Erdélyi pikareszk




 
 
„Esszé, publicisztika” – írja a szerző (a kiadó?) alcímnek, öt esztendő termését egy kötetbe sorolva; aztán az olvasóra bízatik, melyiket jelölné esszének, melyet publicisztikának. A feladat aligha mondható könnyűnek. A magyar irodalom szép hagyományai közé tartozik nem egyszerűen az újságírás, hanem az újságba írás; és ki vállalná, hogy osztályozza Kosztolányi vagy Márai napilapokban közre bocsátott prózáját, az alcímben jelöltek szerint. Emellett kétséges, hol húzódik a demarkációs vonal a napilapokban megjelentetett írások között. Hiszen a jó publicisztika, és Kosztolányi is, Márai is, igen jó „publicisztikát” művelt, képes volt újságcikk „leple” alatt esszét írni, amelynek az ürügyét a hétköznapi, pillanatnyi érdekesség, esemény szolgáltatta. Ám az írás nem veszítette el sem érdekességét, sem stilisztikai érdemeit azáltal, hogy a levitézlett tegnapi hír szolgált a megírás okául. Mindenekelőtt a megírás módja emelte felül a publicisztikus átlagon, és ezáltal még a hír, az ürügy, az alkalom is megnemesedett. Márai Sándor Vasárnapi krónika kötete újságcikkek gyűjteménye, egy fél évtized eseményeinek beszámolója, de ami kibontakozik belőle: egy író világképe, megannyi műhelytanulmány különféle időszerű (és bizonyára még ma sem teljesen időszerűtlen) hazai és világnyi témákról, művészi próza, amely leír, elbeszél, állásfoglalásra késztet, rávilágít arra, mi volt, mi ma fontos és kevésbé fontos.

 

Ha Markó Béla esszéit és publicisztikáját olvassuk, valami ehhez hasonló ötlik föl: a kötet írásai közelebb vannak az esszéhez, mint a publicisztikához, noha a gyors, tárgyszerű reagálás, az okadatolva kifejtés, a meggyőzés retorikája jellemzi. Elődeihez hasonlóan, kortársaival (Végel Lászlóval) összhangban kiindulópontnak tekinti a gyorsan elszálló alkalmat, hogy megragadhassa az alkalomban a nemcsak, nem elsősorban alkalmit. Közelítse a mindig időszerű nem-alkalmihoz. Nem leegyszerűsítve: az „általánoshoz”, (nem nagy hangon szólva) az „egyetemes”-hez. A kötet mégsem „alkalmi” írások kronológiailag rendezett gyűjteménye, hanem mindenekfölött a részvétel tanúságtétele.

 

Egy életérzésről, világlátásról kapunk híradást, amely egyben reagálás egyrészt arra, ami (esetleg sajnálatos módon) történt, másrészt (nem kevésbé sajnálatos módon) nem történt, mert elmulasztották megtörténtté tenni, harmadrészt, aminek valamiképpen visszhangot kellett volna kapnia, de (számos okból) nem kapott. Így nyer történelmi és mentalitástörténeti távlatot az, hogy milyen szavakkal köszönti március 15. „alkalmából” a hivatalban lévő román miniszterelnök a magyarokat; ezért fényesedik föl a felvilágosodás üzenete Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének többszöri idézésével (mely joggal kérdezteti: egyáltalában, a felvilágosodás legszebb eszméi miként valósultak meg, megvalósultak-e románoknál, magyaroknál, napjainkban elvesztette-e Montesqieu remekművének, A törvények szellemének üzenete a hatalmi ágak szétválasztásáról időszerűségét?) Így hívja föl több írás az Erdély-kép esendőségére, merő ornamentikájára, olykori sematizmusára, ha úgy tetszik, ezek „veszélyeire” a figyelmet; de így töprengtet el az utóbb igencsak megokolt kijelentés, miszerint „ebben a pillanatban semmi sem az nálunk, aminek látszik”, s ehhez némi kajánsággal azt fűzném hozzá: „csak ebben a pillanatban”? S ezzel már jeleztem a mesteri módszert, amiként Markó Béla egyes, ártatlannak, szelídnek tetsző megállapításaival elébe játszik a továbbgondolásnak, amelyet érveivel, példáival erősen ösztönöz.

 

Lefegyverző Markó tiszta beszéde, higgadt számvetése, a logika szabályait betartó, de a lehetséges ambiguitásokat nem megkerülő okfejtése. Még ott is, ahol vitatkozni volna kedvem. Minthogy a kötet címe eredetileg egy „esszé” címe, amelynek alcíme avagy: A Tamási modell, ennélfogva az esszét különös jelentőségűnek kell felfognom. Hiszen egy mainapság többet emlegetett, de talán kevesebbet olvasott emblematikus szerzőről van szó, akihez a félreolvasások, egyoldalú magyarázatok sora fűződik, összefüggésben akár még Erdély-tévképzetekkel is. Markó Béla a szó legjobb és leghasznosabb értelmében véve provokál. Kimozdítaná a Tamási-értelmezést a megszokásból, az érzelmes székely legendáriumból, s egyrészt amellett érvel, ha a végsőkig visszük következtetését, hogy maga Tamási sem egészen ártatlan a tévképzetek öröklődésében, már csak azért sem, mert a Markó emlegette elbeszélések olvashatók „úgy” is, másrészt a nyelvi erő, a humor, a misztikába hajlás/hajlítás árulkodik ennek az írói felfogásnak/nyelvnek (nemcsak páratlan szépségéről, hanem) esendőségéről is.

