdélyi köztudatba, és azonnal kétes hírnévre tett szert. Pedig semmi különöset nem csinált: végezte a dolgát. Kutatta a közelmúlt történelmét. És az eredmények néha – nos, enyhén szólva rést ütöttek az erdélyi elit által önmagáról alkotott mitikus képen. Egyesek bőszen méltatlankodtak, hogy is jön egy ilyen „idegen” ahhoz, hogy a dicső erdmagyar múltat bemocskolja. Pedig Bottoni csak a címbeli egyenlet megoldásán dolgozott, és dolgozik ma is. Remek rendezői döntés az, hogy pont Stefano Bottoni a film kulcsfigurája: a riporter-kutató, aki végigjárja Mikó Imre életútjának helyszíneit, végigkérdezi Mikó Imre rokonait, barátait, illetve a történet objektív feldolgozásához érdemileg hozzászólni tudó szakembereket. A film egyébként, érzésem szerint, azért lett ilyen hosszú, mert a rendező igyekezett lazítani a tömény adathalmazt, és Mikó Imre visszaemlékezéseinek bevágásával (A csendes Petőfi utca), illetve gazdag archív képanyaggal színezte a néhol valóban tömény adatsűrűségű képsorokat. Ily módon tulajdonképpen egy portréfilmmel állunk szemben, amelybe a készítők beágyazták az égető kérdést: miért döntött Mikó Imre a Szekuval való együttműködés mellett, többször is?
 
A film első negyede a szereplők és a téma felvezetésével telik el. Aki nem ismeri Mikó Imre életét, annak nóvum. Aki ismeri, annak rendteremtésélmény. Szó kerül a Mikó család több száz éves kolozsvári múltjáról, az illusztris és unitárius felmenőkről, a Petőfi utcai házról, Mikó gyermek- és ifjúkoráról, az Erdélyi Fiatalok csoportról és számtalan egyéb életrajzi elemről. Az első – a néző számára talán meghökkentő – momentum a 11. percben következik be, amikor Bottoni különböző erdélyi (származású) értelmiségieknek felteszi a kérdést: „Mikó minek vallotta magát? Konzervatív, keresztény, mérsékelten baloldali?” Nevetnem kellett, de közben nagyon érteni véltem a reakciókat. A válaszokat bemásolom:
 
Erdélyi Lajos, újságíró, fotóművész: Baloldali, egyértelműen baloldali. Mér­sé­kelt, ahogy mondod.
 
Szilágyi Júlia, irodalomkritikus, esszéista: (A kérdés itt rövidebb: Mikó baloldali volt?) Nem! (A válasz úgy csattan, mint az ostor.) A következő kérdés: Akkor jobboldali? Válasz: Nem tudom megítélni.
 
Szőcs Géza, író, politikus: Ott helyeződik el ebben a térben, amit úgy szoktunk nevezni, hogy nemzeti, polgári meggyőződésű ember.
 
Tamás Gáspár Miklós, filozófus: A liberális protestantizmus megtestesítője.
 
Bodor Pál, író, szerkesztő: (Kérdés: Mikó baloldali is volt?) Hát, ezt nem merném mondani.
 
Teljes a kavarodás. A válaszoknak nyilván közük van a beszélők világnézetéhez is. De attól még meghökkentő. A homályt Bárdi Nándor történész oszlatja el, aki ezt mondja: „A kisebbségi közegben a jobb-bal nem megy. Amikor nyelvhasználatról van szó, azonnal zár az etnokulturális csoport.” És ez egyben az első jel, ami arra utal, hogy kisebbségi közegben a világnézeteket, morális viszonyulást adott esetben felülírja a megmaradási… kényszer? A filmben elhangzik a Machiavelli-féle mondat (szokás szerint kontextusából kiragadva, sztereotípiaként): A cél szentesíti az eszközt. Viszont, ha jól emlékszem, Szász Zoltán történész mondja ki ezzel kapcsolatban a lényeget: a történtekből nem lehet kikapcsolni a morális dimenziót.
 
Bárdi Nándor a szászok példáját említi, akik mindig a kurrens hatalom mellé álltak, hogy fizetségképpen megőrizhessék saját autonómiájukat. Ezen az alapon Mikó Imre is egyfajta „szász” volt. Nézete szerint Erdélyben mindig alkalmazkodni kell. A politika álarcviselés. A középosztály népszolgálata, a mindenkori helyzethez való alkalmazkodás útján. Ha a két világháború közt Bukarestben idegen egyenruhát kell húzni, sőt, lendíteni is kell a kart, hát úgy. Ha jelenteni kell a Szekunak, akkor úgy.
 
A film másik drámai csúcsmomentuma ide kapcsolódik. Stefano Bottoni éppen Gaál György irodalomtörténészt kérdezi Mikó Imre beszervezéséről. Gaál röviden válaszol: Érzésem szerint ezt nem lehetett visszautasítani. És utána azonnal arról kezd beszélni (ezt a jelenetet egy lélekbúvárral érdemes kielemeztetni, annyi kifejezés fut át a beszélő arcán), hogy őt a Szeku többször is megpróbálta beszervezni, de visszautasította. Mire rögtön érkezik Bottoni kérdése: Akkor mégis vissza lehetett utasítani? Úgy gondolom, valahol itt van az egész film morális tétje, ebben a néhány percben. Gaál György sosem volt politikus. Amint hogy Dávid Gyula irodalomtörténész sem, aki szintén visszautasította a beszervezést. Meg is fizetett érte rendesen. A film első mondata viszont az, hogy Mikó Imre igazi homo politicus volt. A politikusok meg az ördöggel is lefekszenek, ha van egy cél, amit el akarnak érni. Ugyanakkor viszont kiváló irodalmárként is működött. Akik sok esetben az ellenállás mellett döntöttek. Nyilván nem mindig, lásd Szilágyi Domokos esetét. Végeredményben habituális döntés kérdése ez. De ismétlem: Szász Zoltánnak teljes mértékben igaza van, amikor azt mondja, hogy az erkölcsi elemet nem lehet kizárni a történetből.
 
Katartikus, ugyanakkor felkavaró film Domokos János alkotása. Bármelyik néző szembesülhet azzal, mennyire nehéz lehetett helyes döntéseket hozni egy ördögi rendszer építőkockájaként, ha a saját identitás, a magyar közösség minden áron való megőrzése, védelme volt a cél.
 
És hogy mi lesz a címbeli egyenlettel? Remélhetőleg Stefani Bottoni és a hozzá hasonlók megoldják. Mert mindannyiunk számára fontos a tiszta víz a pohárban. Nem azért, hogy sárral kenjük be az érintett korszak nagyjait. Épp ellenkezőleg: azért, hogy megértsük az adott rendszer és ezen belül az erdélyi magyar közösség létmódját. És a helyükre tehessük a mítoszokat.
 
 

Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate, dokumentumfilm, 104 perc, 2015. Rendező: Domokos János. Szakértő-riporter: Stefano Bottoni.