„Erdély normális, velem van a baj…” – beszélgetés Vida Gáborral




– Az előző, Ahol az ő lelke című regényed első oldala két súlyos, egymással összefüggő kijelentést tartalmaz. Parafrazálom őket: mi magyarok, azért hagytuk elveszni Erdélyt, mert nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Én ebből a két mondatból furcsa módon azt hallom ki, hogy mennyire fontos neked Erdély. Csak az mondhat ki ilyen mondatokat, aki szembe akar nézni a valódi lehetőségekkel, a valódi felelősséggel. Hogy állunk ma Erdéllyel? Mit jelent neked Erdély?

 

– Az első világháború végén összeomlott a történelmi Magyarország, azóta is össze van omolva. Nem volt akkor senkinek épkézláb gondolata, hogy mi lesz az erdélyi magyarokkal, meg semmire nem volt. Azóta is utóvédharc zajlik (Szilágyi István), mikor kisebb, mikor nagyobb zajjal. Erdély nekem az illúziómentes haza. Ahogy Simone Weil mondta: a hazát részvéttel kell szeretni. A részvét nekem Erdély.

 

– Az Ahol az ő lelke az első világháború környékén játszódik. Utána támadt az a gondod, hogy egy „nagy Erdély-regényt” kellene írni. Miért nem tekinthető „nagy Erdély-regénynek” az előző könyved, hiszen az első világháború környékéről eredeztethetők azok a problémáink, amelyekkel lassan száz éve küszködünk? Miről kell szólnia egy „nagy Erdély-regénynek”? Mire kell fókuszálni benne? Mi lenne a formája: komédia, tragédia, esetleg tragikomédia?

 

– Lehet, hogy nem is regényt akartam írni, csak egy jó könyvet. Burleszket tudok elképzelni ma már nagy Erdély-regényként. Némafilmet, amit Chaplin játszik. Ne beszéljen senki benne. Mindazt, ami nincs, már elmondtuk.

 

– És miért nem tudtad te ezt megírni? Mi akadályozta meg ezt?

 

– Azért nem tudtam megírni, mert alapvetően lusta vagyok. A regényírás szakma, én elhanyagoltam a fogások megtanulását. Rejtő Jenő például nagyon értett hozzá, Szerb Antal, és vannak mai profik, ajaj…

 

– Az új könyved, az Egy dadogás története regénynek nevezi magát, közben a családod és saját magad történetét tartalmazza. Úgy látom a nagyon pozitív kritikát megzavarta ez a műfaji címkézés. Te miért tartod jogosnak a „regény” címkét? Mi tekinthető fikciónak a könyvben?

 

– Mondjam el, hogy mi az, ami szó szerint úgy történt, és mi nem? Soha semmi nem történik szó szerint. De ami megírható, az meg is történhet (EP). A család elmesélhető, tehát van. A család meghasonlik, szétesik, kipusztul, tehát van. Az elmesélhetetlen család nincs. Ha nem tudjuk elmesélni, mi történt, akkor bármi megtörténhetett, még az is, hogy nem történt semmi, de ha nem történt semmi, akkor miről beszélünk? Regény, mert zárójelben és kisbetűvel ez áll a cím alatt. Ha azt írtam volna, hogy ez „hagyományos próza”, amit állandóan felemlegetnek azok, akik a Wikipédiát nézik, akkor mi volna? Mama-féle hagyományos mosópor az ég vizében. Lehet értelmezni a zárójelet is.

 

– Milyen Erdély-ábrázolások voltak előtted, amikor belefogtál a könyved megírásába, mit tekintettél mintának? Illetve milyen tévutakat próbáltál elkerülni?

 

– A gubancos életem volt a minta, Thomas Mannt pedig irigyeltem, Márquezt is, Gorkijt. Tévutak szerintem nincsenek, tévelyegni viszont szeretek.

 

– Mennyire volt nehéz összegyűjteni a regény anyagát? Mennyire a te emlékezeted adja ki ezt az anyagot? Utána kellett-e menj történeteknek, eseményeknek? Végeztél kutatómunkát?