 

Abból a szempontból, hogy egyfelől egy elbeszélés azért hagyhat kielégületlenül, mivel „nem akarja Tamási a rettenetet kimondani”, másfelől Tamási nem változtatja meg Erdély-képünket, „amelyben a szenvedésnek is helyet kellene kapnia, nem csak a szenvedélynek.” Félreértés ne essék: Tamási írói nagysága nem kérdőjeleződik meg, noha elmulasztott lehetőségeket emleget Markó Béla. S az sem vitás, hogy bár „sokféle Erdély van ugyan, de az egyik mindenképpen az övé.” Markó felvetése megcélozza a Tamási-kutatást is (hiszen egy újszerű-korszerű Tamási-nagymonográfia még nem született meg, amelyben a Tamási-befogadás kérdéseinek átvilágítására is sor kerülhetne). Ezért a magam részéről, e szűk keretek között, csak néhány megjegyzést tennék, még csak nem is vitaképpen, inkább egy másféle Tamási-olvasásról bizonyságot téve.

 

Először is annyit jegyeznék meg, hogy Tamási kísérletezett egy úgynevezett kortársi, társadalmi regénnyel, a Címeresekkel, amelynek fogadtatása feltehetőleg kedvét szegte, s visszatért behatóbban és általa talán hitelesebben megjeleníthető írói világához. A másik megjegyzés, hogy a Cimeresek, melyben kevés nyoma van a Tamási-hangnak, de amely leszámolás-funkcióban szemlélhető, közvetlenül nem folytatódott, ám a Szülőföldem (1939) arról tanúskodik, hogy Tamási nem maradt érzéketlen a szociografikus kezdeményezésekkel szemben, hogy aztán a keserves időkben alkotott Bölcső és bagoly a személyesebbet meg a tágasabb érvényűt ölelje össze, különös tekintettel a Szülőföldemben már körvonalazott apa tragikus vonásoktól sem egészen mentes alakjára. Az elbeszélések közül a Népszakértőkre hívnám föl a figyelmet, amelynek szatirizáló vonásai mögül ijesztő távolságok, különbözések nyílnak föl. S a regények közül a Szűzmáriás királyfira, amely a helyenként modorosnak ható stilizálás ellenére nem pusztán az avantgárdnak is felelő előadása miatt érdekes, nem kizárólag a „balladás” nyelv rekonstrukciója figyelemre méltó, hanem a zárás tragédiás kicsengése sem hagy helyet a kiengesztelődésnek. Az Énekes madár befejezésének (jobb szó híján) a misztikába átjátszása éppen az idillnek a köznapi-földi közegben létrejöhetetlenségét tanúsítja. Egyszóval: a Tamási-életmű jóval rétegzettebb annál, ahogy azt mainapság talán látjuk. Terjedelmes és sokrétű életműről van szó, amelynek „korszakai” vannak, és amelyben akár műfajok szerint volna csoportosítható a megszólalás „hogyan”-ja. Az megint más kérdés: mi az oka, hogy az Ábel Amerikában című műből egyetlen mondatot szoktak csupán idézni; miért nem foglalkozik a kutatás a Tamási-publicisztikával; az önéletrajzok örvendetesen fellendült szakirodalmából miért marad rendszeresen ki Tamási? (És Bánffy Miklós, Szántó György). Mindenesetre Markó Béla problémafölvetésével jó szolgálatot tett, reménykedjünk, hogy akár igazoló, akár vitató válaszok érkeznek.

 

Végezetül annak az örömét szeretném kifejezni, hogy ez a kötet megjelent. Amikor Markó Béla engedve a kényszerűségnek megkezdte politikai pályafutását, sajnáltam, hogy egy jeles költővel kevesebbünk lesz. Azzal vígasztalódtam a franciák költőit hol diplomataként láttuk viszont, mint Paul Claudelt, hol miniszterként, mint Malraux-t. Aztán az új verseskötetek egyikét-másikát, majd e könyvet lapozgatva döbbentem rá: az igazi költő politikai tapasztalatait is át tudja ültetni az irodalomba; s ha irodalmi műveivel (esszéivel, publicisztikájával) „politizál”, akkor e tapasztalatokra emlékezés hitelességével tud meggyőzni, például amikor nemzetállamról, különféle népek egymást tagadó nemzeti ünnepeiről, a Rubik-kockáról szól. Nem tudom nem idézni a Rubik-kocka dicséretét „zengő” írás befejező sorait: Hiszen e kocka, a magyar feltaláló műve „köthet egymáshoz minket. Nem vitás, hogy mi: Bolyai János Appendixe, Puskás Öcsi lepecsételt ballába és Rubik Ernő bűvös kockája. És még számos fehér, kék, sárga, narancssárga, piros és zöld lapocska, amelyeket még ezután kellene kirakni, amennyiben hajlandók lennénk ebben a játékos sokszínűségben magunkra ismerni.” Hozzátenném: Markó Bélának ez a könyve is beletartozhatna ebbe a sorba.

 

 

 

Markó Béla: Erdélyi pikareszk. Esszék, publicisztika 2011–2016. Budapest, Kalligram, 2017.