 

– A regény anyagából mindazt, ami velem történt, könnyű volt összegyűjteni. Felejteni nehezebb. Rengeteg apróságnak néztem utána, bár igazi, szakszerű kutatómunkát nem végeztem. Nem kértem ki az apám dossziéját, például. Az emberek többsége állandóan beszél, csak figyelni kell arra, amit talán nem is akarnak elmondani. Elég sok népi emlékiratot olvastam, archív sajtót meg kulturális antropológiai munkákat.

 

– Arra is kíváncsi vagyok, mit lehet, mit kell elmondani egy életrajzi könyvben? Mi alapján válogattál a családi történetek sokaságában?

 

– Nem válogattam. Amikor írni kezdtem, rám zúdult az egész, kimaradtak dolgok, amelyek már nem fértek bele a szövegbe, többnyire az elbeszélés ritmusa miatt. Nem igazán kellett kihúznom leírt dolgokat.

 

– Mit lehet kitenni az ablakba? Még élő emberek hogyan és mennyiben szerepelhetnek egy regényben, hát a családtagok? Nem veszélyes ez a játék? „Meg fog téged verni az Isten” – idézed édesanyád reakcióját a könyvre. Kell vállalni ezt az ítéletet? Mi a tét, ami megéri ezt a kockázatot?

 

– Azt eleve tudtam, hogy az anyám és a rokonaim speciális olvasók lesznek, nem az fogja zavarni őket, ami nem úgy volt, hanem az, ami úgy. Azt gondolom, hogy a Javított kiadással Esterházy átlépett sok olyan határt, ami azóta át van lépve, és Kincses Réka a Balkán bajnok című filmjében, Forgách András, Nádas Péter… Azt gondolom, hogy ha ilyen dolgokat mesél az ember a nyilvánosságban, akkor nem a családnak akar üzenni vele, az már megvolt máskor, másként.

 

– Mennyire tartod te kivételnek a családi történetedet, vagy látsz benne valamilyen általános mintázatot az erdélyi családok vonatkozásában?

 

– Semmi olyan nem történt az én családomban, ami a szűkebb-tágabb Erdélyben ne fordult volna elő. Rengeteg ilyen visszajelzést kapok, sokan ismernek magukra. Nekem könnyű gyerekkorom volt, light verzió.

 

– Miért néznek ki így az erdélyi családok? Miért annyira terheltek, mitől van annyi kényszeresség, traumatizáltság, ellenségeskedés, elhallgatás bennük?

 

– Nem a családdal van baj, hanem azzal, amikor bomlik, amikor a feltétlen összetartozásból csak az osztozkodás marad, amikor a vér nemhogy vízzé, hanem aprópénzzé válik, mielőtt még kiátkoznánk egymást és világgá mennénk.

 

Azt gondolom, hogy a román uralom és a szocializmus az erdélyi magyarságot jórészt kikapcsolta még abból a különben hektikus modernizációból is, ami a vidéki Magyarországot úgy-ahogy alakította az elmúlt évszázadban. A túlélési reflexeink sem a modernizálódás felé sodortak, a 90-es években megint elkezdtek lóval szántani mifelénk, a juhok, a medve és az uniós agrártámogatás mellett, ellen… Ahogy lehet. Ugyanakkor a család volt az egyetlen ellenállási góc az állammal szemben, véd- és dacszövetség.

 

Engem az erőszak elfogadottsága aggaszt, azok az ideológiai töredékek, amelyek szerint az, hogy ütjük, verjük, zsaroljuk, gyötörjük egymást, tulajdonképpen jó. Bántalmazás mindig van, de nem kellene azt mondani, hogy az bárkinek is a hasznára válik, bár nem tanulság nélküli.

 
 

Fotó: Toró Attila

 
– Két végpontján ragadod meg az erdélyi valóságot. Kisjenő és Barót – az egyik egy határmenti, a másik Székelyföld szívében található kisváros. Mennyiben más életvilágok léteztek/léteznek ezeken a helyeken? Vagy a magyar sorsnak megvannak az általános mintázatai Erdélyben?

 

– Az egyik aradi osztálytársam mondta a minap, hogy Lippától keletre ő még nem járt; nem volt ironikus. Kisjenő és Barót, ugyanolyan kisváros mind a kettő, bár szerintem Barót, mint az erdélyi hasonló települések, némileg urbánusabb, a kultúrának, a betűnek valahogy más a jelentősége, mint az Alföldön. Nehezen tudnám ezt szociológiai érvekkel alátámasztani, talán azért van így, mert így hisszük vagy ezt szeretnénk. A paraszti világszemlélet alapjaiban egyezik. Az Alföldön a városok új városok, Erdélyben a város mindig régi. El lehet ezzel játszani. Gyerekkoromban Aradon felültem a vonatra, és leszálltam Brassóban, egész világot utaztam át, és ez ma is így van. Amikor Brassót alapították, New York még sehol sem volt, csak ezt kevesen tudják ma már Brassóban is…

 

– A dadogás motívuma szervezi a szöveget. A dadogás, a dadogással való küzdelem párhuzamba állítódik a családtörténettel való szembenézés kihívásával. Valóban ennyire egygyökerű problémákról van szó? Hol a kapcsolat?

 

– Nem hiszem, hogy a dadogás szervezné ezt a szöveget. A dadogás ott volt mindig, harcoltunk ellene, és néha ellenem harcoltunk ebben. Ha nem akarom elfogadni, hogy azért dadogok, mert hitvány vagyok, akkor kell annak legyen valami oka, okrendszere, magyarázata, de nem szeretek pszichológust játszani, az egy másik szakma.

 

– Az érdekelne, mit jelentett a szocializmusban, hogy magyartanár akartál lenni? Egyáltalán a kultúrával való találkozásnak milyen lehetőségei voltak abban a világban, amiben felnevelkedtél?

 

– Nem akartam tanár lenni, ez fel se merült, éppen a dadogás miatt. Magyar szakra felvételizni egyértelműen valamiféle lázadást, dacot jelentett, szembeszállást a rezsimmel. Kultúra ott is volt, mert akkoriban a magyar televízió ezt még fontosnak tartotta. Én ma ritkán járok színházba, de középiskolás koromban minden színházi közvetítést végignéztem (péntek este 7-kor, vagy ahogy Hofi Géza mondta: akkor a fél ország kikapcsolta a tévét), a BBC Shakespeare-sorozatát is végignéztem, mert adták. A Berzsián és Didekit is a tévében láttam, a fűzfán fütyülő rézangyalból tudtam meg, hogy ki volt a rézfaszú bagoly. Erdélyben másfajta kultúrával, más elemekkel találkoztam, azzal, amit romániai magyar irodalomnak neveztünk akkor, az a magyar tévében nem volt, de például Cseh Tamás lemezeit Kolozsváron hallgattam először. Aradon is volt könyvtár, csak be kellett menni. Kultúra talán az, hogy az embert érdekli valami.

 

– Hogyan értékeled a katonaságot ma, felnőtt fejjel? Mit lehetett ott megtanulni, szükség van-e arra a tudásra? Ott vált férfivá a gyerekember – tartotta a közvélekedés. Milyen férfiak érkeztek haza a katonaságból, hogy tudtak helyt állni az életben?

 

– A katonaság maga volt az abszurd. Ahhoz képest kevesen haltak bele, de nem kívánom senkinek azt a világot. Valamiféle maturizáció végbement, és a határhelyzetek sok mindent megmutatnak az emberről, a nyomorúság sok mindenre megtanít. Általános amnesztiakor látsz a buszon, vonaton olyan fáradt arcú, koravén fiúkat, akik zavartan néznek ide-oda – úgy jöttünk meg a román hadsereg után, mintha egy kicsit bűnözők lettünk volna.

 

– „Az erdő a legjobb pszichiáter” – írod. Mi, akik Erdélyben élünk, mindannyian egy kicsit szerelmesek vagyunk az erdélyi tájba. Mit jelent neked az erdélyi táj?

 

– Azt, hogy a falu van az erdőben, és nem az erdő vagy a hegy a város közepében. Van kint, és bármikor ki tudok menni. Szabadság vagy a szabadság illúziója.

 

– És hogy állunk ma azzal a világgal, éleformával, amiről írtál? Mit hurcolunk magunkkal abból a régmúltból, mi változott meg? Vajon a készülődő új világ kihívásai érvénytelenítik az ott szerzett tapasztalatokat, felismeréseket?

 

– Semmilyen új világ nem készülődik, egy csomó fölösleges kacatot használunk, amelyek nélkül ma már nem tudunk létezni, újra kell olvasni Kafkát és Orwellt. A tej, a kenyér, a gyümölcs ízeire már nem emlékszünk, mert minden bio… Egyetlen kihívás van: minél kevesebb munkával minél több pénzt szerezni. Biopénz van már?

 

– Hogyan nézne ki a „normális” Erdély a véleményed szerint? „Az urbánus Erdéllyel adós vagyok magamnak” – írod, amivel elismered, hogy visszakapcsoljak az első kérdésemhez, mégis akarsz valamit kezdeni Erdéllyel. Marosvásárhelyen nem lehet ezt az adósságot törleszteni?

 

– Erdély normális, velem van a baj. Urbánus világnak azt gondolom, ahol a nyugdíjas, ha rácsengetek a bicikliúton, nem küld el az anyámba, vagy az ott parkoló autós. Urbánusság alatt azt a viselkedéskultúrát értem, ami nem is olyan régen még volt, mert tudtunk nem tülekedni. A hétköznapi tolerancia bizonyos foka volna ez. Marosvásárhely is egy olyan város, amelyet a 20. század második felében elöntött a felbomlott falu népessége. Aki egy héttel hamarabb költözött be, az ősvásárhelyi, a későbbi jövevény, mondhatni migráns. A lépcsőházi disznóvágás meg a bárány nyúzása a játszótéren nem okozott botrányt a legutóbbi időkig, bár hatóságilag mindig tilos volt, csak azt nem sikerült sosem tisztázni, hogy ki takarítsa el a hulladékot. A köztér senkiföldje lett, és ma is az. Ha nem történik társadalmi kataklizma, talán városiasodás fog végbemenni. Amikor a 20. század elején 287 cipésznek volt iparengedélye, legalább 100 cipész rendszeresen színházba járt, és minden nap volt valamilyen előadás. Olyan városiasodás már nem lesz, de ha semmilyen sem lesz, akkor kataklizmák következnek. Hogyan lehet élhető, lakható, működő világgá tenni a meglévőt? Egyáltalán kell-e, ez a kérdés.

 

– Megírtad a családtörténeted. Ezzel felfedtél számos motívumot, valóságrészletet, ami az eddigi prózai műveid mögött található. Családtörténetet általában élete vége fele ír az ember. Mondjuk te voltál annyira ravasz, hogy nyolcvankilencnél lezártad a történetek fonalát. Kell ezt a történetet folytatni? Vagy onnan egy másik regény kezdődik el, ami talán azt is jelezhetné, mégsem vagyunk teljesen foglyai a nyolcvankilencet megelőző éveknek? Mit gondolsz erről?

 

– Ezt így nem tudom, nem is akarom folytatni. Minden életrajzi szöveg abbamarad valahol, többnyire esetleges az a pont, ahol. Németre és angolra jól fordítható regényeket kellene írjak, csak nem tudok. Mondtam, lusta vagyok.

 

 

 

Vida Gábor 1968-ban született Kisjenőn. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán járt magyar–francia szakra. 1993-ban az Éber című egyetemi lap szerkesztője. 1994-ben szerez diplomát, azóta Marosvásárhelyen él. A Látó szépirodalmi folyóirat prózarovatának szerkesztője. 2017-ben Déry Tibor-díjjal jutalmazták. Legutóbbi könyve: Egy dadogás története (Magvető, Budapest, 2017).
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter